CTE: a betegség, ami nem csak a ketrecharcosok rémálma
Aki látta Will Smith 2015-ös Sérülés című filmjét, annak nem kell bemutatni a krónikus traumás enkefalopátiát (CTE). Az először az amerikai futballal kapcsolatba hozott betegség azonban nem válogat. Nem csak az amerikai focisták, a ketrecharcosok és a bokszolók között szedi az áldozatait, hanem más népszerű sportágakban versenyző sportolókat is érint. Azaz bár az említett sportágakat űzők feje felett Damoklész kardjaként lebeg az agyat ért ismétlődő ütések kiváltotta demencia, nemcsak ők érintettek. Hanem olyanok is, akikről soha nem gondolná az ember.
Mi az a CTE?
Először tekintsük át, mit is lehet tudni a betegségről. A krónikus traumás enkefalopátia, azaz a CTE egy olyan betegség, amiről még mindig nem esik elég szó. Érthető módon, hiszen egy nagyon súlyos egészségügyi elváltozás, ami közkedvelt, százmilliók által követett sportágakra vet sötét árnyékot. A betegség okozta hangulatingadozások, az emlékezés és a kognitív funkciók károsodása annyira súlyos, hogy több korábbi sportoló, aki a CTE-től szenvedett, öngyilkos lett.
A betegség pontos mibenlétére a Sérülés című filmben Will Smith által megformált orvos, Bennet Omalu jött rá 2002-ben, amikor megvizsgálta az NFL-legenda Mike Webster agyát annak halála után. Webster, az NFL Hírességek csarnokának tagja 50 évesen, súlyos tünetek után hunyt el. A sportági legenda élete utolsó időszakában hol letargikus volt, hol agresszív, és az is előfordult, hogy halálosan megfenyegetett idegeneket. Halála után Omalu doktor találta meg az agyában az érzelmi, kognitív- és memóriafunkciókért felelős tau fehérje abnormális változatát. A nigériai származású orvos vette észre azt is, hogy a demenciával diagnosztizált bokszolók agyában ugyanezen abnormális fehérjevariáns halmozódott fel. És innen már csak egy lépés volt, hogy a többi fizikai kontaktussal járó sportág esetén is megtalálja ennek a tau fehérjének a felhalmozódását, miután fiatalon, demenciában elhunyt sportolók agyát vizsgálta.
Mi történik pontosan a betegség által érintett sportolók agyában? Az ütések hatására az idegek és az agy vérellátását biztosító erek is károsodnak. A rázkódásra adott természetes neurokémiai válasz csak egy-két ilyen behatás ellensúlyozására épült ki a szervezetben, nem pedig folyamatosan ismétlődő traumákra. Így ezek hatására krónikus, eltúlzott gyulladás alakul ki, ami tovább károsítja az idegsejteket, illetve hozzájárul a patológiás tau fehérjék felszaporodásához. De mi is ez a tau fehérje? Normál esetben ez az agyat védő funkciókkal rendelkezik, azonban az ebben a szervben végbemenő patológiás folyamatok hatására idővel átalakul a fehérje káros variánsává. Ez a káros variáns pedig egyre terjed és tovább károsítja az agysejteket.
A betegség pedig az Alzheimer-kórhoz hasonlóan progresszív és hosszú ideig nem produkál látható tüneteket. Amikor már igen, akkor pedig általában már késő beavatkozni.
És bár ma már fejlett képalkotó eljárásokkal időben ki lehet szűrni a CTE-t, még valószínűleg sok időnek el kell telnie, mire kereskedelmi forgalomban kapható lesz a betegség terjedésének megállítására vagy lassítására alkalmas gyógyszer. Mindez nem kecsegtet túl sok reménnyel azok számára, akikben már kialakult a CTE.
A helyzet sokkal rosszabb, mint elsőre tűnik
Nézzük meg azt is, hogy mennyire elterjedt ez a betegség? Elsőre azt gondolná az ember, hogy igen-igen, az amerikai fociban és a bokszban ritkán előfordul egy-egy ilyen eset a gyakori agyrázkódások miatt. És akármilyen tragikus is az élete végén hebegő-habogó Muhammad Ali, talán úgy vagyunk vele, hogy a betegség csak néhány sportágat érint és amúgy is ritkán sújt le ezekre a valóban súlyos agyrázkódásokat elszenvedő sportolókra.
Aztán kiderül, hogy nem ez a helyzet. És hogy bizony a világ egyik legnépszerűbb sportja, a labdarúgás sem kivétel. Ugyanabban az évben, amikor Webster meghalt, egy angol focilegenda, Jeff Astle is távozott közülünk, 59 évesen.
Azaz, bár ezt nem is nagyon gondolná az ember, ám az ismétlődő fejelések, illetve a pályán történő ütközések is vezethetnek CTE-hez. Igen, a labdarúgásban is – a rögbiről, a hokiról, na meg a ketrecharcról nem is beszélve.
De a betegség kialakulásához évtizedeken átívelő élsportolói karrier, illetve ismétlődő, súlyosabb agyrázkódások szükségesek, nem? Hát nem. Itt meg kell említeni Zac Easter tragikus esetét, ami már majdnem a horror kategóriájába tartozik. Zac nyolcéves kora óta űzte az amerikai focit, és már 11(!) évesen gyakori fejfájások gyötörték. Hamarosan hangulatingadozásokról, beszédproblémákról és memóriaproblémákról számolt be. A fiú ezek hatására a drogokhoz fordult, és 18 évesen abbahagyta a versenyszerű sportolást. 24 évesen öngyilkos lett, és előtte egy levélben felajánlotta az agyát kutatási célokra, gyanította ugyanis, hogy CTE-ben szenved. Az ő agyát is Omalu vizsgálta meg, és kiderült, a fiú valóban súlyos CTE-s beteg volt. Úgy, hogy el sem jutott felnőtt élsportolói karrierig...
Az eset rengeteg kérdést felvet a betegség kialakulásával kapcsolatban. Hogyhogy ilyen korán elő tud jönni a CTE? Mégsem az agyrázkódások okozzák?
A következő évek tudományos kutatásai épp ezt erősítették meg, azaz hogy a CTE megjelenéséhez nincsen szükség súlyos agyrázkódás(ok)ra. Sok esetben ugyanis az ismétlődő kisebb rázkódások (angolul subconcussion) kumulatív hatása váltja ki. Tehát nem kell valakit kábultan levinni hordágyon ahhoz, hogy hosszú távon kialakuljon benne a betegség.
És mi a helyzet a bunyósokkal?
Nem meglepő, hogy a CTE a ketrecharcosok körében is bőven szedi áldozatait. Az okokat nem kell sokáig keresni: a bunyósok ugyanis nemcsak az oktagonban, hanem a harcedzések (sparring) alatt is számos ütést kapnak. A hosszú évek alatt pedig a védőfelszerelések használatával is bőven éri annyi rázkódás az agyat, hogy abból idővel kialakulhat a CTE. Számos legenda érintett: a korai UFC egyik legnépszerűbb bunyósa, Chuck Liddell, a karrierje első felében fenomenális BJ Penn, illetve sokak szerint a közönségkedvenc Nick Diaz is áldozat.
De nemcsak arról van szó, hogy néhány kiöregedett veteránnál kialakult a kór. Az aktív bunyósok számára érhető módon szintén roppant ijesztő az ütések okozta agykárosodás. A The Athletic folyóirat által nemrégiben végzett felmérés alapján a bunyósok 61,2%-át nagyon is aggasztja a CTE lehetősége. A helyzetük közel sem irigylésre méltó: hagyják ott a szeretett sportágukat, a karrierjüket, amelybe sok-sok véres verejtékkel átgürizett évet öltek? Amely nemcsak bevételi forrásuk, hanem identitásuk egyik alapköve is? Nehéz helyzet. A tudatosabb bunyósok igyekeznek kímélni magukat mind az oktagonban, mind edzés közben, ám a kockázat egy része megkerülhetetlen része a sportágnak. És hogy megéri-e ekkora kockázatot vállalni? Nagyon súlyos kérdés; és ami még szomorúbb, hogy sok harcos valószínűleg csak akkor szembesül vele igazán, amikor már rengeteg energiát ölt a karrierjébe…
Változhat-e az összkép?
Egy józan gondolkodású ember hamar eljut arra a következtetésre, hogy hát akkor űzzük azokat a sportágakat, amelyeknek nincsen ilyen súlyos hozadéka. De mennyire reális, hogy a százmilliók által rajongva szeretett és elképesztő pénzösszegeket megmozgató foci, amerikai foci vagy ketrecharc csak úgy megszűnik vagy elsorvad?
Mert a sportágakból lehetetlen kiiktatni a CTE-t kiváltó ütközéseket, kontaktokat a játék alapelveinek megváltoztatása és a sportág teljes kizsigerelése nélkül.
Ezzel együtt az is nehezen elképzelhető, hogy az idő előrehaladtával egyre többek által ismert betegség ne tartana vissza aggódó szülőket attól, hogy lebeszéljék gyermekeiket ezekről a jelentős veszélyeket magukban rejtő karrierutakról. Hogy ennek hosszú távon mekkora hatása lesz a sportágak népszerűségére, jó kérdés…
Kiemelt kép: USA Today Sports
Szerző
