„Remek edző, nehéz ember” – az új angol szövetségi kapitány, Thomas Tuchel kinevezésének margójára

Nyerte már meg a kis Leicester City a Premier League-et, az ugyancsak lesajnált Görögország az Európa-bajnokságot, a 2000-es olimpián kikapott a legyőzhetetlennek hitt Alekszandr Karelin, ahogy a verhetetlennek gondolt szovjet hokiválogatott is az 1980-as téli játékokon az amerikai amatőröktől és főiskolásoktól – azaz eddig is voltak a sportban csodák, miért ne lehetne hát egy német az angol válogatott szövetségi kapitánya?

Elég vegyes persze Thomas Tuchel fogadtatása Angliában, ami kevésbé a személyének vagy az edzői kvalitásainak szól, sokkal inkább a nemzetiségének. Elég nagy bajban lehetnek most azok az angol drukkerek, akik a II. világháború óta a németeket tekintik a legnagyobb kontinentális riválisnak, s akik minden nagy tornán kéjes örömmel éneklik a ma már sértő nótájukat, amely arról szól, bő 80 éve hogyan hatástalanította az angol légvédelem a német bombázókat.

Vagy ezt hívják karmának?

Német bombázók Havertz, Musiala vagy Wirtz képében mindenesetre a 2026-os világbajnokságon is feltűnnek majd, amely tornát nem titkoltan meg akarja nyerni Anglia, ezért is akart annak futballszövetsége topedzőt ültetni a padra. S olyannyira ég a győzelem vágyától, hogy az sem érdekelte, ha német trénert kell cserében felkérnie. A BBC riportere Tuchel bemutatkozó sajtótájékoztatóján azért megkérdezte a német mestert, mit üzen azoknak a drukkereknek, akik egy angolt láttak volna inkább a válogatott élén.

„Bocsánat, hogy csak német útlevelem van”

– mosolygott válaszában Tuchel, aki fontosabbnak találta elmondani – és az is, persze – hogy mekkora megtiszteltetés neki a feladat, hogy a fiatal énjét hozta elő belőle a felkérés, nagyon izgatott pusztán a gondolattól, hogy a Wembley-ben vezetheti Angliát, s hogy szenvedélyesen, sok érzelemmel végzi majd a munkáját úgy, hogy az állampolgársága miatt fanyalgó drukkereket is meggyőzze kinevezése helyessége felől.

Aligha velük kell persze vesződnie, minthogy elégedetlenkedők mindig lesznek, ettől még adekvát a kérdés: Tuchel a megfelelő ember a posztra? A választ csak a világbajnokság után tudjuk meg – addig írt egyébként alá –, s nyilván nem abban az egy esetben tekinthető helyesnek a döntés, ha Anglia győz 2026-ban, mert azért a vb-cím a világ egyetlen válogatottjával szemben sem lehet igény. Elvégre egy kiesés formátumban, ahol egyetlen meccsen múlnak sorsok, sok minden közbeszólhat: szerencse, sérülés, egy rossz bírói döntés.

Ami a remélt vb-győzelemnél is lényegesebb, hogy Anglia a szupertehetséges játékosai képességeihez méltó futballt játsszon, hogy Tuchel képes legyen a maximumot kihozni a labdarúgóiból, hogy azok az ő irányítása mellett a tudásuk legjavát nyújtsák. Ha ennek a feladatnak megfelel, a bravúros eredmény sem elképzelhetetlen, sőt. Csak hát a (kis)ördög nem alszik, és ugyancsak jogosnak tetsző felvetés, hogy az ő sokszor pragmatikus futballja passzol-e az angol szupersztárokhoz? Ha azt vesszük, hogy nagy tornán sokak szerint a célfutball a célravezető, hogy ezzel az eredménycentrikussággal győzte le a BL-fináléban a Manchester Cityt a Chelsea-vel – amelyben ugyancsak akadt néhány sztárfutballista –, miközben sokadszor igazolta, taktikailag mennyire briliáns, a válasz az, hogy passzolnia kell. 

Ott van ugyanakkor két másik vetület. Az egyik úgy szól, a jelenlegi angol csapat érdemelt volna-e egy olyan trénert, akinél nincs óvatoskodás, és nem csak a mindenek feletti kontroll van, hanem magas intenzitás, presszing látástól vakulásig, támadó szellem, olyan nyomásgyakorlás, ami csak a csövön kifér. Tuchel azért nem Jürgen Klopp – akit ugyancsak szeretett volna az FA –, de taktikailag ugyanannyira felkészült, hasonlóan intelligens tréner, ráadásul sokkal bátrabban variálja az alkalmazott játékrendszereket. Dortmundban és a PSG-ben négy védővel állt fel, később a Bayern München élén szintén (többnyire a 4–2–3–1-es hadrendet választva), a Chelsea-nél a három belső védő volt a jellemző, amelyben a két szárnyvédő, Reece James, illetve Marcos Alonso biztosította támadásban a szélességet. A rá jellemző taktikai alapvetés a kontroll, a pálya közepének túltöltése, labdavesztés esetén a gyors visszatámadás, bár utóbbit Münchenben annyira nem tudta megoldani, az előző szezonbeli tíz kapott kontragól legalábbis erről árulkodik (a Leverkusen kettőt nyelt be). Az egyetlen teljes londoni idényében viszont csak a Manchester City kapott kevesebb gólt, és csak a Guardiola-csapat kapujára érkezett kevesebb lövés.

De ha már Pep Guardiola (aki szintén jelölt volt). Tuchel ugyancsak nagyon karizmatikus edző, bár az az aura, ami mondjuk Kloppnak vagy Guardiolának is a sajátja, belőle talán valamelyest hiányzik, vagy fogalmazzunk úgy, kívülről úgy fest, kevésbé tud annyira magával ragadó lenni, mint az említett két másik edzőfejedelem. Persze ő is remek motivátor, hatalmas taktikus, csak amennyire maga mellé tudja állítani az öltözőt, annyira képes összeveszni másokkal, elsősorban a klubvezetőkkel, bár az sem ritka, amikor élesebben kritizál a nyilvánosság előtt egy-egy teljesítményt. Minthogy pedig a klubon belüli balhéi általában az igazoláspolitikából fakadtak, ilyen konfliktus ezúttal nem támadhat: ez egy válogatott, abból kell főzni, ami van. Az meg elég jó alapanyag…

Az a nagyon világos koncepció pedig, amelyben levezette, hogyan tervez a játékosokkal dolgozni, és hogy mihez kezd majd velük annak érdekében, hogy a legjobbjukat hozza ki belőlük, egyenesen lenyűgözte a szövetség vezérigazgatóját, Mark Bullinghamet.

A másik vetület, hogy sem Párizsban, sem Münchenben nem tudta a küldetését beteljesíteni. Az, hogy ezekkel a klubokkal valaki bajnokságot nyer, annyira azért nem nagy kunszt – és ugye a Bayernnel az sem sikerült neki a második évadjában –, igaz, Tuchelnek sikerült egyedüliként BL-döntőbe segítenie a PSG-t. De hogy elit edző, az nem kérdés, ebből a szempontból pedig büszke lehet magára az angol FA. Elvégre a világ legjobb trénerei nem válogatottakat irányítanak, hanem klubokat. A szövetségi kapitányok jellemzően nem a topedzők közül kerülnek ki, ennek bizonyára anyagi okai is vannak, de legalább annyira a munka jellege miatt: a legjobbak nap mint nap a pályán akarnak lenni, folyamatos versenyhelyzetben dolgozni, egyszerre akár több serlegért is megküzdeni. Kell nekik ez a fajta állandó kihívás, megméretés, és Tuchel is éppen ilyen, de talán elérkezett abba a korba, hogy – egyelőre másfél évig legalábbis – kipróbálhatja ezt az „időszakos” melót. Szóval az, hogy egy ilyen kaliberű edzőt nyert meg magának az angol futballszövetség, dicséretes, Gareth Southgate után pedig feltétlenül előrelépés. Akkor is, ha pusztán az eredmények miatt – egy vb-elődöntő és vb-negyeddöntő, valamint két Eb-finálé – egyáltalán nincs miért szégyenkeznie az ex-kapitánynak. Amiatt azonban, hogy ilyen kincsekkel a kezében milyen játékot nyújtott az utóbbi négy évben a csapata, már inkább.

Apropó, kincset érő futballisták. Azoknak, akik a Chelsea-ben együtt dolgoztak a némettel, új esélyt kínálhat a kinevezése: Mason Mount 56 „tucheles” meccsén 15 gólt szerzett és 12 gólpasszt adott, nagy kedvenc volt – persze amíg a Manchester United kezdőjétől is távol van, nincs esélye visszaverekedni magát a nemzeti együttesbe. Ben Chilwell, ha találna magának csapatot, a balbekk posztot illető ínséges angol időkben esélyes lenne a kerettagságra, Reece James egyértelműen, csak legyen valahára egészséges, de Levi Colwillt valamennyire ugyancsak megfigyelhette Tuchel.

Harry Kane-nek bérelt a helye, és talán két év múlva nyáron, közel a 33-hoz is az lesz, Tuchelnél a Bayernben a bemutatkozó évében 45 klubmérkőzésen 44 gólt szerzett, aligha rajta múlt a bajnoki cím. Nem csak azokra támaszkodhat persze Tuchel, akiket személyesen is ismer. Jude Bellingham, Cole Palmer, Bukayo Saka, Phil Foden, Declan Rice, Kobbie Mainoo olyan vázat alkothat, amelyet számos szövetségi kapitány megirigyelne.

Tuchel meg amúgy is nagyra tartja az angol futballistákat, szívesen dolgozik együtt velük – Kane és Eric Dier mellett Kyle Walkert is vitte volna a Bayernbe –, és van is benne egy adag anglománia; imádott a Premier League-ben dolgozni, szerette annak hangulatát, a közeget, mint maga is elárulta, visszavágyott Angliába, és mint azt a Bild újságírója, Christian Falk is megjegyezte, nagyon imponált neki az angol szövetségi kapitányi poszt:

„Már néhány éve hallottam, hogy amikor Gareth Southgate-et elkezdték hevesen kritizálni, az FA megkérdezte Tuchelt, lenne-e kedve Anglia válogatottját irányítani, ő pedig azt felelte, persze. Úgy tűnik, egy nagy álma vált valóra.”

Tuchel amondó, sokkal szívélyesebben és kedvesebben bántak vele Angliában, mint a hazájában, de hát Németországban az a vélekedés tartja magát, amit a Dortmund ügyvezetője, Hans-Joachim Watzke fogalmazott meg egykor:

„Nehéz ember, de elképesztően jó edző.”

És ez a fajta elismertsége a csalódást keltő – habár néhány percre volt csak a BL-döntőtől… – müncheni idénye után sem változott. 

Egy másik honfitársa, a Leeds Unitedet dirigáló Daniel Farke egyértelműen üdvözölte kinevezését:

„Először is szeretnék Thomasnak és az angol válogatottnak gratulálni, szerintem nagyszerű választás Thomasra bízni a csapatot. A CV-je önmagáért beszél, nagy klubokat irányított, hatalmas tapasztalattal bír.”

Gary Neville messzebbre ment a kinevezést kommentálva:

„Tuchel már a nyáron is elérhető volt, ha őt akarták, minek kellett megbízott edző? Nem hiszem, hogy ez egy régen megszült stratégiai döntés, inkább tűnik frissnek. De legyünk őszinték. Tuchel jobb, mint bármelyik angol tréner. Ettől még az ugyancsak jelölt Graham Potter vagy Eddie Howe is nagyszerű választás lett volna. Az angol edzőtársadalom így megint kapott egy mélyütést, és azt kell mondjam, ami az edzői garnitúrát illeti, az angol az egyik legkevésbé tisztelt.”

Az egyik legelismertebb futballszakíró, Rory Smith a New York Timestól amondó:

„Meg lehet érteni az FA döntését, Tuchel igazi győztes típus, elit tréner, sokkal jobb, mint akiket általában meg lehet nyerni szövetségi kapitánynak. De azért az is megfogalmazódik bennem, ha egy olyan futballóriás, mint Anglia, külföldi edzőt kér fel, azzal a válogatott futball esszenciája sérül valahol.”

Alan Shearer az FA gyors reagálását is dicsérte:

„Arra azért megvolt az esély, hogy előbb-utóbb a Manchester Unitedtől megkeresik Tuchelt, így aztán az FA-nek gyorsan kellett lépnie ahhoz, hogy ne veszítse el egyik legkiválóbbnak tartott jelöltjét. A képlet egyszerű: nekünk most már nyernünk kell. Ehhez olyan edző kellett, aki képes leszállítani a trófeát. De bármennyire is remek a CV-je, ez azért egy új terep lesz neki is.”

Nagyon. De ha valóban győz, soha senki nem firtatja többé, milyen nemzetiség szerepel az útlevelében.

Kiemelt kép: FA