„Van, aki a húszas évei elején is azt érzi, mindenről lekésett, pedig nem szabad így gondolkodni” – interjú Sajbán Mátéval

– Nem mintha kisebbíteni szeretném az érdemeidet, mégis, mondhatjuk, hogy Bognár Györgynek köszönheted a karrieredet?

– Részben igen, vagy legalábbis nagy szerepe volt benne azzal, hogy Budaörsön rendre lehetőséget kaptam tőle, mindemellett pedig olyan futballt alkotott, amelyikben kiteljesedhettem. A véletlen műveként később Pakson is együtt dolgoztunk, ott is bízott bennem.

– Az irányításával kezdted el Budaörsön ontani a gólokat, a 2017–2018-as szezonban 14, az azt követő idényben 17 gólt szereztél a másodosztályban. Hogyan formálta át a játékodat?

– Nem kellett átformálni, az ő futballfelfogása, a játékhoz való hozzáállása segített, az, amit a csapattól és tőlem megkövetelt. Jó keret alakult, támadófutballt játszottunk, ezért aztán sok gólt rúgtunk, ezen múlt. Nem csak belőlem, a társakból is kihozta a lehető legtöbbet.

– De miből áll a Bognár csapataira jellemző támadófoci? Mit jelent konkrétan ez a játékfelfogás?

– Azzal indul, hogy

minél gyorsabban, minél jobb pozíciókban szerezzünk labdát, vagyis még az ellenfél térfelén. Lehetőleg akkor, amikor még nem rendeződött az ellenfél. Olyankor kell kihasználni az eltolódásait, a lyukakat, és minél gyorsabban eljutni a kapu elé. De ha történetesen nem sikerül gyorsan befejezni az akciót, akkor is meg kell próbálni az ellenfél térfelén vagy védekező harmadában tartani a labdát, így nyomást gyakorolni rá, mert ha állandó nyomás alatt kell játszania, többet hibázik, így pedig több esélyünk nyílik a gólszerzésre.

Fontos, hogy az elképzeléseit nagyon jól közvetíti, át tudja adni a játékosoknak, az edzéseken és a csapatmegbeszéléseken is, egy idő után pedig mindenki érzi, mit kell tennie, és egyből támadni akar. Mára valamelyest átalakult a Paks játéka, de amíg ott játszottam, magasan presszingeltünk, jó helyeken szereztünk labdákat, azokból sikerült is helyzeteket teremteni.

– Szóval ez kell ahhoz, hogy megtáltosodjanak a csatárai. Merthogy nem te voltál az egyetlen.

– Nagyjából ez. Egy csatár azt szereti, ha minél több labda érkezik a tizenhatoson belülre, ha pedig nem egy felállt védelemmel találja magát szemben, hanem egy rendezetlennel, könnyebb a dolga. Sok a beadás a játékában, az a csatár, aki jól fejel, jó ütemben érkezik, sokat profitálhat belőle.

– Te ilyen vagy?

– Igen. Jól érkezem a kapu elé, bár nem vagyok tipikus, nagydarab erőcsatár.

– Bognár kapcsán még egy kérdés: még mindig alulértékelt tréner Magyarországon?

– Nem tudom, mely körökben mi a vélekedés, lehet, mást gondol egy játékos, és mást egy sportigazgató.

Van, aki még mindig nem ismeri el, más már rég igen, szerintem az utóbbi évekbeli eredményei alapján az utóbbiak vannak többen. Én elismerem természetesen. Játszottam nála, bebizonyította, mennyire működőképesek az elképzelései. Az is kiderült, ha a helyzet azt kívánja, képes azokon módosítani: kicsit más illik a mostani paksi kerethez, változtatott, és az is működik.

– A te csatárjátékod is működött Budaörsön, csakhogy elmúltál 23 éves, amikor még a másodosztályban tartottad rettegésben az ellenfeleket. Nem féltél attól, hogy megrekedsz azon a szinten?

– Nem. Az NB III-ban játszva is tudtam, feljebb fogok lépni, aztán az NB II-ben is, főként, amikor jöttek a sokgólos szezonok. Nem voltam már piszkosul fiatal, ellenben elég érett és rutinos ahhoz, hogy az NB I-be kerülve könnyebben helytálljak az élvonalban. Túlvoltam több, mint 100 meccsen, az azért felkészített az újabb kihívásra.

Forrás: BSC1924

– De ezt a fajta meggyőződésedet valamiféle belső hit táplálta, vagy mások biztattak, hogy nem a másodosztály lesz a végállomás?

– A saját meggyőződésem. Tudtam, hogy a tehetségem, szorgalmam, a képességeim megvannak ahhoz, hogy feljebb lépjek, hogy képes vagyok azon a szinten játszani, ami az első osztályhoz szükséges. Bennem ez sosem volt kérdés. Mindig előre tekintek, felfelé kacsintgatok, ma is hiszek abban, hogy eggyel magasabb polcra is kerülhetek.

– Van tehát még feljebb?

– Persze. Pont olyan későinek tűnik nem sokkal a 29. születésnapom előtt erre vágyni, mint 23 évesen az NB I-et megcélozni, de miért ne sikerülhetne? Kell hozzá minimum egy kiváló szezon, de a célom ma sem más, mint eddig.

– Mi jelentené a látványos előrelépést?

– Leginkább egy magasabban jegyzett bajnokság.

– Azt tehát mindig érezted, hogy nem a másodosztály lesz a végállomás, de nem mindenkibe szorult ilyesfajta magabiztosság.

– Sajnos. Van, aki a húszas évei elején is azt érzi, mindenről lekésett, pedig nem szabad így gondolkodni. A válogatottba is kerültek be viszonylag korosabban játékosok, ez pedig engem is inspirál.

– Ettől még nehéz a többségnek kitörni a másodosztályból?

– Igen. Sokszor tapasztalni, hogy inkább az élvonalbeli, a kezdőből kiszorulót keresik meg, semmint a másodosztályban remeklő futballistát, ezt a gondolkodást kellene talán megváltoztatni. Jobban hinni a hátországban szereplőkben.

Az, hogy valaki a másodosztályban játszik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyengék a képességei, pusztán csak nem jött még el az ideje. Persze kell valami pluszt is adnod ahhoz, hogy felfigyeljenek rád, hogy higgyenek benned.

– Akadtak olyan csapattársaid, illetve láttál olyanokat az ellenfelek soraiban, akiknek csak egy esélyre lett volna szükségük ahhoz, hogy magasabb szinten is megállják a helyüket?

– Persze. Elég csak a testvéremet megemlíteni. Nem kapta meg a lehetőséget az első osztályban, pedig simán megállta volna a helyét. Így pedig, hogy nem kapott esélyt, nem is tudott később sem bekerülni az NB I körforgásába.

– Ha még messzebbre utazunk vissza az időben, egészen a kezdetekhez, azt látjuk, hogy Érden kezdtél el futballozni, de aztán jön az akkori elit játékosnevelde, a Goldball.

– Tízévesen igazolt le két csapattársammal együtt a Goldball, azután, hogy láttak a Fradi ellen játszani. Tudtuk, milyen klub, így örömmel mentünk. Később aztán összeolvadt a Honvéddal, úgy kerültem a kispestiekhez. Az akadémiára azonban már nem jutottam el.

– Azért, mert későn érő típus vagy?

– Valószínűleg azért. A teljes pályafutásom erről árulkodik. Ez pedig a fizikumomon is meglátszott. Védőt játszottam akkoriban, azon a poszton pedig inkább a nagydarab, fizikailag erős játékosokat preferálták. De nem bánom, hogy nem válogattak be az akadémiára, nagyon sokat hozzátett ugyanis a fejlődésemhez, hogy Budaörsre kerülve hamar az U19-ben találtam magam, aztán az NB III-ban játszhattam, mellette pedig évekig futsalozhattam, ami ugyancsak sokat tett hozzá a játékomhoz. Az akadémián ezt nem kaptam volna meg, ott nem fordulhatott volna elő, hogy néhány korosztállyal feljebb futballozzam, vagy hogy 16 évesen az első csapattal edzhessek, egy évvel később pedig a felnőttben játsszak.

Forrás: Paksi FC

– Az NB I-be bekerülve viszont nem sikerült egyből kezdőként játszanod. Túl nagy ugrás volt Mezőkövesd?

– Szerintem a klub történetében a legerősebb csapat állt akkor össze, a másodikok voltunk félévkor, elöl Budu Zivzivadzéval, mások mellett Cseri Tamással, Szappanos Péterrel a csapatban. Igen, az így nagy ugrás volt, nehezen tudtam kiharcolni a helyem. Kuttor Attila nagy hangsúlyt fektetett a fizikai párharcokra, változtatnom kellett az addigi játékomon, felnőni a feladathoz. A nyári felkészülés alatt azért nagyjából sikerült felvennem a ritmust, mert azt azért éreztem, hogy gyorsabb a játék az élvonalban, gyorsabban gondolkodnak, keményebben odarúgnak. Két-három hónap alatt sikerült megszoknom a megváltozott körülményeket, azután már nem volt probléma.

– Pakson sokkal több lehetőséget kaptál, és így van ez Zalaegerszegen is. Te akartál elsősorban a ZTE-be igazolni?

– Váltani akartam, és a Zalaegerszeg volt az a csapat, amelyik szeretett volna megszerezni. Úgy éreztem, itt kapok majd annyi lehetőséget, amennyire vágyom.

Az utolsó paksi évemben nem játszottam már annyit, mint szerettem volna, nem is a posztomon szerepeltem, hanem szárnyvédőként, amelynek a védekező feladatait még meg is oldottam, a támadásokhoz viszont nem tudtam eleget hozzátenni.

Márpedig én támadó vagyok, ott szeretek futballozni. Be akartam bizonyítani, hogy több van bennem.

– Az, hogy úgy fest, a bentmaradásért küzd a csapat, csalódás?

– Nem, mert az első két-három csapaton kívül mindenki azért küzd. Zalaegerszegre igazolásomkor is tisztában voltam azzal, a klub a legutóbbi feljutása óta nem zárt a felsőházban, szóval tudtam, nem lenne reális a dobogót célba venni, akkor sem, ha nagyszerű tavaszt zártunk, a tavaszi pontok alapján azt hiszem, a másodikok voltunk. Több van tehát ebben a csapatban, nem szabadna kiesési gondjainknak lenni, annál sokkal jobb a keret, persze a pályán kell megmutatnunk, mit érünk.

– A bentmaradást meg lehetne segíteni néhány Sajbán-góllal…

– Valóban, nekem is tennem kell azért, hogy javuljon a helyzetünk, remélem, a lehetőséget is megkapom ehhez. A tavasszal azért is javult a teljesítményem, mert a csapat játékstílusa jobban illeszkedett a futballomhoz. Jó lenne azt a produkciót megismételni.

– Milyen típusú csatárnak gondolod magad? Én azt mondanám, mozgékony, technikás, a kaput remekül érző támadó.

– Helyesek a megállapítások, azt még azért hozzá lehet tenni, hogy

a kellemetlen stílusom miatt a védők nem igazán szeretnek ellenem futballozni. Mert ha presszingelni kell, mindig ott vagyok a nyakukon. De mindenben fejlődhetek még, a kapu előtti helyezkedésben, az érkezésekben is.

Márton Gábornál sem csak csatárt játszom, sokszor támadó középpályást, és azért mások ezen a poszton a követelmények. De sokat fejlődtem abban, hogyan tartsam meg a labdát, jobban tudom immár folytatni a játékot. Az utolsó passzokat még nem annyira érzem, ahogy a hosszabb keresztlabdákat sem, ám mert mindig elöl játszottam, eddig nem volt ezekre szükségem.

– Decemberben 29 éves leszel. Ha összegezni szeretnéd az eddigieket, előrébb tartasz, mint azt tíz éve remélted?

– Abban a korban a futballisták nem mindig tűznek ki reális célokat maguk elé, persze kell álmodni, mert el lehet az életben érni bármit, ennek az Angliába kikerülő labdarúgóink a megmondhatói. Én sosem tűztem ki konkrét célokat, mindig arra törekedtem, hogy a lehető legmagasabbra jussak. Hogy a lehető legmagasabb szinten teljesítsek. Ha az az élvonalra elég, ott, ha csak az NB II-re, akkor ott. Egyébként pedig a meccseim és a szezonjaim után is mindig elégedetlen vagyok, mert mindig jobb akarok lenni, többet igyekszem elérni, de ha végigtekintek a pályafutásomon, nem lehetek csalódott. Tudom értékelni az elérteket.

Kiemelt kép: ztefc.hu