Miért rekedhetett meg a magyar válogatott töretlen fejlődése?
A 2023-as év veretlenségi sorozata hihetetlenül magasra tette a lécet a magyar labdarúgó-válogatott számára. A győzelmi széria erős hatással volt a közvéleményre, a szurkolók elkezdték túlértékelni a nemzeti tizenegy teljesítményét. Idén, az eddig lejátszott kilenc meccsből csupán négyet nyertünk meg, és ez csalódást keltő lehet, ugyanis ezek között egyetlen tétmérkőzés van: a skótok elleni Európa-bajnoki csoportmérkőzés. A négy győzelem mellé négy fájó vereség társult Írországgal, Svájccal majd kétszer Németországgal szemben. Marco Rossi stábján belül nincs egyetértés a válogatott pontos taktikáját illetően, ennek a feszültségnek az Eb óta láthatóak a jelei, és immár a nagyközönség számára is nyilvánvalóan érzékelhető.
Marco Rossi irányításával a magyar válogatottat folyamatos fejlődés jellemezte. Az olasz szakembert 2018. június 19-én nevezték ki és a szeptemberi Nemzetek Ligája-mérkőzéseken mutatkozott be csapat élén. Rossi a négyvédős szisztémát alkalmazta a nemzeti csapatnál, az első jelentős taktikai változtatásra 2020 szeptemberében, a törökök elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen került sor, válogatottunk átállt az ötvédős rendszerre.
2021-ben, a koronavírus-járvány miatt egy évvel a tervezettnél később rendezett Európa-bajnokságon Rossi csapatának alapját egy mély, 5–3–2-es védekezés adta. Labdával főleg Szalai Ádám fejjátékára és egy-egy, az adott meccsre specifikusan kitalált és kidolgozott sablonra építettünk – erre a legjobb példa Fiola Attila gólja volt a Franciaország elleni csoportmeccsen.
Egy év múlva jött a Nemzetek Ligája-menetelés, a nyáron és szeptemberben csodás eredményeket értek el a nemzeti tizenegy tagjai, Angliát oda-vissza sikerült legyőzni és a németeket is megleptük kint, itthon pedig döntetlent játszottunk velük. A válogatott kibújt a mélyen védekező passzív csapat szerepéből. Egy agresszívebb 5–2–3-ban lényegesen magasabbra tolták a védelmi vonalat, miközben a labdás játék kibővült rengeteg előre begyakorlott kombinációval. Az igazán nagy változás viszont csak ezek után érkezett.
CIKKAJÁNLÓ:
Marco Rossi pályafutása játékosként
Az olasz tréner rögös útja klubedzőként
Marco Rossi útja a káosztól a halhatatlanságig a magyar válogatott élén
Újító taktika a kiemelkedő eredmények hátterében
2023 egy meghatározó év volt az olasz szövetségi kapitány és a magyar válogatott közös történetében. 2021-ben és 2022-ben azt már láthattuk, hogy Rossi fiai az igazán nagy csapatok ellen képesek nagy meglepetéseket okozni, viszont több esetben is kellemetlen eredmények születtek azokon a meccseken, ahol mi voltunk esélyesebbek. Albánia a világbajnoki selejtezőkön oda-vissza megvert minket 1–0-ra, Andorra ellen szenvedtünk a Puskás Arénában a győzelemért (2–1) és Luxemburgban is csak egy 2–2-es döntetlenre futotta.
Egyértelmű volt, hogy tenni kell valamit annak érdekében, hogy a gyengébb csapatok elleni győzelem se okozzon gondot a gárdának. 2023 márciusában kezdtük el az Európa-bajnoki selejtezősorozatot, amelynek során Bulgária, Montenegró, Litvánia és Szerbia volt az ellenfél. Utóbbi együttes egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, a csoport esélyesének számított. A maradék három nemzet csapata viszont közel sem volt – és nincs a mai napig sem – olyan szinten, mint a szerb vagy a magyar, sem a játékosállományt, sem a szakmai hátteret figyelembe véve. Ezért a montenegróiak, a litvánok és a bolgárok is mélyen visszaálltak védekezni, mondhatni mindannyian a „bunkerfocira” építették fel a taktikájukat.
Rossi és a szakmai stáb az előző évek betanult sablonjait vette alapul. A folyamatosan együtt kombináló játékosok az eddigiekhez képest fokozatosan egyre nagyobb döntési szabadságot kaptak. Eleinte csupán két-három játékos játszott össze dinamikusan és kötetlenül, majd fokozatosan növelni kezdték a résztvevők számát. Az észtek elleni márciusi felkészülési meccsen még kifejezetten pozíciós alapokon helyezkedő játékosok az év végén, a montenegróiakkal szemben már teljesen kötetlenül mozogtak egy labdához pozicionált struktúrában. A két mérkőzés között óriási volt a kontraszt.
Az újfajta játékszervezés mégis óriási dilemmákat szült és szül a mai napig. Rossi nem bízik igazán a labdához pozicionált elgondolásban, és folyton B-terveket eszel ki arra, hogy szükség esetén egyből váltani tudjon. Elsősorban a védekezésben hisz, az előrejátékban pedig a direkt, hosszú labdákra és ívelésekre építő futballt szeret alkalmazni. Az idei Európa-bajnokságra való felkészülés során a márciusi, Törökország elleni hazai meccsen épp ezért vonta vissza Szoboszlai Dominiket mélységi irányítónak. Az ő mély helyezkedése miatt a válogatott magára húzta az ellenfelet és az elöl helyezkedő csatárok szabadabban tudtak leválni az embereikről, mint előtte. A válogatott csapatkapitánya nem véletlenül kereste rendszeresen az elöl helyezkedő társakat, és így tettek mások is, például a hosszú passzokat, íveléseket pontosan végrehajtó Szalai Attila vagy az első válogatott mérkőzésén – csereként – pályára lépő, ezekben a játékelemekben hasonlóan precíz Dárdai Márton.
A labdához pozicionált elgondolás megvalósításáért a válogatott videóelemzője, Beregi István kardoskodik talán a legjobban. Az ő motivációja igen sokrétű. A Premier Leak podcast egyik adásában vendégként szereplő szakember idén februárban elárulta, hogy a pozíciósan futballozó csapatokat unalmasnak tartja, és valami új, másfajta megközelítés irányába kíván elmozdulni.
Eközben Brazíliában Fernando Diniz sikeres volt egy forradalminak tűnő taktikával. Visszanyúlt a brazil gyökerekhez és egy, a játékosok közötti kapcsolatokra épülő apozíciós játékot álmodott meg a Fluminense élén, tette mindezt nem kisebb sikerrel, mint a Libertadores-kupa elhódítása.
Diniz focija több ponton egybevágott a Carlo Ancelotti által vezetett Real Madrid taktikájával. Azzal a Real Madriddal, ami Beregit is lenyűgözte a kiismerhetetlennek tűnő futballjával. A kötetlen kapcsolatokra és a kiemelkedő technikai tudásra építő brazil futball alapja ráadásul a régi magyar stíluson alapszik. Tehát a labdához pozicionált játék alkalmazása nem csupán újító szándék, hanem egyfajta küldetés is, ami visszanyúl a tradicionális magyar labdarúgáshoz, a magyar futballkultúra alapvető jegyeihez.
A kontinenstorna előtt júniusban még két felkészülési meccset játszott a magyar válogatott. Úgy tűnt, Beregi meggyőzte Rossit, hogy alkalmazzák a labdához pozicionált játékot, mint alapszintű taktikai elgondolást. Írország és Izrael ellen mozgalmasan futballozott a magyar együttes, egy sok helycserét alkalmazó, dinamikus támadójátékot lehetett látni tőlünk. A két felkészülési mérkőzés után úgy nézett ki, hogy Rossi csapata készen áll a németországi Eb-re, és egy, a válogatottak szintjén újító taktikával meglepetést okozhat. Mint utólag kiderült, ez nem így történt.
Svájc mindent megváltoztatott
Óriási várakozás előzte meg a magyar válogatott első Eb-mérkőzését, Rossi fiai Kölnben mérték össze a tudásukat Svájc legjobbjaival. Az olasz szakember csapata labda ellen egy középmagas 5–2–3-ban védekezett, amit az ellenfél – Granit Xhaka vezérletével – képes volt rendszeresen megbontani. A második félidőre a magyarok változtattak és egy kicsit módosított formációban (Varga Barnabás középre zárásával) kimentek magasan letámadni, ezzel meglepve a svájciakat. Előrefelé az első félidőben egyértelműen a labdához pozicionált focit próbáltak játszani, viszont a túlságosan kevés elmozgás és a területnyitások hiánya miatt mindez nem működött. Mindenki folyamatosan közeledett a labdához, mindenki támogató szerepkört töltött be. A kötetlen elmozgások rendszere egy egyszerűen levédekezhető állófocivá silányult, így a svájciak számára nem volt nehéz labdát szerezni. A második félidőre aztán jött Rossi B-terve, a direkt mélységi labdák, az ívelések, ami a magas helvét védelem ellen remekül működött. Az utolsó harminc percre a magyar csapat átvette a mérkőzés irányítását, viszont a játékosok erejéből csak szépítésre futotta. Svájc a hosszabbításban Breel Embolo találatával lezárta a mérkőzést (3–1).
A találkozó azt eredményezte, hogy Rossi újra elővette a B-tervét, azt, amiben igazán hitt, miközben még inkább elveszítette a bizalmat a labdához pozicionált játék iránt. A maradék két Eb-meccsen ennek a lenyomatait lehetett észlelni. A németek ellen egy mély védekezésre alapuló kontrajátékkal próbálkozott a válogatott, míg a skótokkal megvívott találkozón mindkét csapat egymás hibáira próbált építeni. A magyar csapat eredetileg egy, a mérkőzéseket irányító, dominálásra törekvő taktikával érkezett Németországba, ami igen gyorsan egy reakciós focira változott.
Óriási pofon a Nemzetek Ligájában
Szeptemberben, a Nemzetek Ligája-sorozat nyitó mérkőzésén a magyar válogatott újra összecsapott a németekkel és Julian Nagelsmann csapata kiütéses, 5–0-s győzelmet aratott . Rossi elképzelései alig-alig tudtak megvalósulni. A magyar válogatott nagyon magas letámadással próbálta meglepni a németeket, viszont a csapatszintű presszing többször is teljesen szétesett. Kiderült, hogy Rossi csapata még nem képes az erősebb csapatokat letámadni. Az egy az egy elleni párharcokat rendre elveszítették a gyengébb képességű magyar játékosok, és – ellentétben a középmagas védekezéssel – itt nem is volt esélyük folyamatosan kisegíteni egymást.
A támadójátékunk (más kifejezéssel: a labdás játékunk) Rossi ízléséhez igazodva ismét egy direkt, ívelgetős futball volt. Rendszeresen a hátul játszók próbálták indítani a mélységet kereső támadókat. Ezúttal ez egyáltalán nem működött. A második félidőre az olasz belátta, hogy a terve nem működik és teret adott újra a labdához pozicionált játéknak. Viszont az elmúlt időszakban történő sok és jelentős taktikai változtatás, irányváltás teljesen összezavarta a játékosokat. Az látszott, hogy Szoboszlai és a társai nem tudják, pontosan mit vár el tőlük az edző és a szakmai stáb.
Bosznia ellen újból ugyanez a probléma ütközött ki. A magyar válogatottnak dominálnia kellett, viszont látszott, hogy a játékosok nem értik pontosan, mit is kellene csinálniuk. A sok variálás a labdához pozicionált játék és a direkt pozíciós játék között jelentős zavart keltett a játékosok fejében. A mély bosnyák védelmet nem is sikerült megbontani, a vendégek 0–0-val és egy ponttal távoztak a Puskásból.
A labdához pozicionált elgondolás korlátai
Az elmúlt időszak tapasztalatai a nemzetközi szinten és a magyar válogatottnál is hasonlóak. A labdához pozicionált elképzelés megvalósításához kimagasló erőnlét, kiemelkedő játékosminőség és a társak közötti kiváló összhang szükséges, mindezt csak folytonos közös edzéssel és taktikai neveléssel, tanítással lehet elérni. Az újfajta megközelítést nem csak leoktatni kell, hanem fontos megértetni is a játékosokkal.
Ezért az, hogy a magyar válogatott azonnal és következmények nélkül visszanyúljon a gyökereihez, éppen az előbb leírt pontok miatt nem lehetséges. A játékosok csak öt-hat alkalommal találkoznak egy évben, a szezon nagy részében a klubjaiknál vannak, ezáltal nem edzenek közösen és nincs idő a stílus követelményeinek megfelelően oktatni, fejleszteni őket. A játékosminőség pedig adottság, rövid távon változtatni rajta nem lehet, jelenleg a magyar válogatottnál nem rossz, de nem is kiemelkedő.
A válogatott igazán akkor tudna a magyar tradícióhoz hű lenni, ha a magyar klubok is hűek lennének a tradícióhoz. Beregi István akkor valósíthatná meg a legjobban az elképzeléseit, ha lenne megfelelő alapanyag ehhez, ám ez – bármennyire is furcsán hangozhat – nem a válogatotton, hanem elsősorban a magyar klubokon és akadémiákon múlik.
Kiemelt kép: Lluis Gene / AFP
Szerző
