Recseg-ropog a Rossi-rendszer – súlyos vereség Németország ellen
A magyar válogatott Németország ellen kezdte meg szereplését a Nemzetek Ligája legújabb kiírásában. A düsseldorfi összecsapáson Marco Rossi magasabbra tolt védekezéssel próbálta sikerre vezetni csapatát, mint amit a két együttes Eb-találkozóján láthattunk. Azonban a letámadásban régóta megmutatkozó gyengeségeinket a németek kíméletlenül kihasználták, a labdakihozatalokkal pedig továbbra is szenvedünk. Így támadásaink nem sok veszélyt jelentettek, míg a védelmünk finoman fogalmazva is átjáróház volt. Nézzünk az említett problémák mélyére, járjuk körbe a Rossi-éra legsúlyosabb vereségének főbb okait!
Alaposan átalakult német válogatott látta vendégül a magyar nemzeti tizenegyet az észak-rajna–vesztfáliai Düsseldorfban. Toni Kroos már az Európa-bajnokság megelőzően bejelentette, hogy a torna után végleg szögre akasztja a stoplist, míg Manuel Neuer, Thomas Müller és Ilkay Gündogan csak a válogatottbeli szerepléstől vonultak vissza. Rajtuk kívül még Antonio Rüdiger és Leroy Sané hiányoztak a nyári kontintenstornán meghatározónak számító játékosok közül. Julian Nagelsmann azonban a kevésbé rutinos játékosokkal is 5–0-s sikert aratott.
Rögtön a meccs elején feltűnő volt, hogy a magyar válogatott ezúttal magasan az ellenfél térfelén kezdte meg a védekezést. Ez az első néhány percben még némi sikerrel is járt, ám hamar fordulat állt be Kai Havertz, Jamal Musiala és Florian Wirtz visszalépései miatt.
A német válogatott Marc-André ter Stegennel és öt mezőnyjátékossal próbálta kihozni a labdát. Őket Varga Barnabással, Sallai Rolanddal, Szoboszlai Dominikkel, Schäfer Andrással és Nagy Ádámmal fogadtuk elöl. Mivel a kapust nem támadtuk meg, létszámazonosság alakult ki, patthelyzet. Emiatt választotta Nagelsmann azt a megoldást, hogy a Havertz, Musiala, Wirtz trióból egy játékost rendszeresen visszahúzott labdakihozataloknál.
A probléma pedig abból adódott, hogy a visszamozgó német támadóra senki sem lépett fel, így teljesen szabadon vehette fel a játékszert és fordulhatott a kapunk felé úgy, hogy öt magyar játékos már csak hátulról olvashatta a mezszámát. Annak pedig roppant súlyos következményei voltak, amikor a lassabb magyar védőkre aránylag nagy területen olyan játékosok vezethették létszámazonosságban vagy -fölényben a labdát, mint Musiala, Wirtz és Havertz.
De nem csak a fenti jelenet fordult elő rendszeresen és okozott számtalan problémát. A németek másik eszköze, amivel pillanatok alatt képesek voltak átjátszani a védelmi vonalainkat a hosszú labdák voltak. Ezúttal is aktívan alkalmazták az ellentétes irányú mozgásokat, amíg egyik játékos visszalépett, addig a másik kereste a mélységet, és mi mintha semmit nem tanultunk volna a stuttgarti Eb-meccsből… A labdára ezúttal sem sikerült nyomást helyezni, a koncepció abszolút nem volt meg, hogy kinek mikor és meddig kell fellépni a visszamozgó német játékosokkal. Ebből kifolyólag jókora területek nyíltak, ahova könnyűszerrel tudták belöbbölni a labdát.
A rotáció ezúttal úgy nézett ki, hogy Havertz kimozgott a szélre, akit követett Dárdai Márton, ezzel párhuzamosan pedig Wirtz indult be az így keletkező területbe. Schäfer tempóhátrányba került, majd a Bayer Leverkusen kiválósága alaposan beültette a hintába, így a védekezés elcsúszott, a hosszú oldalon teljesen üresen maradt David Raum, akinek a középre gurítását követően még Musiala is labdához ért, hogy végül Niclas Füllkrug juttassa vezetéshez a hazaiakat.
A labda elleni játékunkról a labdásra kanyarodva a legfontosabb talán azt leszögezni, hogy ahogy az Eb-n sem, úgy ezúttal sem voltak fellelhetők a relacionista elemek,
amelyekre egyfelől az MLSZ is nagyon büszke volt, másfelől – igaz gyengébb ellenfelek ellen – szép sikerekhez is vezettek minket. Ezek helyett újra előkerültek az ívelések, a kontratámadásokkal való kísérletezések, amelyek nem vezettek sikerre. Ahogyan a hátulról történő építkezés sem.
A németek folyamatosan az oldalvonal felé terelték a labdakihozatalunkat, ami általánosságban a legtöbb csapat számára kedvezőtlen helyzeteket teremt, így nem meglepő, hogy a magyar válogatott számára is. Ugyanakkor azt meg kell jegyezni, hogy ennek elkerülésére sem láthattunk kísérleteket, a stáb mentségére legyen mondva, hogy igazán nyomástűrő középpályásunk Szoboszlain kívül nincs, így korlátozottabbak az opciók.
Az 5–0-t sem a játékosok, sem Rossi nem szépítette, felért egy kiütéssel. Nem csak az eredmény, a játék is tragikus volt. Az összkép, amit az eredmény és a játék együttesen testesít meg lesújtó és ettől mindannyian elszoktunk.
Azonban azok a hibák, amelyek ide vezettek, nem újkeletűek. Már az Eb-t megelőzően is akadtak gondok a letámadással, a labdakihozatalunk topválogatottak ellen soha nem funkcionált, és olyanra is láthattunk már példát, hogy sem Rossi, sem a stáb nem tudott belenyúlni a mérkőzésbe, például Svájc ellen. Nem a problémák újkeletűek, hanem az, hogy az ellenfél ezt ilyen hatékonysággal képes kihasználni.
Rossit elővenni a „bátrabb” taktika vagy a kisebb kísérletezések miatt botorság lenne. Korábban is támadtunk le, akár elit nemzeti csapatok ellen, méghozzá sikerrel, ebben újdonság nincs. Egyébként sem a letámadás volt a gond, hanem annak minősége, illetve, hogy amikor már látszott, hogyan játszák ezt át a németek, akkor nem érkezett érdemi reakció.
Ettől függetlenül kár lenne homokba dugni a fejünket, a válogatottnak nem sikerült kikászálódni a gödörből, nagy kérdés, hogy Marco Rossi fogja-e kitolni onnan az elakadt szekeret vagy valaki más. Ugyanis az idei év tendenciája egyelőre nem azt mutatja, hogy képes új impulzusokat adni a csapatnak, a 2024-es produktum pedig alighanem kevés a nagy álom beteljesüléséhez.
Kiemelt fotó: MLSZ
Szerző
