„Sokan azt gondolják, csak azért tartunk ott, ahol, mert ez a vezetéknevünk” – interjú a fehérvári futballörökösökkel, Kovács Patrikkal és Pető Milánnal
Egyikük a korábbi újpesti gólvágó Kovács Zoltán, másikuk a hasonlóan neves Pető Tamás fia. A sors úgy hozta, hogy mindketten Fehérváron futballoznak, de hogy mennyire nehéz az apai örökség, hogy súlyos terhet cipelnek-e azzal, hogy befutott, válogatott futballisták csemetéi – tényleg csak adalék, hogy Pető Tamás a saját fiát edzi jelenleg a Vidiben –, hogy miképpen igyekeznek önálló személyiséggé válni, arról közös interjúban beszélgettünk a 17, illetve 19 éves, egyaránt nagyon tehetséges fiatallal.
– Pető Milán csinál két cselt, középre teszi a labdát, Kovács Patrik érkezik, gól. Adnátok?
Kovács Patrik: Persze, jó lenne, ahhoz viszont együtt kell lennünk a pályán.
Milán, tessék szólni apukádnak.
Pető Milán: Ha ez így menne! Nem az a típus, aki egykönnyen meghatódik.
– Volt idő, amikor Pető adta Kovácsnak a gólpasszt…
K. P.: Nem láttam apát játszani, csak felvételről. A YouTube-on nézegettem sokat az újpesti góljait, azt a videót is, amelyiken a századikat rúgja. Büszkeséggel tölt el, hogy úgy beszélnek róla ma is, mint nagyon jó, gólerős csatár.
P. M.: Apáról is vannak videók, de olyan sokat nem láttam. Amikor az MTK ellen az előző szezonban megrúgtam az első NB I-es gólomat Fehérváron, akkor az övét is megnéztem.
– Az apukák révén ismertétek egymást már azelőtt, hogy csapattársak lettetek, vagy nem jártatok össze soha családilag?
K. P.: Személyesen nem ismertük egymást, névről igen. Persze hogy kicsi korunkban találkoztunk-e, azt nem tudom.
P. M.: Fehérváron találkoztunk először. Van egy kis korkülönbség köztünk, így egymás ellen sem játszottunk soha.
– Már csak a szülői indíttatás miatt sem volt soha, egy pillanatig sem kérdés, hogy futballozni fogtok? Egyáltalán, mi az első focizós emléketek?
P. M.: Nem erőltette apa soha a futballt. Valahogy jött magától. Imádtam focizni, ezt akartam csinálni, apa is támogatott azután, hogy látta, mennyire szeretem. Azt nem tudnám megmondani, melyik az első emlékem, de már az óvodában is rúgtam a labdát.
K. P.: Arra én sem emlékszem, hogyan kezdődött, de vannak határozott emlékképeim; hogy otthon rugdosom a labdát egy olyan összeszerelhető kis kapura, de csak valami gumilabdát, mert az ablak alatt volt a kapu, vigyázni kellett.
– Elismert, válogatott futballisták gyermekeként nőttetek fel, ami a számos előnye mellett lehet súlyos teher. Önmagában a Pető, illetve a Kovács név mennyire nyomasztott benneteket?
P. M.: Gyerekkoromban egyáltalán nem.
Hamar meg kellett szoknom, hogy vele azonosítanak, és nincs ez másként ma sem. Nem Pető Milán vagyok, hanem Pető Tamás fia. Még mindig ez a helyzet. Azon dolgozom, hogy ez változzon, hogy Pető Milánként ismerjenek el.
A legfőbb hátránya egyébként ennek az apai örökségnek, hogy rendre megkapom, a sikereimet, hogy ide jutottam, nem is magamnak, hanem neki köszönhetem, de szerintem ez mindenki más, hasonló cipőben járó fiatal esetében így van, együtt kell vele élni.
K. P: Nekem is együtt kell élnem az apával való összehasonlítással, és igen, azzal is, hogy vele azonosítanak, mert bármikor bármilyen környezetbe vagy társaságba kerültem, néhányan biztos ismerték apát, és elkezdték nekem mondani, milyen jó futballista volt, milyen remek ember, ami persze nekem hatalmas büszkeség. És hát többnyire úgy is hívnak, hogy „kis Kokó”. Együtt kell vele élnünk, s ennnek valóban megvan az előnye és a hátránya is. Az utóbbi az, hogy
sokan azt gondolják, miatta tartok ott, ahol, a jó oldala, hogy apa ma is nagyon sokat tud segíteni, pusztán azzal is, ha meccsek után megdumáljuk a történteket. Jól látja a dolgokat, már eleve az jó, hogy meg lehet beszélni vele a tapasztalatokat, sokat is profitálok belőlük.
– A név miatt éreztétek azt valaha, tőletek többet várnak? Akár az edzőitek, akár apukátok
P. M.: Nem, soha.
– Nem is helyeztek rátok nyomást? Szoboszlai Dominikot ugye rendkívül szigorúan fogta az édesapja, az utolsót is kisajtolta belőle – nálatok ez hogy nézett ki?
P. M.: Apa nem erőltetett semmit. ha nem akartam volna focizni, nem focizom, nem akart ebbe beleszólni. Azután is, hogy elkezdtem játszani, csak annyira volt szigorú velem, amennyire kell, ami az egészséges. És ez sokat segített.
K. P.: Ugyanez volt a helyzet nálunk is.
– De mindig jól kezeltétek az apai iránymutatást, vagy előfordult hiszti, durcáskodás, ha valamit másképp gondoltatok, ha mást akartatok, ha meg akarták mondani, mit hogyan csináljatok?
K. P.: Kiskorban biztos akadt hiszti, de hamar rájöttem, a javamat akarja, és hogy feltehetően jobban is tudja nálam, mi a jó nekem, mit hogyan kéne tennem. Ma már tudom, hogy akkor is mindenben igaza volt.
P. M.: Nekem eleinte nehéz volt elfogadnom a kritikáit.
Kijárt ugye az utánpótlásban a meccseimre, és aki ismeri apát, tudja, nem szépíti a mondandóját, elég nyersen tud fogalmazni. S ha egyből a meccs után jött egy bíráló megjegyzés, mindjárt össze is vesztünk.
De mióta felnőttem, elfogadom a szavait, mert tudom, hogy ért hozzá, és hogy a hasznomra válik a tanács.
– De osztogatták, illetve osztogatják is rendesen a tanácsokat?
K. P.: Persze, de tényleg hasznosak. Azt szokta apa mondani, jobban futballozom, mint ő valaha, így aztán ebben nem tud segíteni, de a csatárjáték bizonyos fortélyaiban igen, hogy hogyan álljak be a védőknek, hogyan használjam a testem, a fizikumom. Sok olyan összetevő van, ami apróságnak tűnik, valójában viszont fontos. És legalább ennyit segít a pályán kívüli dolgokban is.
P. M.: A helyezkedésemmel kapcsolatban szoktak jó tanácsai lenni, hogy a labda nélküli mozgásom és a védekezésem javuljon.
– Milán esetében más a poszt, Patrik, te viszont ugyanazt játszod, mint az édesapád, a mozgásod ráadásul kísértetiesen hasonlít hozzá. Sokszor megjegyzik?
K. P.: Igen, nagyon, pedig sem én, sem apa nem így látjuk. De meglepően sokan mondják…
– Talán mert így is van… Milán, a tiéd annyiban még inkább nehezített pálya, hogy édesapád az edződ Fehérváron. Vagy ez inkább könnyebbség?
P. M.: Ugyan! Egyértelműen nehezebb, hiába gondolják úgy sokan, nekem emiatt milyen könnyű. Először is, nem az a típus, aki kivételezne, éppen az ellenkezője. Amióta az edzőm, sokkal szigorúbb velem. Ugyancsak nehezítő körülmény, hogy sokan azt gondolják, csak azért játszom, mert apa az edző, pedig én már azelőtt is játszottam az első csapatban, hogy ő elfoglalta volna a fehérvári kispadot. Azért az lényeges, hogy nem én követtem őt.
– Egy megoldás létezik: jól kell futballozni.
P. M.: Akkor is megkaptam, amikor jól játszottam. De kiegyensúlyozottan jónak kell lennem, és akkor talán elmaradnak az ilyen kommentárok.
– Azt gondolnám viszont, a motivációs szintet növeli a vágy, hogy minden rosszmájúnak megmutasd, nincs igaza. Ahogy az is megkettőzheti az erődet, hogy minden egyes meccsen konkrétan az édesapádért is játszol.
P. M.: Ez így is van, és apa is pont ezt mondogatja nekem, hogy most már én vagyok érte, és nem ő értem, elvégre én vagyok ott a pályán. És ha nem játszom jól, azzal vele is kibabrálok. De ha nem ő lenne az edzőm, akkor így ugyanígy tenném a dolgom, ugyanennyire hajtanék, mert mindig a legjobbamra törekszem, a lehető legtöbbet igyekszem kihozni magamból.
– Dolgoznod viszont dupla annyit kell amiatt, hogy ő az edződ?
P. M.: Ez teljesen egyértelmű. Elvárja, hogy sokkal több munkát rakjak bele, mint a többiek.
– Patrik, neked viszont ezzel a névvel valahol „elő van írva”, hogy termelned kell a gólokat, nem?
K. P.: Nem érzem nyomásnak. Nagyon fiatal vagyok még, tudom, hogy sok időm van játszani, bizonyítani, karriert befutni. Ettől függetlenül mindig gólt akarok lőni, már csak azért is, mert ezt élvezem a legjobban. És persze ez a legfontosabb dolgom. Eddig jöttek maguktól a gólok, talán ezért sem éreztem soha nyomást.
– A Vasasban valóban nem esett nehezedre betalálni, sőt, az akadémián ontottad a gólokat. És ha azt vesszük, hogy négy bajnokin léphettél pályára idén a felnőttben, ráadásul csak percekre, és azokon szereztél két gólt, ugyancsak nem lehetsz elégedetlen.
K. P.: Remélem, egyre többet játszom, és úgy a gólok termelésére is nagyobb esélyem lesz.
– Csak hát itt a nagy kérdés, hogy mennyire tud a tűz közelében lévő fiatal játékos türelmes maradni. Tizenhét éves vagy ugyebár, az egész élet, így a teljes futballkarriered ott van még előtted, de ennyire közel a kezdőcsapathoz, ki tudod várni a sorod?
K. P.: Egyáltalán nem vagyok türelmes. Apa is kiakad azon olykor, hogy mennyire türelmetlen vagyok, bár ő is amondó, ez még mindig jobb, mintha belenyugodnék abba, hogy nem játszom, mert ez visz előre. Én nem úgy gondolok magamra, hogy még csak tizenhét vagyok, és nem számít, ha nem játszom, mert úgyis sok időm van még. Igenis játszani akarok, már most, és persze a lehető legjobb teljesítményt nyújtani.
P. M.: Ugyanígy éreztem én is, amikor felkerültem a felnőttbe, még azért egy merőben más csapatba. Kevesebb fiatal alkotta akkor a keretet, még nehezebb volt a csapatba bekerülni, meg is lepődtem, amikor megkaptam az esélyt. Aztán jött egy olyan időszak, amikor az edzésen és az edzőmeccseken élt velem szemben a bizalom, bajnokin azonban kevésbé. Akkor én is türelmetlenkedni kezdtem, apa mondta is, csak nyugi. De ha valaki el akar valamit érni a futballban, annak szerintem ilyen ambiciózusnak kell lennie.
– Patriknál egyértelmű, de nálad, Milán, melyik poszt a nyerő? A pálya széle inkább, vagy a közepe?
P. M.: Az ellenféltől is függ, de szeretek a középpályán és a szélen is játszani. Ha választanom kellene, inkább a bal szélt mondanám. Ott játszottam a szezon elején, a Konferencia-ligában is, az utóbbi két-három meccsen azonban középen futballoztam.
– Szólj az edződnek, tegyen többet a szélre. Hátha szóba áll veled…
P. M.: Ha az ilyen egyszerű lenne! De a viccet félretéve, azt megbeszéltük, hogy otthon félrerakjuk a Vidiben történteket, és nem az lesz a non-stop téma. Ha leülünk egy-egy meccset megnézni, megosztja velem apa, mit gondol, de hogy úgy mondjam, a munkát nem visszük haza.
– Azóta, hogy az édesapád az edződ, abban érzel változást, ahogy a társak viszonyulnak hozzád?
P. M.: Valamelyest igen, és ez néha rossz, néha jó, de szerintem teljesen természetes reakció a srácoktól. Az azért fontos, hogy nagyon jó közösséget alkotunk, ez egy jó öltöző, és félre tudjuk tenni, ki nekem az edzőm. A játékostársaim jól tudják, én már apa előtt is itt voltam.
– Az lenne még szép, ha még mindig Kovács Zoltán lenne a fehérvári
sportigazgató…
K. P.: Az még érdekes lenne, valóban…
– Mindkettőtök édesapja jelentős légióstapasztalatot gyűjtött. Sosem került szóba, hogy külföldi akadémián folytassátok?
P. M.: De, sokat beszélgettünk róla, jött is elég sok megkeresés Horvátországból, Olaszországból, akkor is, amikor felkerültem az első csapat keretébe, de úgy voltak vele otthon, nem nőtt még be a fejem lágya. Apáék nem engedtek volna el, bár én szívesen megpróbáltam volna. Most már elengednének. Nem könnyű kikerülni, annál könnyebben jönnek viszont vissza az ott játszó fiatalok…
K. P.:
Szerintem kimenni sokkal könnyebb, mint ott megragadni, és igen, arra látunk sok példát, hogy többen hazatérnek inkább.
Engem még akadémistaként kerestek Németországból, Olaszországból, de nem hiszek abban, hogy akadémistaként ki kell menni. Nem gondolom, hogy ott annyival többet kapnék. Azt gondoltuk, jó nekem itthon, szerezzek előbb felnőtt tapasztalatot, és azután álljak csak légiósnak. Felnőttből felnőttbe igazolva. Mindenkinek más az útja, és nem azt mondom, ez a helyes, a másik meg nem, csak épp én így gondoltam. Most már készen állnék egyébként arra, hogy külföldre szerződjek. Bármennyire nehéz, a családomat is itt tudnám már hagyni, ami aligha ment volna eddig. Egyelőre viszont azon vagyok, hogy Fehérváron minél jobb teljesítményt nyújtsak, és beverekedjem magam a kezdőbe.
– Mi a távlati célotok a futballban? A nagy álom?
K. P.: A legnagyobb cél a válogatottság, valamint a Premier League. Nekem az angol élvonal az álmaim netovábbja.
P. M.: Nálam is egyértelműen a válogatott, de az öt topligából nekem bármelyik jöhet. Ha rangsorolnom kéne, leginkább a spanyol vagy az angol.
Kiemelt kép: fehervarfc.hu
Szerző
