„Próbálok nem gondolni a halálra” – Sven-Göran Eriksson mesél életről, rákról és persze az angol futballközegről

Az angol labdarúgó-válogatott első külföldi szövetségi kapitánya Sven-Göran Eriksson volt. A svéd szakember első ránézésre jobban illett egy Ingmar Bergman-film elmélkedő világába, mintsem az angol válogatotthoz. Mindig kifogástalanul vasalt öltönyt viselt, és ritkán lehetett rajta érzelmeket látni. Míg mások vizes palackokat rugdostak, vagy ironikusan tapsoltak a bírónak, Eriksson csendben ült és figyelt.

De meglepte az angolokat, csendes Casanovaként élt – valójában nem is annyira csendesen. Angliába a barátnője, egy elbűvölő, az életet és a társaságot kedvelő ügyvédnő, Nancy Dell’Olio oldalán érkezett meg. Aztán kiderültek a titkos viszonyai, Ulrika Jonsson műsorvezetővel és Faria Alammal, az Angol Labdarúgó-szövetség titkárnőjével. A svéd életét darabokra szedte a bulvársajtó, amely mindent megtett, hogy tönkretegye – ahogyan korábban már több angol menedzsert is. Akkoriban (a 2000-es évek elején járunk) a bulvársajtó a legvadabb időszakát élte. A pletykalapok működését átitatta az a szellemiség, hogy mindent megtehetnek, és az újonnan megjelenő technológiáknak köszönhetően bármit megúszhatnak. Eriksson telefonját például lehallgatták, és mint sok más áldozaton, rajta is mély sebet ejtettek a történtek.

Ma ott él, ahol született: egy csendes helyen, távol a világtól, Sunnében, Svédországban. Háza a Fryken-tóra néz. Látszik rajta, hogy arca a kemoterápiás kezelés következtében duzzadt. „Hmm, ma rendben vagyok" – mondja bizonytalanul, és hozzáteszi, az elmúlt három napban kemoterápiát kapott. Ez meghosszabbítja az életét, de teljesen ki is meríti.

Elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az utolsó napjaiból, írt egy könyvet „A Beautiful Game” címmel, amely novemberben jelenik meg, és az életéről egy film is készül: a „Sven” őszinte és kendőzetlen betekintést nyújt az életébe.

Erikssont több szempontból is félreértették – az anyagiak vonatkozásában leginkább. Amikor Anglia szövetségi kapitányaként évi 4 millió fontos fizetést kapott, kapzsinak bélyegezték. Kritikusai azt mondták, pénzmániás, bár az igazság az, hogy mindig csak a futball megszállottja volt. És ez a megszállottság máig megmaradt.

„Tegnap mind az öt meccset megnéztem az olimpián. Igen, ez megszállottság. Igen, ez egy drog. Az Európa-bajnokságon minden meccset megnéztem” – fogalmaz.

Miért nem tud Anglia tornát nyerni?

Beszél természetesen a jelenlegi angol válogatottról is, ami ismét elbukott az utolsó akadálynál, és arról, hogy mit jelenthez ez majd a sikertelen finálét követően távozó Gareth Southgate utódjának.

„Gondolj arra nyomásra, ami az új menedzser vállát nyomja. Southgate: két döntő, egy elődöntő, és ez nem elég jó az angoloknak. Szóval a következő menedzsernek nyernie kell. Minden más kudarc. Sajnálom azt, aki ezt a munkát elvállalja. Ha nem nyer nagy tornát, kritizálni fogják – és természetesen a játékosokat is. Bátor ember lesz, aki ezt a terhet magára veszi” – mondja.

Annak ellenére, hogy Anglia bejutott az Európa-bajnokság döntőjébe, Southgate-et sok kritika érte: Gary Lineker a Dánia elleni 1–1-es döntetlent „pocsék teljesítménynek” nevezte, míg a Szlovénia elleni kiábrándító 0–0 után Southgate kiment a szurkolókhoz, hogy megtapsolja őket, néhányan azonban söröspoharakat dobáltak felé, kifütyülték, és azt kiabálták neki: „Takarodj”. A svéd tréner szerint ez borzasztó bánásmód egy olyan emberrel szemben, aki nyolc év alatt nagyszerű eredményeket ért el: két nagy tornán döntőbe jutott, egyen pedig elődöntős a csapattal.

Úgy véli, a jelenlegi angol válogatott talán a valaha volt legjobb, ami nagy szó, tekintve, hogy az ő csapatát az „aranygenerációnak” titulálták. De mint mondja, még mindig van valami, ami visszatartja őket a tornagyőzelemtől. Az egyik oka ennek – Eriksson szerint – az a nyomás, azok az elvárások, amelyeket a sajtó és ezáltal a közvélemény tesz a játékosokra. És minél tovább tart a férfi válogatott „nyeretlensége”, mármint hogy nem nyer nagy tornát, annál nyomasztóbb lesz a teher.

„1966 már régen volt. Anglia futballnemzet, és itt megy a világ legjobb bajnoksága. Egyértelműen megvan az a játékosállománya, amely alkalmas lenne egy tornagyőzelemre. Úgy gondolom, inkább mentális, mint technikai vagy taktikai okai vannak a sikertelenségnek” – elmélkedik Eriksson.

(Forrás: CNN)

Család, hírnév, lisztes taktika

Az édesapja buszsofőr, az édesanyja textilbolti alkalmazott volt. Az apja nem futballozott, de ötéves korától kezdve szinte minden helyi mérkőzésre elvitte. Tizenhárom évesen Eriksson már péksegédként dolgozott a nyári szünetben, az üzlet cukrásza, Asen pedig a helyi negyedosztályú csapat, a Torsby IF edzője volt. Sütés közben a fociról beszélgettek, Asen taktikai ábrákat rajzolt a lisztes tepsibe. Eriksson 1964-ben, 16 évesen debütált a Torsby csapatában, elmondása szerint „átlagos" jobbhátvéd volt, de már ekkor mélyrehatóan gondolkodott a játékról.

Két évre rá, 1966-ra már kezdőjátékosa volt a Torsbynak. Nappal a helyi állami biztosító irodájában dolgozott, este edzett. Egy éjszaka, amikor a barátaival lerészegedtek, arról beszélgettek, mihez kezdenének az életükkel. Eriksson azt mondta nekik, híres lesz. Tényleg elhitte ezt – édesanyja azt mondta neki, hogy „különleges”, és kicsoda ő, hogy ezt megkérdőjelezze. Ez merész kijelentés volt Värmlandban, ahol senki sem volt jobb a másiknál, és a hírnév fogalma nem igazán létezett.

Később Säffle városába költözött, hogy közgazdaságtant tanuljon, így 1971-ben klubot is váltott, az SK Sifhällába igazolt. Egy évvel később már a másodosztályban, a KB Karlskogában játszott, nappal pedig testnevelést tanított. Ez volt pályafutása csúcsa, 1975-ben – 27 évesen – ugyanis felhagyott a játékkal, majd 29 évesen megházasodott, feleségül vette Ann-Christine Petterssont, akitől két gyermeke született, ám a labdarúgás továbbra is elsőbbséget élvezett.

Az esküvőt el kellett halasztani egy mérkőzés miatt. A gyermekeivel, amikor kicsik voltak, nem töltött elég időt. Miután játékosként visszavonult, Tord Grip asszisztense lett a Degerforsnál, egy éven belül át is vette Grip helyét, akit a svéd válogatott másodedzőjévé neveztek ki. Aztán hirtelen és nagyot ugrott: a harmadosztályú klubtól Svédország második legsikeresebb klubjához, a Göteborghoz került – ekkor még mindig csak 30 éves volt, és alig ismerték a szakmában.

„Előbb vagy utóbb mindkettőnket kirúgnak”

A Göteborggal – egy félprofi klubbal – elérte azt, ami addig lehetetlennek tűnt: 1982 májusában UEFA-kupát nyert. Csapatai nem játszottak tetszetős, „szexi” futballt, de valahogy mégis kupagyőztest csinált a részmunkaidős játékosokból. Hamarosan a világ legjobb szakemberei között emlegették. És hogy mi tette őt jó edzővé?

„Nos, nem tudom, hogy jó edző voltam-e, de ha valamiben jó voltam, az az, hogy nemcsak a csapatnál, de a klubnál is jó légkört teremtettem. Azt hiszem, ez volt az erősségem. Elnyertem a tiszteletüket. Ha tiszteletet mutatsz a körülötted lévők felé, ők is tiszteletet fognak mutatni a körülöttük lévők felé” – fogalmaz.

Ezek után folyamatosan ingázott Portugália és Olaszország között, számos trófeát nyert meg: három bajnoki címet szerzett a Benficával, de ami igazán figyelemreméltó, hogy 2000-ben Serie A-t nyert a Lazióval, ez mindössze a második alkalom volt a római klub 124 éves története során, amikor bajnoki címet ünnepelhettek.

És aztán jött a hívás az angol szövetségtől! A válogatott élére nézték ki őt, ám ekkoriban a nemzeti csapat szűkebb és tágabb közege egyet jelentett a problémákkal, nehézségekkel, ám Eriksson ezt tartotta a világ legnagyobb (futball)kihívásának. És nem volt kétsége afelől, hogy ő a megfelelő ember a feladatra. Menedzserként soha nem bukott meg, meg volt győződve arról, hogy több mint 30 év után nagy trófeát nyer a csapatával Angliának.

„Ez egy nagy feladat. Hatalmas feladat. Jóval nagyobb, mint gondoltam, amikor elvállaltam. A státusz tette vonzóvá ezt a lehetőséget. Azt hiszem, a világon minden edző szerette volna megkaparintani ezt az állást. És az a tény, hogy hosszú ideje nem nyertek semmit, még érdekesebbé tette"

– emlékezett vissza Eriksson.

(Forrás: Sky Sports)

Nem sokkal a kinevezése után, 2001 januárjában találkozott Tony Blair miniszterelnökkel, aki felvilágosította a munkája mibenlétéről.„Tony Blair azt mondta: »üdvözöllek Angliában«. Tegyünk egy fogadást. »Mit ért ez alatt?« – kérdeztem. »Ki fogja tovább megtartani az állását, te vagy én?« – mondta. »Mert, Sven, mindkettő lehetetlen munka, és előbb vagy utóbb mindkettőnket kirúgnak.« Ő nyerte a fogadást. Engem előbb kirúgtak, mint őt.” (Blair 2007-ben mondott le, egy évvel Eriksson 2006-os távozása után.)

Eriksson angol válogatottja tele volt sztárokkal: David Beckham, Steven Gerrard, Frank Lampard, Paul Scholes – és ez csak a középpálya. Hasonló problémával szembesült, mint Southgate: túl sok nagyszerű játékosa volt, és nem tudta, hogyan hozzon létre belőlük működő csapatot. A játékosok szerettek vele dolgozni, David Beckham, a válogatott kapitánya az Erikssonról készült filmben így fogalmaz:

„Az első naptól kezdve szerettem. Megvédte a játékosokat és tisztelettel bánt velünk.”

Úgy tűnt, Eriksson az, aki képes megtörni az átkot. Ezt az érzést erősítette a 2002-es világbajnoki selejtezőn, Németországban elért 5–1-es győzelem. Nem meglepő módon ez Eriksson kedvenc meccse.

„A legtöbb angol szurkoló a mai napig emlékszik erre. Ha Londonban járok, még mindig emlegeti egy-egy taxisofőr, hogy »Németország 1, Anglia 5!”

Két világbajnokságra és egy Európa-bajnokságra jutott ki Angliával, és mindegyiken a negyeddöntőig jutott. Amikor érkezett, Anglia a világranglista 17. helyén állt, amikor távozott (2006) az 5. helyen volt. Nem arról volt szó, hogy kudarcot vallott. Csupán arról, hogy nem sikerült.

A sajtó problémásabb, mint a futball

És a munka során a legnagyobb problémát nem a futballközeg, hanem a sajtó okozta számára. Olaszországban három sportnapilap is figyelte minden, a futballal kapcsolatos megmozdulását – jót és rosszat egyaránt –, ám a magánéletét tisztelték. „Olaszországban megölnek, ha nem nyersz futballmeccseket. Ha rosszul játszol, támadnak. És ez igazságosabb. A munkám alapján ítélnek meg. De ott a 13 év alatt soha nem írtak magánéletemről az újságokban.”

Angliában más volt a szokás. Az újságírók az első naptól kezdve szimatoltak a privát szférája körül is, Eriksson pedig megdöbbent. Nem csak a pletykák közzététele sokkolta, hanem az is, hogy milyen terjedelmet szántak ennek a szerkesztők.

„Sokkoló, ez a megfelelő szó. Nem olyan volt, mint egy átlagos cikk, hanem valahogy az első oldaltól egészen az utolsó oldalakig végigvonult a téma az újságon. Amikor a válogatott kapitánya lettem, elkezdték a rossz dolgokat keresni. Felhívták a volt feleségemet és pénzt ajánlottak neki, hogy beszéljen rólam. Ő azt mondta: »Beszélni fogok az ex-férjemről, de csak pozitív dolgokat.« »Nem ezt akarjuk hallani« – mondták. »Valami rossznak kell lennie.« Szörnyű. Felhívott, és azt mondta: »Mi történik itt? Rossz dolgokat akarnak hallani rólad.«”

A kapcsolata Nancy Dell’Olióval bonyolult volt: a hölgy egy olasz ügyvéddel, Giancarlo Mazzával élt házasságban, és 13 évvel fiatalabb volt Erikssonnál. A bulvárlapok mohón foglalkoztak kettejük kapcsolatával. A hölgy hangos, vicces és a nyilvánosságot kereső típus volt – épp az ellentéte a svédnek. Amikor Eriksson titkolt viszonyát leleplezték, a bulvársajtó ünnepelt. A tréner nem értette, mi történik, mert ő, és nem a csapata került a hírek középpontjában.

„Volt egy selejtező mérkőzésünk egy héttel azután, hogy a hírekben szerepeltem, és arra gondoltam: »Mit mondjak a játékosoknak? Mert ez nem jó.« Szóval azt mondtam nekik, hogy nagyon sajnálom, hogy az első oldalon olvashatnak rólam, és nem csak az utolsó oldalon. Az egyik játékos, nem emlékszem, ki volt, azt mondta: »Főnök, üdv Angliában!« Nem érdekelte őket.”

A „szenzációk” időzítése rendszerint egybeesett a nagy tornákkal. A média hatalmas nyomást gyakorolt a csapatra, ezzel párhuzamosan pedig mindent megtett azért is, hogy a zűrzavar keltésével meghiúsítsa az esélyeiket – legalábbis belülről ezt lehetett érezni.

Öt héttel a 2002-es világbajnokság előtt, a Daily Mirror felfedte, hogy Eriksson találkozgat Ulrika Jonssonnal. Két évre rá a News of the World nyomozta ki, hogy Eriksson viszonyt folytatott Faria Alammel, az Angol Labdarúgó-szövetség titkárnőjével – ez a történet két héttel azután került napvilágra, hogy Anglia kiesett az Európa-bajnokság negyeddöntőjében.

A svéd nem tudta, honnan szerzik a lapok a történeteiket, és gyanakodni kezdett a legközelebbi embereire. A családja pedig elkezdett ódzkodni attól, hogy vele mutatkozzon. A lánya azt mondta neki, hogy ne jöjjön el a diplomaátadójára, mert akkor paparazzók fogják követni.

„Nagyon sokat írtak a nőkkel való kapcsolataimról. Nehéz volt ezt elfogadnom, mert a világ már csak ilyen, hogy férfiak és nők között történhetnek bizonyos dolgok. Én pedig szabad ember voltam, nem éltem házasságban. Úgy gondolom, ez nem volt korrekt a lapok részéről. Aztán a fizetésemen is sokat csámcsogtak, pedig ugyanannyit kerestem, mint a Laziónál, csak éppen fontban.”

És akkor bezárták a News of the World-öt...

A bulvárlapok jelentős mértékben meghatározták a mindennapjait. „Amikor nyaraltam, vagy Stockholmban voltam, vagy vacsorázni mentem egy nővel, az angol paparazzók már vártak rám. Nem tudtam rájönni, hogy ki súg nekik. Gyanakodni kezdtem. Valaki, aki nagyon-nagyon közel áll hozzám, el kellett, hogy mondja nekik, mit fogok csinálni. Elkezdtem számolni, hányan tudnak a dolgaimról” – emlékezett vissza.

A legnagyobb botránya 2006 januárjában, öt hónappal a világbajnokság előtt volt, ekkor a News of the World bulvárlap csapdájának áldozata lett. Az újság arról számolt be, hogy miközben homárral és 900 font értékű pezsgővel vendégelték meg Erikssont, azt mondta egy gazdag arab üzletembernek – aki az Aston Villa felvásárlását készítette elő –, hogy ha megnyerik a világbajnokságot, otthagyja Angliát, és évi 5 millió fontos fizetéssel a Villa menedzsere lesz. És hogy rá tudja venni David Beckhamet, hogy hagyja ott a Real Madridot, és csatlakozzon hozzájuk.

Az üzletemberről kiderült, hogy a News of the World hírhedt riportere, Mazher Mahmood, más néven a „hamis sejk”. Ez a történet volt az utolsó csepp a pohárban az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) számára, amely néhány nappal később bejelentette, hogy Eriksson a világbajnokság után lemond, annak ellenére, hogy 2008-ig szóló szerződése van. Az FA meghajolt a korrupt sajtó nyomása előtt, Eriksson pedig ekképp kommentálta a történteket:

„Szóval igaz az, hogy a News of the World irányítja Angliát.”

2011-ben, öt évvel azután, hogy távozott az angol válogatott éléről, a Scotland Yard felhívta, és tájékoztatta arról, hogy feltörték a mobilját, és lehallgatják az összes hívását. Ekkor vált világossá minden. A botrány következménye, hogy 168 év után bezárták a News of the World című újságot. És hogyan érezte magát Eriksson azon a napon, amikor a bulvárlap bezárt?

„Olyan volt, mint egy születésnap! Úgy értem, egyáltalán nem bántam, hiszen egyáltalán nem etikusan dolgoztak.”

Az utolsó sajtótájékoztató

Az angol válogatott szövetségi kapitányaként megtartott utolsó sajtótájékoztatóján emlékezetes beszédet mondott. A csapata egy órát játszott tíz emberrel, miután Wayne Rooneyt a 61. percben kiállították, mert rálépett Ricardo Carvalhóra. Végül Portugália tizenegyesekkel jutott tovább.

„Nektek sokkal nagyobb szükségetek van Wayne Rooneyra, mint rám a következő években, úgyhogy kérlek, figyeljetek oda, ne öljétek meg, könyörgöm. Legyetek türelmesek vele, a saját érdeketekben. Szükségetek van rá, úgyhogy vigyázzatok rá”.

Erikssont egészen addig, amíg nem irányította az angol válogatott munkáját, soha nem rúgták ki. Ezt követően azonban úgy vándorolt, mint egy futballcsavargó – talán ez többet mondott a profi futball érzéketlen természetéről, mint róla. Útközben még többet tanult a játék mocskos oldaláról.

Volt egy szezonja a Manchester Citynél, amit épp akkor vett át a korábbi thaiföldi miniszterelnök, Thaksin Shinawatra, aki az emberi jogokat és a pénzügyi gazdálkodást igencsak „sajátosan” értelmezte. A szakember egy hetet kapott arra, hogy új csapatot építsen: a City 38 év után először győzte le hazai pályán a Manchester Unitedet. A baj az volt, hogy Shinawatra csak akkor beszélt vele, amikor a City nyert – persze a szezon végén kirúgták. A következő 11 évben 7 csapatot irányított, mielőtt 2019-ben befejezte az edzői karrierjét.

„Előbb-utóbb mindannyian meghalunk”

A legbizarrabb munkáját a Notts Countynál kapta. 2009-ben sportigazgatónak nevezték ki, miután a klubot egy közel-keleti konzorcium vette át, amely egy Munto Finance nevű leányvállalaton keresztül szerzett többségi tulajdont a csapatot működtető gazdasági társaságban. A cél egyértelmű volt: öt éven belül érjék el a Premier League-et! Élete egyik legnagyobb kihívásának látta ezt a projektet, ám akkor elbizonytalanodott, amikor látta, hogy még a klubházba kiszállított tej számláját sem fizették ki.

Hidegháborús bohózatként jellemzi a Notts Countynál végzett munkáját. Arra kérték, hogy menjen Észak-Koreába, hogy lezárjon egy ásványi anyagokkal kapcsolatos üzleti megállapodást, amely a klubba történő befektetés miatt volt fontos. De nem volt semmiféle ásványkincs-biznisz, és milliárdok sem. „Hazugságokra épült az egész. A mai napig nem értem, miért csinálnak ilyen dolgokat egyesek, ha nincs pénzük” – mondja Eriksson megható ártatlansággal.

Nagyjából ekkorra derült ki, hogy bár Erikssont mindig rendesen megfizették, sosem vigyázott a pénzére. Nem értette az életnek ehhez a részéhez: Samir Khan pénzügyi tanácsadót bízta meg a vagyonának a kezelésével, ő pedig 10 millió fontot veszített különböző sikertelen befektetéseken. A svéd a bírósághoz fordult, ám csak bocsánatkérést kapott Khantól, pénzügyi kártérítést nem.

Ma azt mondja, hogy részben ő volt a hibás, amiért ennyire hiszékeny volt.

„Soha nem érdekelt a pénz. Soha nem gondoskodtam róla, és bíztam abban, hogy mások törődnek helyettem a pénzemmel. Hülye voltam, hogy nem ellenőriztem, hova megy a pénzem. Erre akkor jöttem rá, amikor már nem volt. Még mindig nem tudom, mennyim van a bankban” – mondja.

Lehet, hogy a pénzről nem, de a nem anyagi jellegű értékekről sokat tanult. Megbékélt önmagával. Olyan ember, aki még soha nem volt ennyire biztos abban, hogy mi a fontos számára. Most többet látja két gyermekét, Johant és Linát, mint valaha. Az újságírók talán a távoli múltjának híres női szereplőiről beszélnek, de ő 16 éve él együtt a panamai partnerével, Yaniseth Alcidesszel, akivel nagyon boldog.

Jobban értékeli a családot, a barátokat, mint korábban. A halálos betegség egy tekintetben mindenképp megváltoztatta az életét: „felébredni és jól érezni magam, élni, azt sokkal jobban értékelem, mint egy évvel vagy tíz évvel ezelőtt.”

„Hogy tartok-e a haláltól? Hát, erre nemet mondani, azt hiszem, hazugság lenne. Néha átfut a fejemen, de igyekszem nem gondolni rá”

– válaszolja, amikor a halálról kérdezik.

Rendet tart a háza táján – elmondja az igazságot a világnak, meglátogatja az általa irányított klubokat, kiteljesíti a bakancslistáját. Évtizedes világjárás után Eriksson visszatért oda, ahonnan elindult – a värmlandi tó fölé néz, készül élete végére, és reméli, hogy még egy kicsit hátráltatni tudja az elkerülhetetlent.

„Az egyetlen dolog, amit tudunk, hogy előbb-utóbb mindannyian meghalunk. Remélhetőleg minél később” – mondja.

Kiemelt fotó: Göteborgs-Posten