„Nem tudunk nyerni? Akkor veszítsünk. Együtt” – ez a szamoai életérzés a futballban

Amikor megnéztem Taika Waititi Jojo Nyuszi című filmjét, az volt az első benyomásom, hogy a fajsúlyos tabukkal terhelt témát (második világháború, faji alapú népirtás, haláltáborok) ezzel a formanyelvvel, ebben a groteszk stílusban nem készíthette volna el európai rendező. Túlságosan közel vagyunk mi a saját történelmi traumáinkhoz és túl konzervatívok vagyunk hozzá, hogy egyáltalán megfoganjon bennünk a gondolat: humorral talán befogadhatóvá tehető a film üzenete. Biztosra veszem, hogy ez a szemenszedett bátorság, az összeurópai trauma új köntösbe csomagolása is közrejátszott abban, hogy az alkotás mély benyomást tett a szakértő filmkedvelőkre, a kritikusokra és persze az Oscar-döntnökökre.

Emiatt teljesen más érzés Waititi művészetén nevetni a Jojo Nyuszi vagy A győztes gól esetében.

A győztes gól című alkotása megtörtént eseményeknek állít emléket. Amerikai Szamoán játszódik, és arról szól, hogy a világ leggyengébb labdarúgó-válogatottja új edzőt kap a holland-amerikai Thomas Rongen személyében. Edző és csapata is padlón van, nagyon mélyről kellene kikászálódniuk. A polinéziai szigetvilág egyik apró pontja, Amerikai Szamoa tíz évvel korábban negatív csúcsot állított fel, 31–0-ra kapott ki Ausztráliától egy világbajnoki selejtezőn, a FIFA-ranglistán pedig az utolsó helyen állt. A nemzeti együttes az első és utolsó győzelmét még 1983-ban érte el, mégpedig a polinéziai rivális, Wallis és Futuna ellen. A helyzet 2011-ig, Rongen érkezéséig sem változott igazán.

Rongen nimbusza szintén romokban hevert: az egyetemi ligában, majd később az MLS-ben is volt ő az év edzője, profi csapatokkal is foglalkozott, ám miután az amerikai U20-as válogatottal nem jutott ki a 2011-es világbajnokságra (1995 óta ez először fordult elő), tulajdonképpen száműzték a világ végére. Klasszikus Waititi-stílus, ahogy a kirúgásakor a sokkolt edzőnek egy falra vetített prezentációban mutatják be a gyászfolyamat öt fázisát, amelynek ő épp az első szakaszában, a tagadásban tobzódik.

Az edző egyetlen porcikája sem kívánja, hogy több ezer kilométerre az eddigi munkahelyétől, a Csendes-óceán közepén vállaljon állást – egy olyan futballcsapatnál, amelynél semmi esélye sincs a sikerre. Hiszen mi volna a siker Amerikai Szamoán? A szövetség elnöke – aki részmunkaidőben a helyi televízió operatőre, illetve egy éttermet is vezet – egyetlen célt tűz ki: begyötörni egyetlen gólt az egy hónap múlva kezdődő világbajnoki selejtezősorozatban.

Az egyetlen villámléptű srác akkora lyukat rúg, amikor a kapura lövéseket kezdik el gyakorolni, hogy majdnem megsérül. A középhátvéd pedig nő. Vagyis fa’afafine, Amerikai Szamoán így hívják azokat a nem bináris embereket, akiket férfiként anyakönyveznek, de női külsőben érzik jól magukat. A sziget 1-5 százaléka, mintegy 3000 ember fa’afafine, akiket tökéletesen elfogad a helyi közösség.

Tulajdonképpen ez az a pont, ahol talán még Waititi sem lenne képes annyira elszállni, mint a valóság: íme, Johnny Saelua, akit Jaiyah-nak szólítanak a társai, a világ legrosszabb férfi válogatottjának jól megtermett vezére, egyúttal az egyik legjobb csaj a környéken, aki a helyi étteremben pincérkedik az edzések előtt és után. Ez maga a bábeli zűrzavar. Kicsit hasonlít az egész Waititi családfájára: a rendező édesapja az egyik apró maori törzs leszármazottja, édesanyja pedig részben orosz zsidó, részben ír felmenőkkel rendelkezik. (A főszereplő Michael Fassbender sem semmi, ő észak-ír és német szülők gyermeke.)

(Forrás: The New York Times)

Rongen egészen a Tonga ellen vb-selejtező szünetéig képtelen elfogadni, hogy tehetségtelen, mi több, elhivatottságtól mentes játékosokat eddzen, és 0–1-es állásnál faképnél hagyja a csapatot. A szövetség elnöke ekkor világosítja fel őt, hogy életében először meg kéne nyílnia a csapat előtt, el kéne mondania, ki is ő valójában. Nem mellesleg, végre újra vidámnak kellene lennie.

„Azt szeretném, hogy boldog legyen. Nem tudunk nyerni? Akkor veszítsünk. Együtt.”

Az edző élete hét éve, a fogadott lánya halálos kimenetelű autóbalesete óta lejtmenetben volt, bezárkózott, elvált, a lánya hangfelvételeit hallgatta, miközben azon rágódott, hogyan előzhette volna meg a tragédiát. És mindez a karrierjén is nyomot hagyott.

„Az a beszélgetés ott az elnökkel olyan volt, mintha megnyomtak volna bennem egy reset gombot. Amikor 2011-ben kirúgtak, rossz helyen voltam. Mindig attól féltem, hogy veszítek. Pedig régen a játék szeretete éltetett, de valahol út közben, a cinikus profi környezetben elveszítettem ezt az érzést. Ezek a csodálatos emberek begyógyították a sebeimet. Megtanították nekem, mi igazán fontos az életben, s rajtuk keresztül újra megleltem az örömöt a futballban” – nyilatkozta néhány napja Rongen a Sky Sportsnak.

Az elnök szavai nyomán a trénerre „200 kilométeres óránkénti sebességgel” szakad rá a valóság: a szamoai életérzés arról szól, amiért ő először labdába rúgott 15 évesen az Amsterdamsche FC-ben. Élvezni a játékot, amely elsősorban a boldogság kereséséről szól, nem a minden áron való győzni akarásról. Nem mellesleg világossá vált számára, amikor a főnökei Amerikai Szamoára küldték, nem a csapatot akarták megmenteni, hanem őt.

Miután Rongen visszamegy az öltözőbe, kitárulkozik a játékosai előtt, megosztva velük a legmélyebb traumáját, félelmeit. „Belenéztem a szemükbe, és életemben először azt éreztem, elhiszik, hogy győzhetnek. Ez volt a legnagyobb győzelem, amit valaha elértem.”

Amerikai Szamoa pedig – 38, sorozatban elszenvedett vereség után – története második győzelmét aratta, 2–1-re legyűrte Tongát. Az egész sziget tombolt örömében.

A film katartikus pillanata csak azért nem ment át csöpögős, cukormázba áztatott ömlengésbe, mert Waititi a rendező. Ugyanakkor a közepes, helyenként gyenge színészi játék miatt A győztes gól inkább emlékeztet a Jég veledre, amely ugyan szívmelengető mese egy valós sztori alapján, mégsem a megtörtént események olyan szintű tálalása, amelyet méltán emlegetünk a nehezen felejthető sportfilmek között.

(Forrás: These Football Times)

Rongen a nagy siker után elfogadta a Toronto FC ajánlatát, a klub akadémiáját vezette két éven át. Később az amerikai válogatott szövetségi kapitánya, Bruce Arena maga mellé vette és a szövetség nemzetközi scoutja lett.

A válogatottsági ranglista negyedik helyén Jaiyah Saeluát találjuk, aki a valaha volt legfiatalabb játékosként került be a nemzeti csapatba (15 évesen és 300 naposan). Ha pedig az aktuális világranglistára pillantunk, Amerikai Szamoa jelenleg 8 hellyel megelőzi a nagy rivális Tongát.

Van, ahol ennyi is elég a boldogsághoz.

Kiemelt fotó: Two Row Times