Lehetetlen küldetés? – elmélkedés az új angol szövetségi kapitány, Thomas Tuchel előtt álló grandiózus kihívásokról
Thomas Tuchel kinevezése minden kétséget kizáróan az ősz eddigi legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó eseménye volt a nemzetközi labdarúgásban. A német sztáredző eleve az egyetemes sport egyik legkényelmetlenebb kispadjára ül le, de a kihívás messze túlmutat önmagán: Gareth Southgate örökségével is meg kell küzdenie. Az idei Európa-bajnokság után távozó előd az elmúlt fél évszázad legeredményesebb angol szövetségi kapitánya volt, a németnek mégis meg kell haladnia az ő eredményeit, és ami tán ennél is fontosabb, látványos futballal kellene csúcsra juttatnia a háromoroszlános együttest.
E páratlan kihívás nehézségeiről és ellentmondásosságáról John William Devine, a Swansea Egyetem Sport- és Testneveléstudományi Tanszékének adjunktusa értekezett a The Conversation hasábjain publikált, „Thomas Tuchel: A filozófiai dilemma, amellyel az új angol edző szembesül” című cikkében. A szerző interdiszciplináris szemlélettel, a hétköznapok felszínes megközelítésmódjain jócskán felülemelkedve nyúlt a témához; az alábbiakban dolgozatának magyar fordítását közöljük.
Az angol férfi labdarúgó-válogatott új szövetségi kapitánya, Thomas Tuchel nem pusztán a labdarúgás, hanem az egész sportvilág egyik leginkább figyelemmel kísért edzői tisztségét vállalta el.
A kinevezését követő kommentárok is arra utalnak, hogy Tuchel munkáját példátlan mértékű figyelem övezi majd. Annak ellenére, hogy kiváló referenciákkal rendelkezik (a legnagyobb sikere a Chelsea-vel elért 2021-es Bajnokok Ligája-győzelem), a német szakember kinevezése újra felvetette azt a kérdést, hogy az angol játékosokat angol edzőnek kellene-e irányítania.
A kinevezését bejelentő sajtótájékoztatón Thomas Tuchel (félig viccelődve) elnézést kért, hogy csak német útlevele van. Ő az első német, akit kineveztek erre a posztra. Sokan aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy egy külföldi edzőben – különösen az angol válogatott legádázabb riválisa állampolgáraként – meg lehet-e az angol sikerhez elengedhetetlen szenvedély, hűség és elszántság. A kételyek azonban messze túlmutatnak az elkötelezettség kérdéskörén: az angol szövetségi kapitányi poszt egy súlyos futballfilozófiai dilemmát is magában foglal.
A neves amerikai futballedző, Vince Lombardi tette híressé a sportmantrát (amely eredetileg Henry Russell „Red” Sanderstől származik): „A győzelem nem minden, hanem az egyetlen dolog.” Ezen szemlélet szerint a teljesítmény értéke kizárólag az eredménytől függ. Félretéve a készségek tökéletesítését, a győzelem és a vereség tanulságait, a csapattársakkal és az ellenfelekkel való kapcsolatok kialakítását és a játék puszta örömét, számára a sport lényege kizárólag a győzelemben rejlik – és csakis abban.
Ezen megközelítés szerint az Európa-bajnokság után Gareth Southgate távozására irányuló követelések félrevezetőek voltak. Southgate, aki a 2020-as és 2024-es kontinenstornák döntőjébe, valamint a 2018-as világbajnokság elődöntőjébe vezette a csapatot, az 1966-os vb-győzelem óta nem látott magasságokba emelte az angol válogatottat.
Southgate csapata könnyedén túlszárnyalta az olyan játékosokból álló „aranygeneráció” teljesítményét, mint David Beckham, Steven Gerrard, Frank Lampard és Wayne Rooney, akik soha nem jutottak túl a negyeddöntőn nagy tornán, egyébként egy másik külföldi menedzser, Sven-Göran Eriksson irányítása alatt. Pusztán az eredményei alapján, Southgate teljesítménye meghaladhatatlannak tűnik.
Ugyanakkor az angol közvélemény egy még igényesebb futballfilozófiát képvisel: „A győzelem fontos, de nem elégséges.” Annak ellenére, hogy Southgate csapata sikeres volt, a nép többet akart: nem csak győzelmet, hanem látványos futballt is. Márpedig Tuchel elődjének válogatottja egy meglehetősen konzervatív, védekező játékstílust alkalmazott. A 2024-es Európa-bajnokságon a passzjátékuk nem volt kellően gördülékeny, és roppant kevés helyzetet alakítottak ki. Mindent a fegyelmezett védekezésre alapoztak – és a zseniális képességű támadóik egy-egy véletlenszerű megvillanására. A sikereik ellenére Southgate folyamatosan össztűz alatt állt a csapat színtelen-szagtalan játékfelfogása miatt.
Egy filozófiai dilemma
A sportban a győzelem hajszolása első pillantásra egyszerűnek tűnhet – játssz a lehető legjobban, és reméld, hogy ez elegendő az ellenfél legyőzéséhez. A győzelemre való törekvés azonban gyakorta kevésbé a jó játékról szól, mintsem arról, hogy az ellenfeled játsszon rosszul. Tehát nem a saját erősségeidet aknázod ki, hanem az ellenfeled játékát fojtod el.
Ideális körülmények között szép játékkal törhetünk győzelemre. Ilyen esetekben az ellenfél erősségeit és gyengeségeit többnyire figyelmen kívül lehet hagyni. Az olyan sportolók, akik rendre dominánsak ellenfeleikkel szemben (például a csúcson lévő Serena Williams, Simone Biles vagy az új-zélandi rögbiválogatott), megengedhetik maguknak, hogy ne figyeljenek az ellenfél teljesítményére. Az ő fölényük akkora, hogy ha jól játszanak, a győzelmük nem lehet kérdéses. De egy átlagos földi halandó – ideértve az angol válogatottat is – még egy jobb napján is simán kikaphat.
Jól játszani és mindenáron győzni minden sportolónak, bármilyen szinten is játsszon, kihívást jelent. Tuchel küldetése tehát az, hogy egyesítse ezeket az egymásnak gyakran ellentmondó ideálokat – a győzelem elengedhetetlen, de a látványos futball is az!
A Lombardi-féle győzelmi kényszerrel szemben a sport egy önkifejezésre szolgáló eszközként is felfogható. Minden sport egyedi akadályokat, a szabályokba ágyazott korlátokat és az ellenfelek által támasztott kihívásokat jelent a sportolók számára. Az ezekre adott reakcióink kifejezhetnek valamit rólunk, mind önmagunk, mind mások számára.
A versenyzés tehát az önkifejezés formájaként szolgálhat – egy üres vászon, amelyre a sportolók festenek. Fontos mérlegelnünk, mennyire értékeljük a sportot a fizikai fölény bizonyításának eszközeként, és mennyire az identitásunk és értékrendünk kifejezésének egy lehetséges módozataként. A legjobb formájában egy válogatott csapat stílusa tükrözi a nemzeti labdarúgása filozófiáját. Az identitásunk iránti tisztelet azonban olykor ellentétben állhat a győzelem iránti vágyunkkal.
A legmagasabb szinten történő győzelem és a futballfilozófiánk legtisztább formájának manifesztációja egymást kizáró célok lehetnek, kivéve a legdominánsabb csapatok esetében. Tuchelnek meg kell értenie ennek a dilemmának mindkét aspektusát, miközben meggyőzi a közvéleményt az angol siker iránti múlhatatlan vágyáról.
Amennyiben az eredményei nem lesznek makulátlanok, azonnal megkérdőjelezik az elkötelezettségét. Ha pedig a csapat stílusa nem lesz szemet gyönyörködtető, akkor azt fogják mondani, nem érti Anglia futballidentitását. Finoman szólva sem egy irigylésre méltó megbízatás.
Kiemelt kép: SkySports
Szerző
