Minden idők legjobb NFL-draftja négy bajnoki címet eredményezett

A sportban vannak megdönthetetlennek hitt rekordok, amelyekről aztán évekkel, vagy évtizedekkel később kiderül, hogy felülmúlhatóak.

Olyanra is csak kétszer volt példa, hogy egy csapat három későbbi halhatatlan választott, ez a bravúr 1958-ban a Green Bay Packersnek (Jim Taylor, Ray Nitschke és Jerry Kramer), 1964-ben pedig a Dallas Cowboysnak sikerült (Mel Renfro, Bob Hayes és Roger Staubach).

Na de ötöt? Az alábbiakban az is kiderül, hogy Lynn Swann, Jack Lambert, John Stallworth, Mike Webster és Donnie Shell megszerzése korántsem a szerencse vagy a véletlen műve volt az 1974-es draft hat Hírességek Csarnokába választott játékosa közül. A kivételt Dave Casper jelenti, akit az Oakland Raiders választott a második körben. A Steelers legendás ötösfogata aztán 1974 és 1979 között hat éven belül négy bajnoki címhez segítette a csapatot, amely korábban még nagydöntőben sem szerepelt.

Bill Nunn szerepe

Az öt Hall of Famer draftolása egy hatodik, szintén a Hírességek Csarnokában lévő ember nélkül biztosan nem történhetett volna meg. Ő pedig Bill Nunn, aki csak hét évvel halála után, 2021-ben nyert bebocsátást a sportág halhatatlanjai közé. A fantasztikus kosárlabdázó, akit a Harlem Globetrotters is foglalkoztatni akart, a játék helyett az újságírást választotta, méghozzá a Couriernél, amely az Egyesült Államok legbefolyásosabb fekete kiadványai közé tartozott. Az újság 1950-től minden évben „Black College All-America” csapatot hirdetett a történelmileg fekete főiskolák és egyetemek legjobb játékosaiból, így Nunn mélyreható ismereteket szerzett ezekről a futballprogramokról, melyek hagyományosan alulreprezentáltak voltak a ligában. A Pittsburgh Steelers felfigyelt Nunn munkásságára, így 1967-től részmunkaidőben megfigyelőként foglalkoztatta. Chuck Noll vezetőedzői kinevezése pedig azt eredményezte, hogy az addig fennállása során a rájátszásban egyetlen meccset sem nyerő klub főállásban alkalmazta Nunnt.

Noll és Nunn párosának már az első draftjai is remekül sikerültek, hogy csak a későbbi Hall of Famereket említsük, 1969-ben Mean Joe Greene DT, 1970-ben Terry Bradshaw QB és Mel Blount CB, 1971-ben Jack Ham OLB, 1972-ben Franco Harris RB lett a Steelers játékosa. Közülük a többi megfigyelő számára jószerivel ismeretlen Southern Egyetem üdvöskéje, Mel Blount volt az, aki kizárólag Nunn munkásságának volt köszönhető. Az 1975-ben első cornerbackként az év védőjének választott játékos nemcsak a posztját forradalmasította fizikális dominanciájával, hanem a játékot is, ugyanis a defensive pass interference Mel Blount-szabályként ismert, amivel egyértelműen a Steelers és legendás játékosa dominanciáját akarták megtörni, mivel Blount egy az egyben minden elkapót levett a pályáról, pontosabban elnyomta őket, így a rivális támadósor gyakorlatilag mintha csak tíz emberrel állt volna fel. Blount a szabályváltoztatás ellenére domináns játékos maradt. Talán érdemes megjegyezni, hogy az Acélfüggöny (Steel Curtain), a legendás védőfal mind a négy játékosa, Dwight White (East Texas State, 1971, 4. kör), Ernie Holmes (Texas Southern, 1971, 8. kör), Mean Joe Greene (North Texas State, 1969, 1. kör) és LC Greenwood (Arkansas AM&N, 1969, 10. kör) kis fekete egyetemről került ki.

Az 1974-es draft

A Steelers évről évre egyre jobb lett, 1972-ben pedig megtörtént az áttörés, meccset nyert a rájátszásban és csak az amerikaifutball-történelem egyetlen hibátlan szezonját produkáló Miami Dolphins tudta megállítani. Az 1974-es draftot tehát a Pittsburgh már kifejezetten erős csapatként várta, de néhány kirakósdarabka még hiányzott a dinasztia megszületéséhez, ezt pedig egyértelműen a Nunn személye jelentette előny biztosította. A kis fekete egyetemekkel meglévő remek kapcsolatainak köszönhetően egyedüliként a legendás játékosmegfigyelő rendelkezett meccsfelvételekkel John Stallworth-ről. Amikor a rivális csapatok megfigyelői az Alabama A&M mustráján (Pro Day) megtekintették az elkapót, akkor csalódottan távoztak a nedves talajon futott lassú 40 yardos eredménye miatt. Nunn viszont maradt még egy napot, ezért egyedüliként látta száraz talajon sokkal jobb időt repeszteni.

Chuck Noll „szerelmes lett” a játékosba, a vezetőedző őt akarta az első körben választani. A megfigyelők, köztük Nunn, továbbá ifjabb Art Rooney alelnök és Dick Haley általános igazgató alig tudták meggyőzni, hogy ne őt válasszák. Merthogy volt egy másik elkapó is a drafton, akit viszont mindenki ismert, mert a nagy egyetemek közé tartozó Southern California (USC) sztárja volt: Lynn Swann. Az első kör 21. választásánál majdnem lejárt a Steelers 15 perces ideje, a 22. Dallas Cowboys pedig megírt cetlivel várta ezt a pillanatot, hogy elorozzák az akrobatikus ugrásairól ismert WR-t. Csakhogy másodpercekkel a határidő előtt Noll végül beadta a derekát, engedett a nyomásnak, így Swann lett a választott, mert kollégái meggyőzték, hogy Stallworth még jóval később is elérhető lesz, míg Swann biztosan kimenne már az első körben hátralévő öt választás során. Tulajdonképpen itt kezdődött a rivalizálás a Pittsburgh és a Dallas között.

Az első körös választás után nem jöhetett szóba Stallworth, mert a Steelersnek más pozícióra kellett koncentrálnia, konkrétan a középső linebacker posztra. Ahova nemcsak egy új, hanem egy merőben új típusú játékosra volt szüksége. Olyanra, aki segíteni tudja a futás elleni védekezést, de zónázni is képes passzjátéknál a védelem új, „cover-2-es” rendszerében. Ő lett Jack Lambert, egy alulméretezett játékos a Kent State Egyetemről. Rá ifjabb Art Rooney figyelt fel egy edzésen, hogy a magas, de posztjához képest kifejezetten vékony srác – 100 kiló sem volt –, milyen erősen, határozottan és megbízhatóan hajtja végre a szereléseket. Bár sokan kétkedtek abban, hogy Lambert ilyen kis tömeggel képes lesz-e helytállni a profi ligában, a Steelers őt választotta a második kör huszadik helyén szemben a magasabbra taksált poszttársaival, mint például a Pro Bowlerré váló Matt Blair, aki hat húzással később Minnesotában kötött ki. Az 1974-ben az év védő újoncának és 1976-ban az év védőjének választott Lambert méretét meghazudtoló kemény, sőt félelmetes játékossá nőtte ki magát, aki képes volt lekövetni a tight endeket a passzjátékoknál.

A harmadik körben nem volt választási joga az acélváros csapatának, de a negyedikben eljött az idő, hogy Noll megkapja, amit akart, azaz Stallworth lekerüljön a listáról. Igen, a 82. helyen még mindig elérhető volt, ahogy azt a kollégái megjósolták neki. Ugyanebben a körben a Steelers választott egy safetyt, aki néhány évig kezdő is volt, de az utolsó nagy durranás az ötödik körben a wisconsini Mike Webster volt, minden idők egyik legjobb és legstrapabíróbb centere. Tizenhét évet húzott le a ligában – ebből 15-t Pittsburgh-ben, kettőt Kansas Cityben –, amikor társait már beválasztották a Hírességek Csarnokába, ő még mindig játszott.

Ha ennyi nem lett volna elég, akkor a Steelers a 17 körben kiválasztott 21 játékos után, melyből négy a lehető legfényesebb karriert futotta be, talált egy ötödik csiszolatlan gyémántot azok között, akik egyáltalán nem keltek el az 1974-es draft 442 kiválasztott játékosa között: Donnie Shellt. Természetesen Bill Nunn érdeme volt, hogy a kis, fekete iskolák közé tartozó South Carolina State fiatal tehetsége szabadügynökként végül Pittsburgh-ben kötött ki. Az 1974-es draft hat Hall of Famere közül így öt Pittsburgh-ben kötött ki.

Idén vajon kinek sikerül megfordítania a klub sorsát a jó drafttal?

Kiemelt fotó: steelers.com