Peches Spurs, kíméletlen Arsenal – az észak-londoni derbi és annak utóhatásai

Ha egy csapat 16 gólt szerez szögletből egy szezonban, az azt jelenti, művészi szintre emelte azok végrehajtását – az Arsenal kétségtelenül mestere a kornereknek. Ha leegyszerűsítjük a vasárnap történteket, ezzel verte meg a Tottenhamet. Az első és harmadik vendéggól is szöglet után esett, emiatt aztán jócskán jár majd bónusz Nicolas Jovernek, a rögzített játékhelyzetekért felelős specialistának, akit egykor Mikel Artea vitt a Manchester Citybe, majd csábított át onnan a fővárosba. Más kérdés, és ezzel nyilván lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szabályos Kai Havertz találata, amikor ugye Ben White szokásos „piszkos munkáját” elvégezve igyekezett akadályozni a mozgásában Guglielmo Vicariót. Hogy az Arsenal sokszor él ezzel a fegyverrel, azzal nincs gond, minden eszközt meg kell ragadni a gólszerzésre, és White amúgy is visszavett már az elmúlt szezonhoz képest, amikor simán meg is fogta a védeni igyekvő kapus kezét. Ilyet már nem tesz, ellenben rendre a kesztyűs elé áll – olykor még egy kis bodicseket is bevet, mint a Spurs ellen –, ami az én olvasatomban szimplán feltartás. A játékos mozdulata nem a labdára irányul ugyanis, hanem pusztán arra, hogy ellenfelét megakadályozza a mozgásban. Mezőnyben lefújnák feltartásnak, a kapussal szemben egyelőre nem szankcionálják, pedig – függetlenül az észak-londoni derbin történtektől – ennyi védelmet élvezniük kellene a portásoknak. Ben White persze elképesztően kifinomultan műveli a feladatát, épp csak annyira lép oda, hogy ne legyen látványos fault, sőt szinte ne is vélhesse senki szabálytalannak, ettől még – vállalom – az.

De miért ebben ne lenne mesteri az Arsenal, amikor sok egyébben is az. Például a gyors, egy ritmusú kontratámadásokban, amire a második gól előtt Bukayo Saka befejezésével láttunk példát, vagy a védekezésben, amit az egykori White Hart Lane-en is igencsak szervezetten valósított meg. Akkor is, ha 2,42-es xG-t produkált a Spurs (azt ugye a tizenegyes dobta meg, amelynek igen magas az értéke), és akkor is, ha ezúttal a szerencsére is jócskán szüksége volt.

Elég csak Micky van de Ven les miatt elvett gólját említeni, amikor centikkel lógott be a bekk, vagy Cristian Romero két fejesét, amelyikből az egyik a kapufán csattant. Akcióból ziccerig csak Szon Hung Min révén jutott el a Spurs, amikor a védők közül kilépő „cséká” David Rayával szemben találta magát, de rossz megoldást választva – dropból lőtte el a labdát, ami még ezen a szinten is különösen nehezen kivitelezhető rúgásfajta – csúnyán fölé durrantott.

A két Tottenham-találat két durva egyéni hiba után született: Raya Romerónak passzolt, Declan Rice elkésett mozdulattal a labda helyet Ben Daviest rúgta telibe. Ideje azonban nem maradt már egyenlíteni a Spursnek.

A fővárosi derbinek több olvasata is lehet persze.

Egyfelől feltétlenül igaz, hogy a Spursöt elkerülte a szerencséje: öngóllal szerzett vezetést az addig jobbára védekező vendég – még ha részben tudatosan hagyta is a hazaiakat, hogy birtokolják a labdát –, Romero a kapu torkából a kapufára fejelt, holland védőtársa éppenhogy lesen tartózkodott a találata előtt, és még a Saka-gólt közvetlenül megelőző Spurs-támadás végén is tizenegyest reklamáltak egyesek (szerintem nem volt az).

Szóval a félidei 0–3 ellenére azt lehetett megállapítani, az Arsenal a meccs minden egyes kulcspillanatából jobban jött ki az ellenfelénél. Ha nagyon bele akarunk magyarázni, értelmezhetjük úgy, épp ennyivel jár előrébb vetélytársánál, hogy épp ennyivel jobb, szerintem pusztán a csillagok állásán múlt, és ha ötször újrajátsszák az első 45 percet, négyszer egész más eredmény születik.

De a futball ilyen, valahol a pillanat művészete, hogy ki hogyan használja ki az adódó lehetőségeket, él-e a másik hibájával – no meg hogy mellészegődik-e Fortuna. Nem kérdés, ezen a vasárnapon kinek a kezét fogta.

Más szempontból persze a Tottenham saját magát is okolhatja azért, hogy lehetetlennek tetsző küldetésként kellett nekivágnia a második 45 percnek. Elvégre a csapat és Vicario a szezonban nem először képtelen megbirkózni a kihívással, amikor az őt feltartóztató játékos mellől kellene kimozdulni, márpedig ennek nem kéne azért megoldhatatlan feladatot jelentenie. Előfordult már, hogy védőt állított rá a Spurs a kapust zavaróra (lehet, az Vicariót is ugyanannyira zavarta), máskor hagyta, hadd garázdálkodjon az ellenfél – a megoldást egyelőre nem találta meg. De mielőbb meg kell oldania, különben minden egyes meccset mínusz egyről kezd, ami ezen a szinten azért elég nagy hátrány. És bármennyi bravúrt mutat is be Vicario – az ellenfelek lövéseinek gólértéke alapján négy góltól mentette meg idén a csapatát –, ez a hiányossága végzetes és sürgősen orvoslásra vár. Hogy érzékeltessük a helyzet súlyosságát: 14 gólt kapott a Spurs rögzített játékhelyzetek után, mindössze négy csapat szedett be ennél többet

Másfelől kétségtelenül pozitív spursös olvasata a meccsnek, hogy a kiütéses vereségtől sem tartva, lélektanilag egy nehéz helyzetben – érzed, hogy nem vagy rosszabb, sőt, mégis nyeled be a gólokat – igyekezett visszakapaszkodni, és ami a szezonban számtalanszor sikerült már neki – 22 pontot gyűjtött vesztes állásból, ennél többet idén csak a Liverpool és a City –, ezúttal nem. Vagyis Ange Postecoglou csapata soha, semmilyen körülmények között nem adja fel, más kérdés, miért kerül annyiszor hátrányba?

Ugyanebből a megközelítésből fakad persze az Arsenal dicsérete, hogy ha nem is brillírozott, ha sokszor a saját kapuja elé szorult is, megint nyert az oroszlánbarlangban, egymást követő második szezonjában. Pedig hogy azt mennyire embert próbáló: az ezt megelőző 31 bajnokiból csak hatszor sikerült neki. Iszonyatosan nehéz ugyanis a vendég dolga ezeken a derbiken, a hangulat frenetikus, már-már félelmetes, a hazai játékosok ettől aztán még lelkesebbek, szinte verhetetlennek érzik magukat – ha ebben a környezetben sikerül győznöd, az hatalmas fegyvertény. Szerencse ide vagy oda. De hát az Arsenal ebben fejlődött talán a leginkább, hogy lélekben még erősebb, hogy képes pragmatikusan, célfutballt bemutatva eredményes lenni (lásd még a City elleni, Etihadban rendezett bajnoki), bár még mindig nincs azon a szinten, ahol lenni akar (lásd még a Bayern elleni BL-produkció és kiesés). De épp ez lesz Arteta legnagyobb feladata, ha a nemzetközi szinten is sikeres akar lenni, hogy miképpen lehet az idei, a tavalyinál is stabilabb védekezés és csapatmunka, a nagyobb kontroll mellett valahogy visszacsempészni a játékba azt a lendületet, flow-t, veszélyfaktort, ami az előző szezonban olyannyira látványossá tette az Arsenal futballját, idén azonban kevésbé van meg. Mert ha egy picit is másként állnak a csillagok, lehet, megint arról szól a diskurzus, hova tűnt a csapat játékából az ellenállhatatlan, gyors, látványos támadásszövés.

Az Arsenal azonban nyert, a győzelemből pedig alaposan kivette a részét a korábban sokat kritizált, az utóbbi 11 bajnokiján nyolc gólt(!) jegyző és öt gólpasszal jelentkező Havertz: a német az első félidőben nyolc párharcot és öt légi párbajt nyert meg, hatszor passzolta be a labdát a támadóharmadba, kialakított egy helyzetet, szerzett egy gólt és adott egy gólpasszt. Utóbbival Sakát szolgálta ki, aki immár 15 gólos a PL-ben, a legeredményesebb szezonját futva. Derbigólja ugyancsak kulcsmomentumnak bizonyult.

Így pedig az „ágyúsok” tovább szorongatják a botlani egyelőre képtelen Cityt, azaz helye az óvatos kritikának se nagyon van. Hogy aranyérem lesz-e, az más kérdés. Ha igen, abban nagy része lesz annak a néhány centinek is, ami Van de Ven vagy Romero esetében hiányzott a Spursnek.

Kiemelt kép: Mark Pain / Alamy Stock Photo