„Nem a korosztályos aranyérmek számítanak, nekünk egyéneket kell nevelnünk” – interjú a Falco KC Szombathely korábbi válogatott irányítójával, Kálmán Lászlóval
A 78-szoros magyar válogatott kosárlabdázó Kálmán László huszonegy szezont töltött el a Falco KC Szombathely csapatában, és játékával több mint két évtizeden át rengeteg szurkoló szívébe lopta be magát. A körmendi születésű irányítót négyszer választották meg az év játékosának, három bajnoki döntőben játszott, és 2008-ban épp szülővárosa ellen ünnepelhetett bajnoki győzelmet. A vasi együttes U19-es csapatának edzőjével felidéztük pályafutásának kezdeteit, és a fiatal kosárlabdázók technikai és motivációs problémái, illetve a női és férfi válogatott jövőképe mellett szóba kerültek a Bajnokok Ligájában induló Falco esélyei is.
– 1984-től 1992-ig Körmenden játszottál, majd 1992-től egészen 2013-ig Szombathelyen pattogtattál. Miért pont a Falcónál folytattad a pályafutásodat „őskörmendiként”?
– A kezdetekről mondok pár gondolatot. Negyedik osztályos koromban kezdtem kosárlabdázni, s először eltanácsoltak a játéktól, a második kiválasztáson azonban már bekerültem a csapatba. Kosaras osztály voltunk Körmenden, délelőtt tanultunk, délután pedig edzésekre jártunk. A kosárlabda mellett futballoztam is, de az edzőm Patonay Imre választás elé állított, mivel engem azért hoztak abba az iskolába, hogy kosárlabdázzak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időszakban sokkal jobban szerettem focizni, mint kosarazni. A profi focisták közül egyébként az argentin Diego Maradonna és Claudio Caniggia volt a kedvencem. A hosszú, szőke hajam miatt a többiek gyakran hívtak „Caniggiának.”
Ha nem kosaraztam volna, akkor biztos vagyok benne, hogy a fociban is remek eredményeket értem volna el. A kosárlabdában alacsony termetem ellenére is gyors voltam, és kintről is be tudtam találni a gyűrűbe.
Imádtam Körmendet, viszont egy idő után pici lett nekem a város, és szerettem volna kipróbálni magam máshol is. A középiskolát már nem Körmenden kezdtem, hanem Kőszegre kerültem. A körmendi szép emlékeim közé tartozik, hogy az úttörőolimpiákon én lettem a legjobb játékos. Akkor még nem nagyon ismertem a passzt, hanem egy jó kinti dobó, egy-egyező játékos voltam.
– Kőszegen viszont abbahagytad a kosárlabdát egy időre.
– A kőszegi középiskolában csak tömegsport jelleggel heti egyszer játszottam. Mindössze egy fiú tudott kosarazni rajtam kívül, a többiek kézilabdáztak, illetve futballoztak. Később viszont annyira megszerették ezt a játékot, hogy mindig egymással kosaraztunk, s ebből az örömjátékból egy megyei döntőbe jutott együttes lett. A finálét is sikerült megnyernünk: az igazolt játékosokkal felálló Körmendet és a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumot utasítottuk magunk mögé. A Kőszeg a területi döntőben is harmadik lett, hangsúlyozom, egyedül tudtam kosárlabdázni a csapatból. Nulla edzéssel ötven-hatvan-hetven pontokat dobtam. A katonaság miatt igazoltam el Körmendről Szombathelyre. Bár a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium is keresett, én nem akartam elmenni nagyon messzire, inkább a Nyugat-Dunántúlt preferáltam. Szóval a Körmend kölcsönadott a Falcónak egy évre, de az első három hónapban a kiképzés miatt nem tudtam mozdulni a seregből, így az edzéseket ki kellett hagynom. Az első meccsem hazai pályán a PVSK elleni volt. A Falco akkor került fel az A-csoportba, Földi Sándor volt az edző. Később a Földi átment Körmendre, Szombathelyre pedig Hajnal Lászlót hozták.
Emlékszem, az első meccsem előtt a csarnok biztonsági őre nem engedett be a létesítménybe, mivel úgy gondolta, hogy én biztosan nem itt játszom. A szurkolók abszolút nem tudták, ki vagyok.
A Falco egyébként nem nagyon akart megtartani, mivel nagyon alacsony voltam, ráadásul a Körmend pénzt kért volna értem. Körmenden létszám felettinek számítottam, hiszen akkoriban ott volt Szájer József, Véha Károly, Szekeres Károly és Hencsey Tamás is. A center Harry Bell is ott volt még a csapatban, akinek én voltam a kedvenc játékosa. Azóta is jóban vagyunk, az esküvőmre is meghívtam. Minden edzés alatt fél-háromnegyed órán át egyéni képzésem volt, ahol megtanultam és csiszoltam a játékhoz szükséges alapokat.
– Miért pont a nyolcas volt a mezszámod?
– Körmenden a kilences voltam, azonban az a Szlávik Csabáé volt, akit a példaképemnek tekintettem. Kilencesben vagy tízesben (Zsebe Ferenc száma) akartam játszani Szombathelyen, de mikor odakerültem, csak a nyolcas volt szabad. Azt gondolom, hogy nem lett baj, hogy végül a nyolcasban játszottam le a pályafutásomat.
– Fiatal korodban Hajnal László rakta össze a dobásodat. Mi volt vele a gond?
– Pici és vékony srác voltam, a szívdobogásom is látszott a bordáimon keresztül a nyári kosarazások alatt. Nem tudtam messziről eldobni a labdát, a hárompontost és a középtávolit sem. Hasból dobtam kosárra. A volt jugoszláv válogatott Hajnal Laci akkor azt tanácsolta, hogy a magasabb játékosok miatt meg kellene változtatnom a technikámat, elkezdtem fej felett dobni. Sokat gyakoroltam, és amíg nem indult el a vonatom hazafelé, addig az edzések után csiszolgattam a technikámat. Ötven centi, egy méter, mindig léptem egy kicsit hátra, amikor egyre jobban ment a dobás.
Másfél-két évbe telt, amíg a hárompontos vonalról helyesen el tudtam dobni a labdát. Utána már a két méteren felüli embereket is át tudtam dobni, ez óriási előny volt, persze az emelkedésem is sokat segített.
Mielőtt még nem szakadt el a bokaszalagom, addig két lábról zsákolni is tudtam. Hajnal Laci rengeteg dolgot tanított nekem, amit én az irányítói poszton később kamatoztattam, és komplexebb játékossá váltam. Egy fiatal játékos életében nagyon fontos, hogy megfelelő képzést kapjon az edzéseken.
– Ha már itt tartunk, hogyan látod a mai fiatalok dobótechnikáját vagy a döntéshozatalaikat?
– Úgy gondolom, hogy szörnyű a dobásuk. Az U19-esek edzésein próbálom kijavítani azokat a hibákat, amelyeket a kiskorukban szedtek fel. A Falcónál a huszonháromból talán két játékosnak van olyan technikája, amely elfogadhatónak számít. A többiek lábujjhegyen dobnak, széles terpeszből, és akad olyan is, aki vigyáz állásból dob. Ha valaki nem figyel oda, akkor ezek a rossz mozdulatok megmaradnak. Két gyereknek tartottam egyéni képzést, ott mindent remekül csináltak. A nyáron nem edzettünk, és teljesen kikopott belőlük, amit tanítottam. Olykor a labda megfogása is óriási gondot jelent nekik.
– Csak az első szombathelyi idényedben (1992–1993) dobtál tíz pont alatt a meccsenkénti pontátlagokat tekintve. Ezt követően tizenegy idényben is húsz pont felett átlagoltál, a 2005–2006-osban 29,2, egy évvel korábban 29,3 pontot szereztél mérkőzéseként. Mi volt az eszköztáradban, ami ennyire ellenállhatatlanná tett téged?
– Abban az időben már kisebb súlyzós és saját testsúlyos gyakorlatokat csináltam, és a nagy szenvedélyem, a horgászatok alatt is lenyomtam pár száz fekvőtámaszt. Ami a legfontosabb volt, hogy
fejben előztem meg a koromat. Az ellenfeleim erősebbek és masszívabbak voltak, ki kellett találnom olyan technikát, amellyel túl tudok járni az eszükön. A gyorsasággal, labdavezetéssel, cselekkel, amit ők nehezen tudtak levédeni. Közben fel kellett vállalni azokat a kontaktokat, amelyekre a bírók tudtak faultot fújni. A másik az, hogy hatékony volt a középtávoli tempódobásom.
A mai magyar modernkori kosárlabdában talán csak Perl Zolinak és Váradi Benedeknek van beépítve ez az eszköztárába. Ha valaki elindul, az csak ziccert vagy hárompontost dob. Erre korlátozódnak manapság a játékosok dobásválasztásai. Labdavezetésből középtávolit dobni ritka, mint a fehér holló. A hosszú évek alatt fejben mindig lerendeztem magamban, hogy egyes védekezéseknél hová kell forgatni a labdát. A mérkőzéseken fiatalabb koromban sokszor fejjel akartam a falnak rohanni, de ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy úgyis eljön majd az én időm. Türelmesnek kell lennie egy játékosnak. Az ellenfél az elején nagyon rám állt védekezésben, de tudtam, hogy ezt úgysem fogják bírni negyven percen át. Volt, hogy a második félidőben dobtam huszonöt pontot, az elsőben meg nullát. Nem utolsósorban fontos tényező volt, hogy az embernek szeretnie kell, amit csinál. Szívvel-lélekkel. És persze utáltam veszíteni. Ha kikaptunk, akkor napokig nem aludtam. Sokszor volt, hogy lázasan, törött kézzel vagy bordával játszottam, mert annyira szerettem a kosárlabdát és a Falcót.
– A True Shooting Percentage-et (valós dobószázalék) nézve is alig volt olyan idényed, ahol legalább nem értél el hatvanegy százalék feletti értéket. Sok időt fektettél a dobásra az edzéseken? Volt valamilyen speciális módszered?
– Nem. Azt csináltam, amit a többiek az edzéseken, olykor nyáron külön edzéseket végeztem. Erről eszembe jut egy történet. A főiskolán volt egy miskolci srác, aki több hónapon át készülve Guiness-rekordot ért el azzal, hogy egy órán belül háromszázhatvannyolc hárompontost dobott úgy, hogy magának szedte a lepattanókat. Az egyik edzés után ott maradtam, és Váradi Attila mellett két ember számolta, hogy én hányat tudok bedobni hatvan perc alatt. Négyszázharminc körül végeztem, a dobásaim kábé kilencven százaléka célba talált. A srác utána odajött hozzám, és kérte, hogy ne döntsem meg hivatalosan a rekordját. Földi Sándor edzősége alatt a büntetőknél is volt egy hasonló sztori, azaz edzés végén hányat tudunk bedobni hiba nélkül. Nekem 251-et sikerült rontás nélkül zsinórban értékesíteni.
– Földi Sándortól, Szrecsko Szekulovicstól, Zsoldos Banditól mindig tanultál valamit, és úgy nyilatkoztál, hogy mindannyian hagytak téged játszani, és talán azért is tudtál ilyen sokáig kosárlabdázni. Te mennyire hagyod játszani a játékosaidat?
– Azt a játékstílust preferálom, ahol a kosárlabdázóknak döntéseket kell hozniuk. A Falco U19-es csapatánál pont ezt próbálom gyakoroltatni és meghonosítani. Eddig nem ilyen rendszerben játszottak, így ez picit még idegen számukra. Zsoldos Bandinál eleinte nekem sem volt szabadságom, de amikor nem jöttek az eredmények, akkor három-négy hónap után belátta, hogy engem nem szabad megzabolázni, hanem hagyni kell játszani. Ezt követően hat vagy hét meccset nyertünk zsinórban. A régi taktikai elemek egyébként ugyanolyan jól működnek, mint húsz évvel ezelőtt. Például egy büntető utáni gyors indítás. A mezőnyjátékosok kapják meg a labdát, a bedobást gyorsan elvégezheti akár négyes vagy ötös posztos is, és próbálunk egy-egyeket vagy kettő-kettőket kialakítani.
– Ha van a fiatal magyar kosárlabdázók játékának fejleszteni való területe, az inkább mentalitásra vagy technikai alapokra vezethető vissza?
– Mindkettőre. A mai gyerekek nagyon szétszórtak. Régen a kosárlabda kitörési lehetőségnek számított, és teljes mellszélességgel ezt kellett csinálnia annak, aki profi akart lenni. Ma már rengeteg lehetősége van a fiataloknak, és túl gyorsan feladják az első kudarc vagy kritikát követően. A mentalitáson alapuló különbség óriási, s persze most is vannak kivételek. Sokan mindent feláldoznak a kosárlabdáért, de közülük nem mindenki tehetséges: nincs meg bennük a kreativitás és a tudás, ami ehhez szükséges lenne. Technikai szinten is vannak lemaradások, de ami igazán szembetűnő a nemzetközi szinthez képest, azok a fizikai paraméterekben mérhető hátrányok. Gyorsaságban és robbanékonyságban óriási lemaradásunk van.
– Az is kérdés, hogy szeretnek-e igazán, szívből játszani a mai gyerekek.
– Csak magamból tudok kiindulni. Mi egy tömbházban laktunk, és mellettünk volt egy foci- és egy kosárpálya. Egész nap játszottak a gyerekek és az idősebbek. Én csak akkor tudtam lemenni, mikor ők hazamentek sötétedéskor. Kicsiként nem engedtek játszani, mert nem fértem be közéjük. Naphosszat nézve őket, autodidakta módon elsajátítottam, hogy mit hogyan csinálnak. Érdekes, hogy mi kell ahhoz, hogy az emberből kosaras legyen, holott én nem készültem annak. Viszont iszonyúan szerettem sportolni, megyei atlétikai versenyt is nyertem magasugrásban. Mindenben szerettem magamat kipróbálni, és zavart, ha valamiben béna voltam. A mai gyerekek sokszor megelégszenek azzal, ami van, és ez akkor is igaz, ha valaki jobb, mint a többi. Munka nélkül nincs siker, és alázat nélkül nem lehet sportot művelni.
– A legtöbb meccset Pankár Tiborral (452), Borszéki Csabával (269), és Henrik Istvánnal (172) játszottad. Kivel értetted meg magad a legjobban a pályán?
– Pankár Tibi későn kezdett el kosárlabdázni, egy nagyon jó kinti dobójátékos volt. A backdoor-befutásokat rettentően jól érezte. Remekül felismerte a helyzeteket, amikor megszereztük a lepattanót, ő már a másik oldalon volt. Mindig tudta, hogy mit akarok, és ez oda-vissza működött köztünk. A válogatottnál is ő volt a szobatársam a legelején. Persze a Henrik Istivel, Gráczer Zsoltival, Borszéki Csabival, Feigl Imivel is jól megértettük egymást. Komoly barátságok is szövődtek.
Manapság már alig van használható magyar játékos, de régen 120-130 minőségi kosárlabdázó volt a bajnokságban, akiket bármikor betehettél a kezdőbe. Most nézd meg, hogy hány magyar kosaras pattogtat a bajnokságban.
A válogatottba bekerülni három-négy évembe tellett, mert óriási volt a konkurencia. Ha ma valaki le tudja ütni a labdát vagy tud egy kicsit védekezni, kettőt-kettőt játszani, már válogatott lesz. Sajnos nem nevelünk ki olyan tehetségeket, akik a régiek helyébe tudnak lépni.
– Negyvenegy évesen három csapat is kezdő irányitónak akart. Miben kellett jónak lenni, hogy ennyire téged akarjanak ennyi idősen?
– Hencsey Tomi Körmendre, Csirke Feri Pécsre, Földi Sándor Jászberénybe invitált anno. Az óriási rutinom miatt kaptam ajánlatokat. A Falcóban negyvenegy évesen kezdő irányítóként vonultam vissza, és 12-13 pontos átlagom volt meccsenként. Egyébként a B-csoportos Pápában még öt évet lehúztam, és ott is jó számokat sikerült produkálnom. Azt gondolom, még pár jó év lett volna bennem. Lehet, hogy mai fejjel másképp döntöttem volna.
– Az 1999-es csapatnak alapembere voltál az Európa-bajnokságon, majd több francia, török és görög csapat is hívott, de mégsem kerültél külföldre. Egy bokaszalag-szakadásból felépülve nem lett volna esélyed egy európai karrierre?
– Az Európa-bajnokság után a francia Nancy csapatával egyeztünk meg, de az utána következő, Kecskemét elleni kupameccsen sajnos megsérültem. Öt perc alatt dobtam tizenhárom pontot, de egy felugrás után alám léptek, szétszakadtak a bokaszalagjaim. Olyan fájdalmat életemben nem éreztem még, de úgy voltam bele, hogy csak kiment a bokám.
Egy hónap múlva Szolnokon már pályára léptem, bár három-négy Cataflam volt bennem, lépni sem tudtam, el voltam kábulva. Ez így ment fél éven keresztül, és valahogy harmadik helyen végeztünk egy új edzővel, aki az első pár edzés után meg akarta nézni a bokámat. Rettenetes látvány volt, mert úgy nézett ki, mintha két barack lenne a bőröm alatt.
Berkes doktor Budapesten meg akarta műteni, de én annyira féltem ettől, hogy valami átkattant bennem legbelül, és elindultam a gyógyulás útján. Három hónap után a bokám teljesen rendbejött, amire nincsen magyarázat. Itthon a Sopron óriási pénzekkel csábított, és bár kiestek a B-csoportba, ugyanannyi fizetést ígértek, mint amennyit az NB I-ben kerestem volna, talán még egy picivel többet is. Bár a Falco akkoriban nagyon szegény volt, az aláíráspénzt is vissza kellett fizetnem, de mégis mindig a legjobb négyben végeztünk a bajnokságban. Közben nagyon megszerettem Szombathely városát. A szüleim és a testvéreim is Vas-megyében laktak, imádtam horgászni, sok dolog kötött oda. Az élet valahol ezt írta meg nekem, hogy Szombathelyen kellett elkezdeni és befejezni is a pályafutásomat.
– A 99-es Eb után több szövetségi kapitány alatt is elbukott a válogatott a selejtezők alatt. Korábban azt mondtad, sokszor nehéz volt játszani a nemzeti csapatban, mert mindegyik edző más játékfilozófiát követett. Volt olyan, akinek a játékról alkotott felfogása feküdt neked a pályán?
– Varga Mátyásé és Dinnyés Attiláé, akik Mészáros Lajos utódai voltak a nemzeti csapat élén. Lajos is jól megtalálta a helyemet, bár egy teljesen más stílusban kellett játszanom a válogatottban, mint a klubcsapatomban. Jobban meg kellett osztanom a labdát, másrészt nevesebb játékosok voltak a keretben, főleg magasabb posztokon, akik jobb befejezők voltak. A végjátokban viszont rám hagyták a döntéseket, legyen szó a büntetők kiharcolásáról vagy a játékhívásról. Abban az időben a válogatott teljesen más tészta volt, szépen fokozatosan kellett építkezni. Az elején izgultam és szorongtam, de sosem felejtem el például a horvátok elleni mérkőzést. Négyezer ember gyűlt össze Zalaegerszegen, és ha megnyertük volna azt a meccset, kijutottunk volna az Eb-re. Egy ponttal vezettek a horvátok, mi hét-nyolc másodperccel a vége előtt időt kértünk. A center Gulyás Robit kellett volna megtalálnunk a palánk alatt, de őt leütközték, és nálam maradt a labda, nem tudtunk passzolni. Rögtönöztem, elindultam befelé, megvertem az emberemet, és már úgy éreztem, hogy tuti kosár. Azonban hátulról érkezett egy center, és leblokkolt. Több hónapig bennem maradt ez a dolog, mivel ezek után szenvedtünk egypontos vereséget, pedig végig jól játszottam. A legnagyobb tragédia ez volt a pályafutásom során, utána komoly önbizalomhiányban is szenvedtem.
– A 2003-as Eb-selejtező szintén fájó pont lehetett a pályafutásodban. Izrael jobb pontkülönbséggel nyerte az utolsó meccsét egy másik csoportban, így ők szerepelhettek a kontinenstornán. Akkoriban még csak 16 csapat jutott ki az Eb-n, és kiemelted, hogy nagyobb merítési lehetőség volt nálunk. Manapság hogyan látod a lehetőségeinket?
– Nagyon kicsi mozgástere van ebből a szempontból a szövetségi kapitánynak. Talán van tizenöt játékos, akikből tud választani.
Az én időmben, ha valaki kidőlt, egy hasonló képességű játékos be tudott ugrani. A jelenlegi csapatból, ha kiesik egy Hanga Ádám, Perl Zoli, Golomán Gyuri, vagy Keller Ákos, akkor nincs kivel pótolni őket. A nőknél más a helyzet. Emlékszem, anno mi a KSI-s lányok meccseit ámulattal néztük pici gyerekként. Ha annak idején a Körmenddel játszottunk volna ellenük, tuti kikaptunk volna.
Gyakran járok edzőtovábbképzésekre a Soproni Darazsakhoz, és látom, hogy a fiatal lányok milyen magabiztosan vezetik a labdát, milyen jó technikával dolgoznak. Céltudatosnak látszanak már a tizenéves korukban, le a kalappal. Azt gondolom, hogy a fiú szakágnak is ilyesmit kéne megcéloznia. Pár évnek el kell telnie, hogy legyen előrelépés. Vannak apró jelek, de ez még kevés, hogy elinduljunk felfelé.
– Fontos, hogy egy edző értse a játékot, játékosszemmel is kövesse a történteket, ismerje a lélektanát annak, mikor kell időt kérnie. Ebben nagy lemaradásuk van a magyar edzőknek a régióban dolgozó többi szakemberhez képest?
– Aki játszott kicsit is, és tudja, hogy mi zajlik a pályán, az később edzőként jó érzékkel bele tud nyúlni a mérkőzésekbe. Olykor azért égnek tud állni a hajam egyes mérkőzéseken, amikor azt látom, hogy három-négy dolog után sem kér valaki időt, csak már akkor, amikor tizenöt-húsz ponttal elmegy az ellenfél. Itt mindenki a saját bőrét viszi vásárra, és biztos ezt is lehetne profibban csinálni. Másrészt
egyes magyar edzők a hazai viszonyokat sokkal jobban ismerik a külföldi szakemberekhez képest, és néhányuknak a tudásuk is megvan hozzá, hogy vezessenek egy csapatot. A klubvezetők viszont nem nagyon bíznak bennük, és az első sikertelen széria után lapátra teszik őket.
Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy rengeteg olyan külföldi szakember érkezett az országba, aki testnevelő tanár, vagy csak szimplán kókler volt, és mégis sokáig tudtak egy klubnál dolgozni. Érdekes, hogy mennyi mindent eltűrnek egyeseknek az NB I-ben. Másrészt annyira pénzorientált lett a sportág, hogy nincs idő arra, hogy 4-5 vereség után változtatni lehessen valamit, és nem mindig az edző a hunyó. Bízom abban, hogy ebben is változás lesz, mert ez viheti előre a magyar kosárlabdát.
– Miképp látod a magyar kosárlabdázók következő generációjának helyzetét?
– Az utánpótlásban gyökeres változások kellenének, főleg edzőfronton. Hiába vagy U18-nál vagy U20-nál edző, ha olyan állományt kapsz, akikkel minden edzésen háromnegyed órát arra kell fordítani, hogy milyen legyen a dobásod vagy a mozgásod. Ha ez nincs meg, akkor megette a fene az egészet. Beszélhetsz itt csapattaktikáról, ilyen vagy olyan felállásról, nem számít.
Ha az alapok hiányoznak, azt nem lehet pótolni. Vagy csak lyukakat lehet betömködni, és részfeladatokra lehet használni valakit. A mai modern kosárlabdában ezek a játékosok így már elvesztették a szerepüket. Maximum perememberek lesznek. Minden játékosnak tudnia kell alsó poszton játszani, betörést csinálni, és már a fizikális képességek dominálnak.
Ha valakit nem tudsz odatenni akár egy 4-es vagy 5-ös játékosra, hogy tartsa meg pár másodpercig, amíg leváltják, ő magas szinten nem fog tudni megmaradni. Komplexebbé vált a dolog, 1-estől 4-esig a mezőnyembereknek is tudniuk kell játszani. Nem a figurális játékok döntenek, hanem egyének képességei lesznek a döntők. Nekünk egyéneket kell nevelnünk. Nem a korosztályos aranyérmek számítanak. Egy akadémiának úgy kellene kinevelnie egy játékost, hogy majd lehessen használni őt az NB I A-csoportban. Könyvből sok dolgot meg lehet tanulni, de ha nem érzed a játékot, és hogy mi motiválja a játékost, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyél, akkor itt nem lesz előrelépés. A körítés gyönyörű, de belülről még nem ért meg igazán ez a dolog.
– A Falco KC Szombathely a Bajnokok Ligájában is megméretetti magát ebben az idényben. A szombathelyi csapat a lengyel Slask Wroclaw, az olasz Reggiana, valamint a litván Rytas Vilnius együttesével néz majd farkasszemet. Lehet-e nagy dobás idén?
– Tavaly is az volt a Falco célja, hogy továbbjusson a csoportból. Bár erősebb csapatokkal játszottak, de így is pariban voltak a meccseken. Az együttesnek már megvan az a nemzetközi rutinja, hogy sikeresek lehessenek a sorozatban. A magyar bajnokság nem kihívás számukra, nem kell azzal foglalkozniuk, a nemzetközi szinten kell produkálni valamilyen eredményt. A rutinos játékosokból álló magyar mag a nyáron érkezett légiósokkal kiegészülve hatékony együttes lehet az őszi mérkőzéseken.
– Picit meglepő volt, hogy Benke Szilárd Paksra igazolt.
– A távozó Benke Szilárd nagyon jó kosaras, de a Falco nem tudott versenyezni azzal a pénzzel, amennyit a Paks kínált neki. Talán nem is akart versenyezni a klub, hiszen azon a poszton több játékos is a rendelkezésre áll Milos Konakovnak. Krivacsevics Markó eligazolt a Fehérvárhoz, sajnáltam, hogy távozott. Őt talán picit későn kereste meg a Falco. Boris Baracsnak fáj a dereka, sok edzést kihagyott már tavaly is, csak a meccseken játszott, s úgy döntött, hogy visszavonul. Sajnos Zach Brown keresztszalag-szakadása sem jött rendbe, és nem lehetett úgy terhelni, ahogy szerették volna. Az érkező Marvin Clark extra védő, brutális fizikummal, és a Szegedről érkező center Bognár Kristóf is erősítésnek számít. Utóbbi volt játékosom, a Varese elleni nemzetközi kupameccsen hat triplát dobott, két ponttal nyertünk otthon.
– Tanoh Dez András a spanyol Hestia Menorcához távozott. Szerinted őt még látjuk sárga-feketében?
– Nagyon sajnáltam, hogy elment. Megszűnt a fiatalszabály, így kevesebbet játszott volna. A legtöbbet ő fejlődött a tavalyi csapatból, és nekem nagy meglepetés volt, hogy nem maradt tovább a Falcónál. Remek védőjátékos, kiváló felfogású kosárlabdázó, sokat is foglalkoztak vele.
– A horgászat régi nagy szerelmed. Mi volt a legnagyobb hal, amelyet valaha kifogtál?
– Apámmal már hat-hét évesen jártam horgászni a Rábára, imádtam ott lenni. Az elején mindig fát vágtam és tüzet raktam, a halászat nem annyira érdekelt még. Pár év múlva mégis rákaptam, mivel tetszett, hogy túl tudtam járni a halak eszén. Gyakran előfordult, hogy kibicikliztem egy tíz kilométerre lévő tóhoz egy horgászbottal a hátamon, de soha nem fogtam semmit. Mégis mindennap kimentem ebéd után. Egyszer fogtam egy pontyot, nagyon boldog voltam, és mikor megmutattam apámnak, ő azt mondta: „Fiam. Ez a ponty tuti nem méretes”. Megmértük, és huszonnyolc és fél centi volt csak, a megengedett méret pedig harminc centi. Ezért az engedélyemet is elvették volna. Egy huszonhat kilós amur volt a legnagyobb fogásom a Velencei-tavon, ezzel bekerültem az országos rekordlistára. Aki kemény munkát vagy sportágat űz, annak néha ki kell kapcsolódnia, és el kell vonnia picit a figyelmét. Erre jó a horgászat. Négy horgásztavam van, és mindig van mit csinálni. Fát vágok, etettem a halakat, de szeretem csinálni, mert kikapcsol és fiatalon tartja az embert.
– Van még olyan kimondott vagy kimondatlan cél, amit szeretnél elérni?
– Az embernek mindig ki kell tűznie célokat maga elé. Teljesen mindegy, hogy a sportban vagy a civil életben. Mindig voltak és most is vannak céljaim, s ha az élet úgy hozza, valamikor talán újra NB I-es edző leszek. Törtetni nem akarok, és ezek nem olyan kihívások, amelyek engem mindenáron megmozgatnának. Amikor abbahagytam a kosárlabdát, többen kérdezték, hogy mi lesz velem, és hiányzik-e a játék. Nagyon sokat kaptam a sporttól, közel negyven évig benne voltam, és az élet más területén is hasznosítottam az ott megszerzett tapasztalatokat. Tök érdekes, de abszolút nem hiányzik. A családi békénél és az otthon melegénél nagyobb dolgok nem kellenek.
– Az ötvenéves születésnapodon azt nyilatkoztad, hogy a gyermekkorod és a pályafutásod is gyorsan elrepült, és érdemes minél tartalmasabban élni az életet, mert hamar véget ér. Ez lenne a jelmondatod vagy az életfilozófiai mottód is?
– Minden egyes napban meg kell találni, ami boldoggá tesz. Ezt persze nagyon nehéz elérni, de a rossz dolgokban is meg kell találni a jót. Ezekből a szituációkból pedig erősebben jöhettünk ki.
Kiemelt kép: Falco KC Szombathely
Szerző
