Tanulságok a Bayern–Bayer csúcsrangadóról

A Bayer Leverkusen az előző szezon kezdetén a meggondolatlanul, rendszer nélkül letámadó csapatokat játszi könnyedséggel szedte szét, főleg a visszamozgó tízeseinek vagy éppen a védelem mögötti területeket támadó Jeremie Frimpongnak köszönhetően. Ám már akkor is látszódott, hogy egy agresszíven, emberorientáltan letámadó vagy megfelelően csapdázó együttes gondot tud okozni Xabi Alonso csapatának. E ritka alkalmak egyike sem vezetett vereséghez egészen az Európa-liga döntőjéig, ahol azonban az Atalantában megvolt a kellő minőség, valamint az olaszok a káoszhelyzetekkel nagyszerűen éltek.

Az intenzitás még mindig a Leverkusen Achilles-sarka

Az előző szezonban a Bayern München ezt nem tudta kihasználni, ugyanis Thomas Tuchel alatt jóval óvatosabban védekezett, hagyott lehetőséget az ellenfeleknek a kibontakozásra. Vincent Kompany irányításával a bajorok a legtöbb esetben nyílt játéknál és kirúgásoknál is azonnal elszívják a passzlehetőségeket a riválistól, vagy ha egyet fel is kínálnak, akkor az csak azt a célt szolgálja, hogy a pálya megfelelő pontján szerezzenek labdát.

Ez a terv a szuperrangadón is eredményre vezetett, hiszen a müncheniek kevesebb passzt engedtek a Leverkusennek egy-egy védekező akció előtt (PPDA-mutató), mint bármelyik korábbi ellenfelüknek a bajnokságban. Ez nem csupán a bajnokcsapat előrevágott labdáiban jelentkezett, hanem a Bayern nyolc alkalommal is magasan szerzett labdát.

A két csapat magasan megszerzett labdái (Forrás: Markstats)

Végy egy jó kapust!

A korábbiakban sokan úgy vélték, hogy a Leverkusen egyik gyenge pontja Lukas Hradecky. Bármennyire is fontos arc az öltözőben és közkedvelt figura a szurkolók körében, eközben hajmeresztő hibákra képes. Ez egy kapus esetében már megengedhetetlen, a finn hálóőrnél azonban nem egy-egy összképet rontó hibára emlékezhettünk, hanem többször is átlag alatti teljesítményre, amit tovább rontottak a látványos bakik.

A csapatkapitány azonban a kétkedőknek bizonyítva, a mögöttünk hagyott szezonban élete legjobbját nyújtotta. Amit ebben az idényben láttunk eddig tőle, az viszont arra enged következtetni, hogy az előző bajnoki versenyfutásban látott forma egyszeri és megismételhetetlen volt. A mostani idényben újra a gyenge teljesítményt nyújtó Hradeckyt látjuk. Védhetőnek tűnő lövések csúsznak be a kezei között, a ritka söprögetései életveszélyesek, a lábbal való játékban pedig nehezen alkalmazható. Utóbbira a rangadó is rávilágított, miután a Bayern emberorientált letámadása miatt gyakran rá jutott a szervező szerepe, amely finoman szólva sem állt jól neki.





A B-terv

Xabi Alonso csapata az egyik legdominánsabb volt az elmúlt szezonban, de akkor is időszakosan átadta a kezdeményezést az ellenfélnek. Ez történt akkor, ha a riválist erősebbnek vélte (ide tartoztak a Bayern Münchennel vívott összecsapások) vagy a mérkőzés állása kívánta meg, miként a Feyenoord elleni első BL-találkozón is, ahol a Leverkusen a korai vezetés után átengedte a labdát, majd szétfutotta a hollandokat.

Most is ez lehetett az elképzelés, ám Alonso csapata a tervezettnél is visszább szorult, kevesebbet birtokolta a labdát, így csak a koncepció fele sikerült, hogy elszívják a bajorok elől a levegőt. A kompakt 5–4–1-es védekezés ellen nehezen tudtak a vonalak között, veszélyes pozícióban labdához jutni a hazai játékosok. Ha mégis a kapuval szembe tudtak fordulni, akkor pedig minimum egy sor játékos állta útjukat, így összesen hat tizenhatoson belüli próbálkozással zárt a rekordbajnok, melyből mindössze kettő született akcióból, azok is egy támadáson belül.

(Forrás: Markstats)

Meccsről meccsre apró simítások

Kompany labdarúgásról alkotott elképzései egyértelműek, és ezektől nem is tágít. A cél világos, az oda vezető út azonban ellenféltől függően változhat. Ez a rugalmasság a kezdőcsapat összetétele mellett a játékosok feladatkörében köszön vissza. Jelen esetben is megkeverte a kártyákat kicsit, ezzel igazodva a Leverkusen erősségeihez, illetve lépéseket téve a kívánt meccskép irányába.

Amikor Sacha Boey és Josip Stanisic is megsérült, első reakcióként a fejükhöz kaptak a Bayern-szurkolók, mivel papíron elfogytak a klasszikusan vett jobbhátvédek. Ettől nem kellett tartani, lévén a belga tréner alapvetően is szereti megkeverni a kártyáit. Az SC Freiburg ellen Joshua Kimmich volt a jobbhátvéd, aki ennek ellenére a tengelyben játszhatott, ugyanis a freiburgiak balszélsője, Vincenzo Grifo labdabirtoklásnál a félterületben helyezkedett. A Werder Bremennel szemben Konrad Laimert alkalmazta ezen a poszton, aki a brémaiak 5–3–2-es zónavédekezését próbálta szétzilálni, a többieknek területet teremteni a jobb oldali félterületbe történő labda nélküli beindulásaival.

Ezúttal a Werder ellen a hajrában pályára lépett Raphael Guerreiro kapta meg a lehetőséget, aki ballábasként furcsa választásnak tűnhet, csakhogy ő egy nagyon labdabiztos, magas játékintelligenciával rendelkező futballista. A portugál képes beszállni a labdabirtoklásba harmadik belső védőként, illetve a félterületben helyezkedve lendületből megérkezni a támadóharmadba. Eközben a másik oldalon az eddigiekhez viszonyítva keveset tartotta a szélességet Alphonso Davies, inkább mélyebben maradt a bal oldali félterületben, hogy labdavesztés esetén legyen valaki, aki felveszi a futóversenyt Frimponggal.

Sztárok új köntösben

A Bayern Münchenre még az előző évezredben aggatták az FC Hollywood gúnynevet, amit a klub a 2010-es évek elejére levakart magáról, bár csupán rövid időre. A Hasan Salihamidzic kinevezésétől visszatérő hatalmi harcokkal, edzőváltásokkal újra rászolgált erre. Ezekben a játékosok is tevékeny részt vállaltak, hiszen köztudott volt Manuel Neuer és Julian Nagelsmann, valamint Thomas Tuchel és Kimmich nézeteltérése is.

Kompanyval egyelőre mindkét „renitens” megtalálta a közös hangot, miközben régi-új feladatokkal bízta meg őket. Ebből Kimmich esete az érdekesebb, aki mindig is ágált az ellen, hogy őt jobbhátvédként vegye számításba az aktuális edzője. Ennek Kompany eleget is tett, hiszen az említett Freiburggal vívott találkozó kivételével egyszer sem szerepeltette ezen a poszton. Kimmich védekezésben tényleg nem ezt a pozíciót veszi fel, labdabirtoklásnál viszont legtöbbször a két középhátvéd mellé húzódik vissza, néha a vonal mellett helyezkedve. Így a kapuval szemben jut labdához, elkerülve a hátulról érkező nyomást, szervezheti a játékot, amely nem szöges ellentéte annak, amit jobbhátvédként kértek tőle a múltban, inkább csak arányaiban változott meg a helyezkedése.

Neuer is komolyabb feladatokkal van megbízva labdás fázisokban, mint korábban. Gyakran ő lép be a két középhátvéd közé, ezzel magukra húzva az ellenfelet, megpróbálva kicsalogatni a sündisznóállásból. Erre szinte minden csapat ugrik, és ekkor jön el a kapus labdás feladata, mert sokszor neki kell eldönteni, hogy milyen módon jusson előre a csapata. Ha az ellenfél vonalai között megnőnek a távolságok, akkor röviden, gyorsan a pálya közepén kell próbálkozni, ha pedig az ellenfél egységesen lép fel a félpályáig, akkor a védelme mögött keletkező űrbe kell indítani a mélységet futó csapattársat, jelen találkozón Serge Gnabryt. Ez többször is jól üzemelt, ám végül egy másik szituációban válhatott volna nyerő emberré Gnabry, de csak a kapufát találta el.

Kiemelt kép: Peter Schatz / Alamy Stock Photo