Árthat-e egy sportfilm a bemutatott sportágnak? Warrior – A végső menet (kritika)

A 2011-ben bemutatott Warrior – A végső menet kifejezetten pozitív fogadtatásra talált mind a kritikusok, mind a nézők köreiben. Az IMDb-n 8,1 es pontszámot kapott a film és a Rotten Tomatoes portálon is jól szerepel, a kritikusok 84%-os, a nézők 92%-os értékelést adtak Gavin O’Connor művére. Mindez nem meglepő: a Tom Hardy és Joel Edgerton fémjelezte sportdráma az összes kötelező húrt hatékonyan pengeti, ami a közönség bevonásához kell. A film két testvér, Tommy és Brendan Conlon történetét mutatja be, őket formálja meg Hardy és Edgerton. A testvérek az alkoholista apa (Nick Nolte) okozta traumatikus gyerekkor, illetve egy fiatalkori konfliktus hatására elidegenednek és elsodródnak egymástól. Tommy tengerészgyalogos lesz, aki egy tragikus harctéri baleset után dezertál, de közben végrehajt egy hőstettet, mielőtt eltűnik a színről és visszaszökik az Egyesült Államokba. Brendan élete szebben alakul: fizikatanárként dolgozik, emellett boldog házasságban él a feleségével, két kislányt nevelnek. Azonban a kipukkadó ingatlanbuborék és az egyik kislány költséges kórházi kezelése lehetetlen helyzetbe hozza őket anyagilag, csak hónapjaik vannak hátra, mielőtt elvinnék a házat a fejük felől.

És itt jön be a képbe az MMA. Brendan, aki a tanári pályafutása előtt UFC-harcos volt, parkolókba szervezett bunyókkal próbálja megteremteni a házuk megmentéséhez szükséges pénzt, amíg fel nem függesztik az állásából éppen emiatt. Tommy pedig szintén az MMA felé fordul, hogy levezesse a benne felgyülemlett rengeteg haragot, illetve hogy pénzt keressen. Amikor pedig meghirdetnek egy középsúlyú gálát minden idők legnagyobb pénzdíjával, egymástól függetlenül mindkét Conlon testvér benevez. Tommy az immár absztinens, jó útra tért apjával edz, aki még gyerekkorukban volt az edzőjük, Brendan pedig a régi edzőjéhez, egyben jó barátjához tér vissza tréningezni.

Tom Hardy a fiú, a szerepért Oscar-díjra jelölt Nick Nolte pedig az apa szerepében látható ( Fotó: Lionsgate))

A film fokozatosan bontja ki a Conlon-család történetét, szembeállítva a példaértékű családapának, Brendannek az aggódó feleségével való feszültségeit, illetve Tommy és az édesapja, Paddy ellentmondásos viszonyát. Bár Paddy, aki már 1000 napja nem ivott egy korty alkoholt sem, mindent megtenne, hogy közelebb kerüljön a fiához, Tommy azonban egy pillanatig sem rejti véka alá az apja iránt érzett neheztelést és megvetést, ezzel lényegében megfordítva a gyerekkorban átélt bántalmazó dinamikát. A film talán leginkább szívfacsaró jelenetei azok, amelyben az óriásit játszó Nick Nolte bűntudattal teli, békülni vágyó karakterét folyamatosan földbe döngöli a rengeteg neheztelést és gyűlöletet cipelő Tommy. Brendan pedig, bár messze nem ennyire durva az apjával, szintén tartja a több lépés távolságot, ráadásul le is tagadja őt a két kislánya előtt. A két testvér viszonya pedig szintén feszültségektől és nehezteléstől terhes. Itt tart a történet, mielőtt sor kerülne a mindent eldöntő, bajnoki rendszerű versenyre. A film végkifejletét nem lőnénk le, bár senkinek nem fog óriási meglepetést okozni. A Warrior – A végső menet utolsó részében egy ízig-vérig amerikai sportfilm: kiszámítható, ám mégis jóleső pillanatokkal, illetve borítékolható katarzissal.

Ellenreklámként elsült szerelemprojekt?

De nézzük meg, miért is vet rossz fényt a film az MMA sportágra?

Az MMA-rajongók számára a filmen keresztülvonul egy roppant érdekes kettősség. A mozi egyszerre szerelmes levél a ketrecharc sportágának, telis-teli easter eggekkel, azaz rejtett üzenetekkel. Kisebb szerepekben megjelenik ugyanis az UFC ikonikus kommentátora, Jon Anik; a többszörös félnehézsúlyú kihívó, Anthony „Rumble” Johnson és Joe Rogan, illetve a másik kommentátorlegenda szintén humorista haverja, Bryan Callen. Mindez jól fémjelzi, hogy a film rendezője, Gavin O’Connor bevallottan nagy MMA-rajongó, aki részben emlékművet igyekszik állítani a szeretett sportágnak. És a gondok itt kezdődnek.

A film népszerűségéből látszik, hogy a nézők nagy részének semmi gondja nem volt a filmben bemutatott erőszakkal. Amiből van bőven: a meccsek egyik részének szinte azonnal vége lesz, mert Tommy pár másodperc alatt kiüti ellenfelei döntő többségét, míg Brendan a mérkőzések jó része során tucatszám nyeli be a nagyobbnál nagyobb ütéseket, mielőtt nagy nehezen megfordítaná a bunyót egy-egy submissionnel (a jiu-jitsuból beemelt feladásra kényszerítés). De mi is ezzel a gond?

Alapvetően ugyanaz, amiért az MMA sportága majdnem zátonyra futott az Egyesült Állomokban. A sokak által csak „emberi kakasviadalként” nevezett sport ellenzői szerint ugyanis hihetetlenül véres, agresszív és veszélyes; inkább vérengzés, mint egy számottevő tudást és felkészülést igénylő sport.

Az egykori republikánus szenátor, John McCain például minden követ megmozgatott, hogy betiltsa az általa barbár verekedésnek tartott ketrecharcot, és bár ma már egyértelmű sikersztorinak számít, évekig nem volt egyértelmű, hogy vajon mi lesz a sportág sorsa.

A film nem spórol a drámai, kiütéses győzelmekkel (Fotó: Lionsgate)

A filmben a mérkőzések irgalmatlan tempóban zajlanak és szinte mindig egyoldalúak. Vagy az egyik fél veri péppé a másikat, vagy fordul a kocka, és a másik kerekedik egyértelmű módon felül az ellenfelén. Kiegyenlített, taktikus küzdelmet, ami az MMA-mérkőzések jó részét jellemzi, nem nagyon látunk. A villámgyors, agresszív jelenetek hektikusságát a nagyon gyors vágások is kihangsúlyozzák, így akciófilmekhez hasonló adrenalin-löketeket kap a néző. Ez ebben a műfajban teljesen érthető, így azonban egy-egy bunyó inkább emlékeztet két egymást maró, acsarkodó kutya harcára, mint egy rengeteg finomságot, taktikát és óvatosságot magában hordozó sportág mérkőzéseire. A felvázolt veszélyekről nem is beszélve. Félreértés ne essék, az MMA egy néhol brutális, veszélyes sportág, ahol előfordulnak súlyos sérülések. A hosszú távon kialakuló egészségkárosodások, például a CTE, azaz a krónikus traumás enkefalopátia szintén óvatosságra intik a sportágat űzőket.

Ám a halálos veszély emlegetése egyértelműen drámai túlzás. Ahogy a film mérkőzéseiben bemutatott jelenetek jó része is túlzó. Mire gondolunk itt? Egyfelől arra, hogy amikor a film számos jelenetében az egyik bunyós folyamatos ütéseket mér a másik, a kábultságában már védekezésre képtelen ellenfélre, a bíró pedig nem állítja le időben a meccset.

A való életben ilyen nincs; pontosabban, ha néha előfordul, a bíróra másnap óriási – és teljesen jogos – médiaössztűz zúdul. 

A másik jelentős alkotói ferdítés az, hogy a mérkőzés során egyszer sem állítja le orvos a mérkőzést (ami a másik fél győzelmét jelenti). Ugyanis a mérkőzést felügyelő orvosok elsődleges feladata az, hogy a meccsek alatt figyeljenek, és ha súlyosabb sérülést látnak, leállítsák a mérkőzést, hogy megelőzzék a további egészségkárosodást. És persze előfordul, hogy a bunyósok nem számolnak be egy-egy megrepedt csontról, olyan, hogy az egyik bunyós törötten lógó karral folytassa a mérkőzést, nem eshet meg. A valóság tehát jóval kevésbé véres, mint amit a filmben látunk.

Persze érthető, hogy a drámaiság fontos rendezői eszköz. Minél nagyobb a tét, minél zsigeribbek a harcjelenetek, annál jobban működik a film. Ám a másik oldalon ott van az, hogy akinek nem a tesztoszteron volt a jele az oviban, nem valószínű, hogy a film megnézése után nyit az MMA felé, mert az ilyen mértékű erőszak taszító is tud lenni, ha sportról van szó. A film tehát egyszerre népszerűsíti a ketrecharc óriási tempóban terebélyesedő sportágát, miközben éppen az azt hátráltató sztereotípiákból építkezik. Ez utóbbi persze a sportfilmek jó részére igaz, így nem lenne jogos a túlzott kritika. A nap végén a Warrior – A végső menet egy klasszikus amerikai sportdráma, amire érdemes rászánni az időt, ha az ember egy jól működő, kiszámítható, mégis izgalmas filmet szeretne nézni egy doboz sör és némi chips társaságában. Az pedig, hogy hány potenciális sportrajongót fog meg vagy éppen taszít el a film, egy másik kérdés…

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2024. április 24-én jelent meg az oldalunkon)

Kiemelt kép: Lionsgate