Zsebben volt – Elemzés az 1974-es vb-döntőről

Az 1970-es évek első fele a holland labdarúgás felemelkedéséről szólt. A Rinus Michels es Johan Cruyff által fémjelzett időszak tette fel az országot a nemzetközi futballtérképre. A két világbajnokság közötti időszaban az AFC Ajax a totális futballal dominált az európai kupákban. Ezt a felfogást a holland válogatott is sikeresen importálta, azonban „csupán” ezüstérmesként tudunk rá hivatkozni.

A két döntős válogatott kiemelkedett az 1974-es világbajnokság mezőnyéből. A házigazda NSZK nemzeti csapata Chile és Ausztrália legyőzése után, már biztos továbbjutóként, vereséget szenvedett az NDK-tól a futballtörténelem egyik leginkább átpolitizált mérkőzésén. A keleti blokk presztízsgyőzelme az NSZK számára könnyebb csoportot ígért a második körre, ahol a Nationalelf Jugoszlávia, Svédország és Lengyelország legjobbjaival mérkőzött, és három győzelemmel kvalifikálta is magát a müncheni döntőre.

A holland válogatott talán a házigazdáknál is dominánsabb teljesítményt nyújtott, annak ellenére, hogy a legendás Rinus Michelst csak a torna előtt néhány hónappal nevezték ki szövetségi kapitánynak (a torna után nem is dolgozott tovább a válogatottal). Az Oranje csupán egy gólt kapott a döntőig vezető úton. Az első csoportkörben legyőzte Uruguayt és Bulgáriát, valamint gól nélküli döntetlent játszott a svéd válogatottal, majd a második csoportkörben simán verte Argentínát, valamint az NDK-t, és az utolsó, gyakorlatilag elődöntőnek tekinthető mérkőzésen a címvédő Brazíliának sem hagyott esélyt.

A világbajnoki döntő

Az első félidő eseményeit két periódusra lehet osztani. Egy nagyon rövid, kétperces időszakra a mérkőzés elején és a maradék 43 percre. A két időszakban teljesen ellentétes módon történtek az események.

A mérkőzés elején gyakorlatilag az első pillanattól érvényesült az országból indult futballfilozófia, a totális futball: a hollandok úgy szerezték meg a vezetést, hogy a házigazda hozzá sem ért a labdához. Egy védő középpályára történő fellépése közben a középcsatárként nevezett Johan Cruyff a rá (és az egész csapatra is) jellemző módon elmozgott a posztjáról, egészen a védők vonaláig hátralépett labdáért. Ezzel meg is szabadult az őt kísérő hátvédtől, mivel a nyugatnémetek a védőharmadban emberfogással védekeztek a hollandok ellen. Rövid labdajáratás után Cruyff visszakapta a labdát a pálya tengelyében, majd lendületből vezethette a játékszert az NSZK védelmére, ami az emberfogás miatt viszonylag nagy területet hagyott az egy az egy elleni játékra a középső területen. Ezt a holland klasszis kiválóan ki is használta, és egy elhúzós, valamint egy testcsel segítségével megverte Berti Vogtsot, és a büntetőterületre bejutva már csak szabálytalanul tudták megállítani. A büntetőt Johan Neeskens az elmozduló Sepp Maier helyére bombázta. Szinte minden, a totális futballra labdabirtoklásban jellemző motívum megjelent ebben a rövid időszakban, és ezek nagy részére a modern futballban megjelenő hasonló elemek előfutáraként lehet tekinteni.

Ezeket az játékelemeket napjainkban a már jóval felkészültebb védelmek ellen sokkal pontosabban és tervezettebben kell végrehajtani, azonban az 1970-es években egy ösztönös zseni meg tudta ezt csinálni. Elsősorban azért, mert az akkori topjátékosok sokkal jobban kiemelkedtek a mezőnyből, mint manapság. A képzés még gyerekcipőben járt és a tehetségnek hatalmas szerepe volt abban, hogy egy játékos milyen karriert futhat be. A mérkőzésen is szembetűnőek voltak a különböző tehetségszintek: Cruyff és Franz Beckenbauer kimagaslott a mezőnyből, mögöttük Gerd Müller, Paul Breitner, Maier és Neeskens voltak azok, akik még komolyabb hatást gyakoroltak a csapatjátékra. A többiek sokkal alacsonyabb szintet képviseltek. Egy elit csapatban – legyen az válogatott vagy klub – manapság már sokkal közelebb van a játékosok tudásszintje, kevés az ennyire kiemelkedő tudású játékos.

A gól utáni néhány perc kivételével a mérkőzés első félidejét az NSZK uralta. A holland válogatott nem igazán akart focizni a vezetés után, játékosai könnyelműek és dekoncentráltak voltak a félidő hátralévő részében, amit a nyugatnémet csapat ki is használt. Ez különösen a centerjátékban és az átmenetjátékban volt szembetűnő.

Gerd Müller döntőben mutatott játéka olyan volt, mint egy mai céljátékos (target man) futballja. Rengeteg labdát kapott a kapunak háttal állva, amiket magas százalékban meg is tudott játszani, így nyomást helyezett a holland védelemre. Ugyan közvetlen gólveszélyt nem sikerült a németeknek kialakítaniuk ezekből az akciókból, de a lekészítésekből, lefordulásokból adódtak távoli lövések, szabadrúgások és szögletek, amelyek jelezték, hogy Müller egy komoly fegyver a házigazda eszköztárában.

A nyugatnémet támadók (leginkább Gerd Müller) által a kapunak háttal átvett és megjátszott labdák

A centerjáték mellett a védekezésből támadásba való átmenetek voltak azok, ahol az NSZK minőségi különbséget mutatott. Ez azonban sokkal inkább a hollandok mentalitásának volt köszönhető. A vezetés megszerzése után Cruyff és társai semmit sem mutattak a korábbi mérkőzéseken látott intenzív letámadásból és a labdavesztések utáni visszatámadásokból. A nyugatnémetek nyomás nélkül hozhatták ki a labdákat, gyorsan rohantak át a holland válogatotton. A könnyed labdakihozatalok után legtöbbször a pálya tengelyéből indították a széleket, sokat keresték a szélek felé mozgó Uli Hoenesst, ezekből az akciókból többször is veszélyes helyzet alakult ki. A házigazda-rendező két gólja is ilyen szituáció után esett.

A tengelyből a szélek felé mozgó nyugatnémet játékosok sikeres megjátszása

Az egyenlítő gólnál a hollandok szinte díszkíséretet adtak a saját kapujuk előtt labdát szerző ellenfélnek. Mivel a támadásnak nem volt különösebb sebessége, ezért több alkalommal is meg lehetett volna állítani a „rohamot”, de a hollandok a saját büntetőterületükig csak kísérték a házigazda játékosait, ahol már csak egy pánikszerű és szabálytalan mentési kísérletre volt lehetőség. A jogosan megítélt büntetőt Breitner váltotta gólra.

A vezető találatnál a labdás játékosra már jobban figyeltek a narancsmezesek, azonban továbbra sem helyeztek rá nyomást. Ugyan Jürgen Grabowskit sikeresen körbevették és úgy tűnt, hogy nincs folytatása a játéknak, a holland csapat teljesen figyelmen kívül hagyta a mélységből érkező Rainer Bonhofot, aki végül gólpasszt adott Müllernek.

A félidő végére frusztrálttá váltak a hollandok. Számos alkalommal reklamáltak, nem a mérkőzéssel foglalkoztak. Erre kiváló bizonyíték Cruyff sárga lapja is, amit reklamálásért szedett össze. A világklasszis támadó Vogts szoros emberfogása miatt nem tudott hatást gyakorolni a játékra, idegessége többször is reklamációban, illetve kifejezetten negatív testbeszédben mutatkozott meg. A korábbi eredményeik, valamint a mérkőzés első percei alapján a hollandok nem voltak arra felkészülve, hogy nekik itt hátrányból kell játszaniuk.

A második félidőben pontosan az ellenkező előjellel történtek az események, mint az elsőben. A német válogatott ugyan eljutott egy lesgólig és néhány alkalommal veszélyes kontrát is tudott vezetni, de a második játékrészben a hollandok komoly nyomás alá helyezték a házigazdákat. A nyugatnémet válogatott teljesen visszahúzódott a saját kapuja elé. Védelmüket a hollandok számos beadásból próbálták támadni mind akcióból, mind pedig pontrúgásokból. Ezek az akciók – különösen a félidő elején – komoly zavarokat is okoztak. Többször is sikerült fejpárbajt nyerniük a hollandoknak, a németek csak az utolsó pillanatokban tudtak tisztázni. Itt is meg lehet említeni a két válogatott közötti minőségbeli különbséget a középcsatár posztján. Míg a németeknél volt ilyen szerepkörű futballista Müller személyében, addig a hollandok akár a védővonalig is visszalépő Cruyff játékával oldották meg ezt a posztot, aki ugyan néhányszor próbálkozott veszélyeztetni fejjel is, de érezhető volt, hogy nem ez az ő igazi erőssége.

A hosszú és magas labdák hatástalanításában kulcsszerepe volt a kiváló kapusnak, Maiernek. Többször is jól mozdult ki a kapujából – volt, hogy majdnem a 16-os vonaláig – és szerezte meg a fel- és beívelt labdákat még azelőtt, hogy az ellenfél veszélyes helyzetet alakított volna ki. Ebben a játékelemben mindkét kapus nagyszerűen teljesített, Maier és Jan Jongbloed is kiválóan lépett ki a kapujából a magas labdákra, utóbbi játékában megjelent a modern kapusokra jellemző söprögetőjáték is mikor elhagyva büntetőterületet, becsúszva vagy fejjel tisztázott.

A második félidő kulcsperiódusa a 70. és a 80. perc közé tehető, amikor Johnny Rep akár meg is nyerhette volna a mérkőzést a hollandoknak. Először René van de Kerkhof beadása után talán a meccslabdát jelentő óriási, közeli bombáját Maier hatalmas bravúrral védte. Ezután egy jobb oldali beadás után pörgetett mellé a kapu torkából, majd egy egyéni akció után keresztbe lőtte a labdát a nyugatnémet kapu előtt.

Az utolsó tíz percben már csak néhány távoli lövés jelentett kisebb veszélyt a német előnyre, de komoly lehetősége nem volt már a holland csapatnak az egyenlítésre. A nagy lehetőségek után kicsit talán hitüket is vesztették a németalföldiek és az NSZK válogatottja is magabiztosabb lett. Az utolsó percek már leginkább mezőnyjátékkal teltek, a nyugatnémetek akarata érvényesült. A hármas sípszó után Beckenbauer már az új vb-trófeát emelhette magasba, ami az ország második világbajnoki címét jelentette.

Forrás: Trinity Mirror / Mirrorpix / Alamy Stock Photo

Miért veszített Hollandia?

Kétségtelen, hogy a trófeát a nyugatnémetek megérdemelten emelhették a magasba. A döntőben jobbak voltak, kihasználták, fizikális fölényüket és klasszis középcsatáruk jelentette minőségi fölényt.

A finálé azért alakult különlegesen, mert úgy kerültek a hollandok előnybe, hogy az NSZK-nál még a labda sem volt. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy az első percek eseményeit meg nem történtnek nyilvánítjuk. Akkor is ilyen passzív játékot mutattak volna Cruyffék, ha nem szerzik meg rögtön a vezetést?

A korábbi dominanciát figyelembe véve ez nehezen elképzelhető. De a hollandokra egyébként is jellemző arrogancia és magabiztosság ebben az esetben visszaüthetett. Szinte ellenállás nélkül jutottak el a vezető gólig. Ilyen mentalitással benne van a pakliban, hogy el is hitték, hogy a meccs már zsebben van. Ezt támasztják alá a néha kriminális csapatmozgások labdavesztések után is, ami a korábbi mérkőzéseikre nem volt jellemző. A vezető gól után nem tűnt koncentráltnak a csapat. Nagyon könnyedén rohantak át rajtuk mindkét gólt megelőzően. Miután hátrányba kerültek, frusztráltakká váltak, sokszor foglalkoztak a játékvezetéssel (alkalmanként ezt jogosan is tették).

A második félidőben ez a frusztráció tovább nőhetett a holland fejekben. Különösen a játékrész középső harmadában múlták felül a házigazdákat, azonban erőfeszítéseiket nem koronázta siker. Vagy Maier védett óriási bravúrral, vagy a hollandok ordító helyzetekben nem találtak kaput. A kihagyott helyzetek sora rá is nyomta a bélyegét a végjátékra, az utolsó tíz percben már talán maguk a hollandok sem hittek abban, hogy egyenlíthetnek.

Az 1974-es világbajnokság tehát az NSZK sikerével zárult, azonban Hollandiát nem lehet csak vesztesként emlegetni. A válogatott – különösen Cruyff és Michels – hatása megkerülhetetlen a modern futball kialakulásában. A hollandok játékából sokkal több elem maradt meg a 21. századra, mint a pragmatikus és kétségkívül hatékony nyugatnémet válogatott futballjából.