Rossz helyzetkihasználás vagy alacsony minőségű lehetőségek vezettek a Bosznia-Hercegovina elleni 0–0-ig?
A Németországtól elszenvedett kijózanító 0–5 után a magyar válogatottnak Bosznia-Hercegovina ellen adódott lehetősége, hogy feledtesse a súlyos vereséget. A gól nélküli döntetlennel eredmény tekintetében kétségtelenül javítottunk és játékban is jelentős fejlődés volt tapasztalható, igaz a düsseldorfi kudarc után ez nem nehéz. Kis szerencsével a három pont is összejöhetett volna, de az idei év összképe a realitáshoz való visszatérést mutatja, amire a bosnyákok elleni játék csak ráerősített.
Jelentős változtatásokkal küldte ki Marco Rossi a magyar válogatottat a Puskás Arénában. A kapuba bekerült Dibusz Dénes, a védelem jobb oldalán Bolla Bendegúz és Botka Endre váltotta Nego Loicot és Balogh Botondot. A bal oldali szárnyvédő pozíciójában ezúttal Nagy Zsolt jutott szóhoz Kerkez Milos helyett, míg a középpálya közepén Nagy Ádámot Nikitscher Tamás helyettesítette. Nem csak a személyi összetételt illetően variált a szövetségi kapitány, hanem a taktikát is átalakította. Ezúttal az első félidőben nem támadtunk le magasan, hanem a pálya közepén húztuk fel a védelmünket, és csak a második félidőre vettük elő az intenzív presszinget.
A bosnyákok 5–3–2-es játékrendben végig roppant passzívan, de okosan és szervezetten próbálták szintén középmagas blokkban lefékezni a mieink támadásépítéseit. Az ő dicséretük a mi kritikánk, hogy ezt szinte tökéletesen meg is valósították. Szinte kizárólagosan átmenetekből és pontrúgásokból tudtunk veszélyeztetni, ami ismételten rávilágít a labdás fázisokban fellelhető hiányosságainkra.
A magyar válogatott fluidan egyszer négy, máskor három védővel építkezett, 4–1-es és 3–2-es alakzatokban. A bosnyákok ezt két csatárral és két nyolcassal próbálták levédeni, mindig a labdához közelebb helyezkedő nyolcasuk lépett fel nyomást helyezni a mi labdás emberünkre. Ez azt eredményezte, hogy Dibuszon kívül volt még egy szabad emberünk. Azonban képtelenek voltunk a szabad játékosunk segítségével megbontani az ellenfelünk védelmét. Roppant lassan és körülményesen járattuk a labdát, gyakran felíveltük, így nem igazán csúszott el a bosnyákok középmagas blokkja.
Kulcsfontosságú volt a bosnyákok letámadása során, hogy a hatos pozíciót elfoglaló középpályásunk ne legyen megjátszható. Ennek érdekében a két center Edin Dzeko és Ermedin Demirovic szűken helyezkedtek, míg a középpályáról is rendszeresen fellépett egy társuk. Emiatt csakúgy, mint a németek ellen, a szélekre voltunk terelve, ha pedig odaért a labda, egyből nyomás alá került a védőnk, nem maradt más opciója, mint a felívelés vagy a hátrafelé passzolás.
Megoldás vagy reakció ezúttal sem látszott arra, hogy a labdát hatékonyabban előre juttathassuk. Szoboszlai Dominik néha visszább lépett plusz emberként, hogy ő is segítse a labdakihozatalt, de igazából még ezt sem sikerült kihasználni.
Rossinak a második félidőre változtatni kellett, de ez csak a letámadásban nyilvánult meg. Az első félidőben passzívan, középmagasan védekeztünk, a szünet után viszont magasan letámadtunk, méghozzá hatékonyan. A bosnyákoknak semmi esélyük nem volt a labdát laposan kihozni és ezzel ők is tisztában voltak, emiatt átívelték a letámadásunkat, mi pedig kezdhettük újra a középmagas blokkjuk megbontását.
Az első és második félidőben egyaránt fél gólra való helyzetet dolgoztunk ki a Wyscout xG-modellje alapján, tehát hiába váltottunk támadóbb, proaktívabb felfogásra a második játékrészben ez nem mutatkozott meg a lövéseink minőségének emelkedésében. Egyetlen olyan lehetőségünk volt – és az is az első félidőben –, amelynek xG-je meghaladta a 0,2-t.
A magyar lövések átlagos xG-értéke alig volt több, mint 0,06, ami roppant alacsony. Nehézkesen jutottunk el a támadóharmadba, és ha ott voltunk, akkor sem voltak kidolgozva a beadási szituációk, nem sikerült a bosnyákok mögé kerülni. De nem is látszott hol és hogyan szeretnénk fölényeket kialakítani.
Az Eb-selejtezők során gyakran alkalmazott relacionista elemeket felvonultató játékunkban egyértelmű volt, hogy a pálya bal oldalát túltöltjük és a legjobb játékosaink, a Premier League-ben futballozó Szoboszlai, Kerkez, a Bundesligából Sallai Roland, Schäfer András és még a szintén technikás Nagy Ádám megpróbálja a technikai fölényét érvényesíteni, ami által betörhetünk a 16-oson belülre vagy kedvező helyzetből kereshetjük a hosszú kapufa magasságában helyezkedő Varga Barnabást. Ezúttal sehol nem próbálkoztunk túltöltéssel, Sallai és Szoboszlai remek játékkapcsolata kihasználatlan maradt, mivel egymástól távol helyezte el őket Rossi.
Összefoglalva, ez az év rávilágított arra, hogy pontrúgás és átmenetből szerzett gólok nélkül komoly gondban vagyunk, hiszen a labdás játékunk egészen egyszerűen nem eléggé kimunkált, nem elég minőségi. És ugyan a hullámok lecsendesedni látszanak, mivel korrekt, elfogadható teljesítménnyel döntetlent játszottunk, de a stratégiai káosz továbbra is él. Volt itt már idén labdához pozícionált játék, kontrajáték, pozíciós játék, mély védekezés, középmagas blokk, magas letámadás, de az nem látszik, hogy miként szeretnénk betörni Európa legjobb 16 csapata közé. Márpedig egy utat érdemes lenne kijelölni, mivel több különböző stílusban egyidejűleg egy válogatott képtelen fejlődni. Ráadásul Magyarországon talán a válogatottnak felelőssége is, hogy mutasson egyfajta stílust és jelezze a klubcsapatok felé, hogy milyen rendszerbe milyen játékosprofilokat fejlesszenek. Ebből a jelenleg meglehetősen agyonidealizáltnak tűnő aspektusból még izgalmasabbnak tűnik, hogy az év hátralévő részében milyen irányt vesz a válogatott stílusa.
Kiemelt fotó: MLSZ.hu
Szerző
