Ritka, mint az afrikai edző

Az 1995-ös Bosman-ítéletet követő nyitás óta egyre nagyobb létszámban kerülnek be afrikai játékosok az európai klubfutball vérkeringésébe, így a földrészről érkezett légiósok száma csak a topligákban 170-ről közel 400-ra emelkedett ebben az évezredben. Noha a jelenség már több mint egy évtizede tetőzött, és azóta a topligás játékosok mintegy tíz százaléka afrikai, a földrész edzői közben egyáltalán nem jelentek meg az élbajnokságokban, de a többi európai ligában is csak elvétve akad belőlük egy-egy kivétel.

Persze a posztkolonialista attitűdből adódóan gyakran még az afrikai klubok és futballszövetségek is európai edzőket részesítenek előnyben a hazai szakemberekkel szemben, mivel pedig anyagi lehetőségeik erősen korlátozottak, így nem ritkán sokadrangú és alkalmatlan európai edzőkről van szó. A földrész labdarúgásában azonban megindulni látszik egy lassú öntudatosság, hiszen a 2019-es Afrika-kupán például 21 év után újra – de a torna történetében is mindössze negyedszer – két afrikai szövetségi kapitány csapata találkozott, melyen végül Djamel Belmadi és Algéria diadalmaskodott Aliou Cissé és Szenegál felett.

Alighanem ennek a hatása is közrejátszott abban, hogy a tavalyi világbajnokságon először fordult elő az is, hogy mind az öt afrikai indulót hazai szakember irányította, melyek ráadásul a vb-történelem legjobb eredményét és legmagasabb átlagpontszámát érték el a kontinens számára. Így egyre több előjele van annak, hogy a kedvezőtlen feltételek és az előítéletek ellenére előbb-utóbb talán egy afrikai edző is megjelenhet valamelyik élbajnokságban is.

Az előfutárok

Az európai országokban már az 1960-as években megjelentek az akkoriban függetlenné váló afrikai országok edzői. Az algériai Abdelhamid Zouba az 1962–1963-as szezonban a svájci élvonalban irányította az FC Grenchent, majd az 1968–1969-es szezon végén az általunk is bemutatott, kalandos sorsú Függetlenség Válogatottjának kulcsalakja és a kor legendás játékosa, az algériai Rachid Mekhloufi lett az SC Bastia játékosedzője a francia élvonalban. Ők még csak a középmezőnyben végeztek a csapataikkal, de a rákövetkező szezonban Mohamed Lekkak már egészen a negyedik helyig vezette nagy meglepetésre az újonc AS Angouleme-t szintén játékosedzőként.

Ezután viszont nagyon hosszú szünet következett az afrikai edzők európai történetében, mialatt legfeljebb a marokkói Abdallah Ben Bareket említhetjük. Ő a magyar Kalmár Jenő segítőjeként szerzett tapasztalatokat a Málagánál, majd néhány szezont vezetőedzőként is dolgozott a spanyol másodosztályban az 1980-as években.

Az ezredforduló után viszont, ha nem is vezetőedzőként, de asszisztensként vagy különböző egyéb feladatkörökben egyre több afrikai szakember is felbukkant Európában. Páran közülük néhány meccsre vagy néhány hónapra irányíthattak élvonalbeli csapatokat is Franciaországban (Japhet N’Doram, Ahmed Kantari, Mohamed Bradja, Nasser Larguet), Belgiumban (Hany Ramzi), Svédországban (Henok Goitom), Törökországban (Samuel Eto’o) vagy a másodosztályban Angliában (Kolo Touré) és Hollandiában (Sunday Oliseh).

Ennél komolyabb pályafutást tudott felmutatni a marokkói Rachid Chihab, aki feljuttatta a Royal Mouscront a belga élvonalba 2014-ben, de ezután gyorsan visszatért az utánpótlásneveléshez. Hosszabb időt, de meglehetősen alacsonyan jegyzett szinten tudott felmutatni az egykori nigériai gólvágó Daniel Amokachi is a finn harmadosztályú JS Hercules vezetőedzőjeként, a malawi Eddington Ng’onamo igazi kuriózumként 2007-től több dán harmadosztályú egyesületnél dolgozott hat éven át, a tunéziai Mehdi Nafti pedig a spanyol másodosztályban töltött néhány rövid és sikertelen időszakot.

Honfitársa, Nourredine „Dino” Maamria az angol ötödosztályból lépegetett felfelé és ő azon kivételek közé tartozik, akinek még jelenleg is élő szerződése van, hiszen a harmadik vonal középmezőnyéhez tartozó Burton Albionnál dolgozik. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy jelentősen feljebb lépjen a jövőben az angliai hierarchiában.

A marokkói Rachid Chihab feljuttatta a Mouscron-Peruwelzet a belga élvonalba (Forrás: lepetitlillois.com)

Apró sikerek

A szenegáli Mbaye Leye a belga élvonalban töltötte játékoskarrierje nagy részét és egészen komoly feladatot kapott edzőként is, amikor rábízták a tízszeres bajnok Standard Liege irányítását 2020-ban. Ő se tudta azonban kirángatni a vallon klubot a mély gödörből, mint ahogy aztán a Zulte-Waregem kiesését sem tudta az előző szezonban meggátolni, így jelenleg újra munkanélküli, de olykor felmerül a neve egy-egy megüresedő belgiumi kispad kapcsán.

Az angolai Lázaro Oliveira például bent tudta tartani az Estrela Amadorát az első osztályban a 2008–2009-es szezonban, később pedig a másodosztályban is dolgozott évekig, jelenleg viszont már a világranglistán 187. helyezett Makaó válogatottjának szövetségi kapitánya három éve. A mozambiki Daúto Faquirá is az Estrela Amadoránál volt először vezetőedző, ahol a 2006–2007-es szezonban az év felfedezettjének is megválasztották, később pedig az Olhanensével is egészen sikeres időszakai voltak, mígnem egy hullámvölgy során 2011 decemberében elbocsátották, és azóta csak alsóbb osztályú portugál kluboknál tevékenykedett.

Egészen komoly szakmai karriert épített fel az angolai válogatott Lito Vidigal, aki 2004-es visszavonulása után kezdett edzősködni amatőrcsapatoknál, majd egy hazai szövetségi kapitányi kitérő után az élvonalban is irányíthatta a Belenensest. A legszebb időszakot viszont az FC Aroucánál töltötte, ahol a klub történetének legnagyobb sikereként a 2015–2016-os szezonban az ötödik helyen végeztek tanítványaival.

Az angolai Lito Vidigal az FC Arouca edzőjeként (Forrás: maisfutebol.iol.pt)

Vidigal később a Maccabi Tel-Avivval is nyert egy ezüstérmet Izraelben, mégis elbocsátották, így vissza is tért Portugáliába. A Vitória Setúbalnál eltöltött félév után a Boavistához került, miközben korábbi klubjánál pedig addigi segítője, a Zöld-foki Köztársaságból származó Sandro Mendes vette át az irányítást, így 2019 tavaszán a portugál élvonalban egy rövid ideig ismét két afrikai vezetőedző tevékenykedett egyszerre. Vidigal pályafutása azonban innen már gyorsan leáldozott és felhagyott a szakmával, Mendes pedig jelenleg a portugál harmadosztályban dolgozik.

A nigériai válogatott cserekapusaként két Afrika-kupára is nevezett Egbo játékosként két albán bajnoki címet is nyert, így visszavonulása után is a balkáni országban dolgozott másodedzőként, és közben feleségül is vett egy albán hölgyet. 2019 decemberében aztán egy edzőváltás után be kellett ugrania az akkor csupán a nyolcadik helyen álló KF Tirana kispadjára, ahol a következő tavasszal valóságos csodát tett. Az éppen centenáriumát ünneplő egyesülettel rögtön hetes győzelmi és 14 meccses veretlenségi sorozatot produkált, összesen pedig a hátralévő fordulókban kiváló (16 győzelem, három-három döntetlen és vereség) mérleggel zárt, így végül 11 év várakozás után hódította el újra a klubnak a bajnoki trófeát. A koronavírus-járvány alatt aztán Egbo nem sokáig maradt Európában, hanem Szaúd-Arábiában dolgozott, mostanában pedig a gyengélkedő KF Prishtina irányítását vette át Koszovóban.

Emmanuel Egbo és az albán bajnoki trófea (Fotó: @kftirana.al instagram)

Omar Daf: közel a tűzhöz

A jelenleg is vezetőedzőként dolgozó afrikai szakemberek közül alighanem Daf van a legközelebb egy topligához, hiszen évek óta a francia másodosztályban dolgozik. Az idősebbek emlékezhetnek rá a szenegáli válogatott 2002-es vb-negyeddöntős meneteléséről is, hiszen minden mérkőzést végigjátszott a védelem bal oldalán. Karrierje legnagyobb részét, 13 szezont az FC Sochaux-nál töltött, ahol 2013-ban még a Ligue 1-ben akasztotta szögre a stoplist, de rögtön helyet is kapott az edzői stábban. A szezon végén viszont Hervé Renard irányításával is kiesett a csapat az élvonalból, Daf pedig a másodosztályban évekig másodedzőként segítette a klubot.

Többször kapott néhány mérkőzésre szóló beugró szerepet, mígnem 2018 novemberében vezetőedzői megbízással ismerték el munkáját, amikor a másodosztályban is kiesőhelyre csúszott vissza a Sochaux. Dafnak a védekezést sikerült rendbe tennie, így benntartotta végül a gárdát, mely a következő szezonban is relatíve kevés gólt kapott, majd elkezdte a feljutást ostromolni. A 2020–2021-es szezonban még lemaradtak a rájátszásról, egy év múlva viszont már ott is túllépett a Paris FC-n és csak a végül feljutó AJ Auxerre gyűrte le büntetőkkel. Közben azonban Daf elég csúnyán összeveszett a klub elnökével, így nyáron áttette a székhelyét Dijonba.

Egy remek rajt után viszont visszacsúszott új állomáshelyén is a csapatával, így áprilisban menesztették, de nélküle sem tért magához a Dijon és végül kiesett a másodosztályból is, miközben egyébként a Sochaux-t is visszasorolták a harmadosztályba a rendezetlen pénzügyi mérlege miatt. Daf viszont maradt a Ligue 2-ben, hiszen a nyáron már az Amiens SC ajánlott neki szerződést, ahol a szezon feléhez közeledve a középmezőnyben szerepel csapatával.

Az Amiens-ben leginkább a valaha a válogatottban is szerepelt Sébastien Corchia beadásaira és a nemrég általunk is felemlegetett Andy Carroll fejjátékára építenek, de a kongói válogatott Gael Kakuta kiugratásai és a közép-afrikai Louis Mafouta gyorsasága is fontos tényezői az akcióiknak. Ezzel együtt is kevés lehetőséget dolgoznak ki, de keveset is engedélyeznek az ellenfeleknek, és a csapat kapuját már nyolc éve védő Régis Gurtner is megteszi a magáét, hogy alacsonyan tartsa a kapott gólok számát. Ez egyelőre aligha lesz elég a feljutáshoz, a jövőben azonban talán lesz lehetősége Dafnak, hogy edzőként is kipróbálhassa magát az élvonalban, hiszen még csak 46 esztendős.

Daf irányítja az Amiens-t (Forrás: le11hdf.fr)

Habib Beye: mélyről épülő projekt élén

Az említett 2002-es szenegáli válogatottnak cserejátékosa volt a Daffal egyidős Habib Beye is, aki játékospályafutása során a Premier League-ben is megfordult és Angliában vonult vissza 2012-ben. Ezután előbb a Canal+ műsoraiban az angol bajnoki közvetítések szakértőjeként dolgozott, majd egyre több futballműsorban szerepelt hosszú évekig és elég nagy ismertségre tett szert Franciaországban. Közben edzői diplomát is szerzett és 2021 nyarán helyet kapott a harmadosztályú Red Star FC stábjában, majd szeptemberben már megbízott, októbertől pedig állandó vezetőedzője lett a csapatnak és a pocsékul rajtoló gárdát sikerült felhoznia a 11. helyre.

A már 126 éves Red Star FC egyébként igen patinás klubnak számít Franciaországban, alapítása után az a Jules Rimet volt az elnöke, aki a labdarúgó-világbajnokságot is megálmodta és akiről az első vb-trófeát elnevezték. Ennek ellenére sohasem tartozott a szurkolótáborával és vezetőségével bal oldali érzelmű, munkáscsapatnak számító Red Star a meghatározó egyesületek közé, de öt kupagyőzelmet begyűjtött még az országos bajnokság beindítása előtt, majd többször szerepelt az élvonalban is, 1975 óta viszont az alsóbb osztályok között liftezik.

A következő nyáron 13 új játékos érkezett a csapathoz, és bár a keretérték még így is csak a hetedik helyre predesztinálta a gárdát, Beye a harmadik helyre hozta be a tanítványait éppen csak lemaradva a feljutásról, miközben a legkevesebb gólt kapták a mezőnyben. Az új játékosok közül különösen az élvonalat is megjárt ifjú mali jobbhátvéd, Fodé Doucouré tűnt jó fogásnak, de a kongói kapus Pépé Bonnet is alapember azóta is. A gólokért inkább a saját nevelésű 20 éves tehetség, Jovany Ikanga és az általunk is bemutatott csapatkapitány, a védekező középpályásból veteránként csatárrá lett Cheick N’Doye feleltek.

Beye ugyanakkor meglehetősen sokat forgatja a támadósorát és a játékfelfogása is igen változatos, korábban például inkább négyvédős formációkat váltogatott, mostanában viszont elsősorban három védővel küldi pályára a tanítványait. A bajnokság feléhez közeledve magabiztosan vezetnek öt pont előnnyel a második és kilenccel a harmadik helyezett előtt, így érik a feljutás a szezon végére. Beye egyelőre igen elkötelezettnek tűnik a projekt mellett, de ha marad a jó teljesítmény, klubváltással is araszolhat feljebb a ranglétrán és akár még a Ligue 1-be is eljuthat a jövőben.

Habib Beye és a Red Star tart a francia másodosztály felé (Forrás: lequipe.fr)

Bradley Carnell: az amerikai szál

Érdemes tenni egy kitérőt az észak-amerikai MLS-be is, hiszen olykor onnan is vezet edzők útja az európai bajnokságokba. Afrikaiként korábban a tunéziai Radhi Jaidi a Hartford Athletic edzőjeként második lett a USL keleti főcsoportjában 2020-ban, de a rájátszásban rögtön kiesett, a dél-afrikai Alan Koch pedig az FC Cincinnati edzője volt a klub MLS-bemutatkozásakor pár hónapig, utána viszont Kanadába, majd Új-Zélandra került.

Utóbbi honfitársa, Bradley Carnell azonban megvetni látszik a lábát az MLS-ben, a liga eddig 170 vezetőedzője közül második afrikaiként. Ő játékospályafutása nagy részét Németországban töltötte, de aztán a NY Red Bullsnál dolgozott másodedzőként és ott ugrott be először megbízott vezetőedzőként két hónapra 2020 végén. Amikor aztán formálódni kezdett a legújabb franchise, a St. Louis City SC, őt bízta meg a csapat kialakításával és irányításával a liga egyetlen női többségi tulajdonosa, Carolyn Kindle.

A Borussia Dortmundból érkezett svájci válogatott Roman Bürkit meg is választották a szezon legjobb kapusának, de a védelemben az amerikai válogatott Tim Parker is kitett magáért. A szintén egész komoly Bundesliga-rutinnal rendelkező középpályás, Eduard Löwen hatalmas mezőnymunkája mellett kilenc gólpasszt is adott, a gólokat pedig leginkább a brazil világvándor Joao Klauss és az Orlandóból draftolt fiatal amerikai válogatott támadó, Nicholas Gioacchini szállították.

Bradley Carnell az MLS-ben (Forrás: www.theintelligencer.com)

A meglehetősen egyedi harcmodor a lehető leggyorsabb, pár passzos ellentámadásokra épít, hiszen úgy lett a teljes mezőnyben az alapszakasz harmadik legjobb csapata a St. Louis, hogy a legkevesebbet birtokolta a labdát és a leginkább felülteljesített a helyzetkihasználásban. A szerencsés szereplés után benne volt a pakliban a rájátszásban akár egy korai bukás is, végül el is véreztek rögtön az első kanyarban a Kansas City ellen, melyben Sallói Dániel a párharc mindkét meccsén betalált.

Ennek ellenére Carnell második helyen végzett az év edzője szavazáson, hiszen a keretérték alapján csupán a 20. helyre predesztinált csapatából abszolút kihozta a maximumot, így 46 évesen akár még szebb folytatásról is álmodhat. Ha a jövőben egy erősebb csapattal, proaktívabb játékkal is bizonyít, később akár Európába is eljuthat.