Meddig tarthat egy edzővel szemben a türelem?

„Ebből a meccsből sokat tanultam. És sokat is tanulhatok Russelltől, mert nagyon jól játszott a csapata”

– ajnározta a hétvégén Pep Guardiola a vesztes Southampton vezetőedzőjét, Russell Martint, ami azért sokat elárul arról, mit alkotott Dél-Angliában a 38 éves tréner. Ehelyütt ráadásul nem arról van szó, hogy az egyik (Guardiola) azért dicséri a másikat, hogy azzal saját győzelme értékét növelje, itt bizony a katalán az őszinte elismerését akarta kifejezni.

„Néző is vagyok, és ha azt látom, hogy egy csapat úgy futballozik, ahogy szeretném, hogy az enyém is játsszon, azt őszintén elismerem. Hiszek a hátulról való építkezés jelentőségében, azt szeretem, ha egy csapat a lábánál tartja a labdát, és nem a levegőben. És ők ezt ragyogóan csinálták. Nem az történt, hogy könnyelműek lettünk volna, vagy gyengék. Azért esett nehezünkre megszerezni a labdát, mert az ellenfél olyan jól bánt vele. Ebből márpedig tanulhatok, azokból a mozgásokból, amelyeket bemutattak, hogy mitől tartják meg annyira jól a labdát, és hogyan tudják azt eljuttatni a centerig.”

Számos esetet találni persze a múltban, amikor Guardiola a célkeresztben lévő kollégát veszi védelmébe, sokszor bizonyosan kollegialitásból, mély együttérzésből, máskor viszont – mint alighanem ezúttal is – az őszinte elismerés váltja ki belőle a hozsannát. És ahogy a meccs egyes periódusaiban a Southampton futballozott – nyomás alatt sem jött zavarba, nem rugdosta el a labdát, mindvégig a saját identitásához ragaszkodva igyekezett játszani, a földön, kigurigázva riválisát, összességében pedig 43 százalékban birtokolta a labdát, ami a Manchester Cityvel szemben jó, ha 25-30 szokott lenni, pláne az úgynevezett kiscsapatoknak –, az alapján érthető is, miért volt annyira oda.

Itt érkezünk el azonban a dilemmánkhoz. Hogy mit ér a szép futball, a látványos passzjáték, a megőrzött identitás, ha nem párosul eredménnyel? Egy olyan iparágban, amelyik egyre inkább eredménycentrikus. Szabad-e olyankor is megtartani az edzőt? Elvégre a kilenc bajnokin elszenvedett nyolc vereség és egy döntetlen önmagában pocsék. Váltásért kiált. Az edzőváltásoknak azonban – legalábbis szerintem – sosem szabad pusztán az eredmények alapján történniük. Sokkal aprólékosabb elemzést igényelnek, számos kérdést illik mérlegelni. Fejlődik-e a csapat az adott trénerrel? Van-e annyi pozitívum a csapat játékában, amely alapján érdemes bízni a pozitív fordulatban? Hisznek-e a játékosok az edzőjüknek, mennek-e utána, képesek-e érte a falon is áttörni? Elvesztette-e az edző az öltözőt? Egyáltalán nem működik, amit megvalósítani akar?

Ugye nem kérdés, melyik kérdésre milyen választ szükséges adni ahhoz, hogy az edzőváltás mellett döntsön a klubvezetés.

Van persze egy másik szempontja is az edzőváltás témakörének. Hogy mennyire ragaszkodhat a játékfelfogásához, a koncepciójához, a futballfilozófiájához az adott szakember? Csökönyösen tartsa-e magát hozzá, akkor is őrizze meg az identitást, ha nem alkalmasak a játékosok arra, hogy a jóval magasabb szinten is eredményesek tudjanak lenni? Kell-e az edzőnek a körülményekhez alkalmazkodnia? Lemondani az elveiről, ha úgy nincs siker? Vagy éppen hogy kitartani mellette, és kivárni, míg az eredménnyel párosul?

Pep Guardiola a Numancia elleni vereséggel és a hazai, Santander elleni döntetlennel kezdett a Barcelona élén 2008-ban, ami után Xavi bement az edzői szobába, arra biztatva fiatal mesterét, tartson ki, a világért se változtasson, mert higgye el, meglesz a munkának az eredménye. Guardiola nem változtatott, a Barcelona a szezon végén pedig megnyerte a Bajnokok Ligáját, a spanyol bajnokságot és a Király-kupát… Egy évvel volt fiatalabb, mint amennyi most Martin. Két sikertelen meccs nyilván nem ugyanaz, mint kilenc, de Guardiola a 2016-2017-es első angliai idényében is találkozott kritikával, nemkülönben Németországban, a hiábavaló BL-nekifutások idején. Hogy nem való az ő stílusa oda (lehet, a Bayernhez tényleg nem passzolt), hogy nem lesz olyan könnyű a Premier League-ben megvalósítani azt, amit Spanyolországban a Barca élén.

„Nem, nem. Nem fogok megváltozni” – mondogatta első szezonjában az újságíróknak, amikor „csak” harmadikként zárt a Cityvel, 15 ponttal lemaradva az aranyérmes Chelsea-től, nyolccal a Tottenhamtől. – „Ha jövőre sem alakulnak úgy a dolgaink, ahogy szeretnénk, ha nem jutunk előrébb ezzel a játékkal, hazamegyek. Bocs, srácok, de nyertem a karrieremben huszonegy trófeát, vagyis évente hármat ezzel a játékmóddal.”

És mi történt? A következő szezonban, önmagához hűnek maradva kormányozta bajnoki címre a Cityt, 100 pontot gyűjtve, 106 gólt szerezve, 18 meccses győzelmi szériát produkálva, és még megannyi PL-csúcsot megdöntve. Azóta meg a 21 serlegéhez hozzápakolt 15 másikat (és akkor az angliai Szuperkupákat nem számoltuk), nem csoda hát, ha mindenkit arra biztat, maradjon csak hű az elveihez, a világért se adja fel azokat.

„Mindenki az eredményt nézi, és nem azt, mi az út, mi a szándék” – mondta a Southampton elleni 1–0-s győzelmet követően. – „Ugyanez az ember három hónappal ezelőtt, azután, hogy a Premier League-be navigálta csapatát, elképesztő dicséreteket kapott. Ma is ugyanaz az ember, ugyanazokkal az elvekkel.”

És ha a Southampton drukkerei a csapatuk miatt aggódhatnak is, Russell Martinért nem kell.

„Amikor majd’ öt éve az MK Donst átvettem a harmadosztály egyik kiesőjelöltjeként, az elnök azzal fogadott, nem érdekli az sem, ha kiesünk, csak lásson valamit, amiben elkezdhet hinni, amire büszke lehet” – mondta a City elleni vereség után Martin. – „Az MK-ben, majd a Swansea-nál és itt, a Southamptonban is akadtak rázós időszakok, amikor megkérdőjelezték a munkánkat, és amikor döntéshelyzet adódott. Szóval, ha egy nap el is veszítem a munkám, ami nyilván elkerülhetetlen, legalább elmondhatom majd, az voltam, aki lenni akartam, az az ember, az a vezető, az az edző. Teljesen logikátlan lenne változtatnom azért, mert feljutottunk a Premier League-be. Nem lennék képes úgy állni az oldalvonal mellett, hogy amit látok, ahhoz nem tudok kapcsolódni, azt nem szeretem, az nem az enyém. Ennek semmi értelmét nem látom.”

Egyelőre márpedig ugyanez a bátorság jellemzi a Southampton futballistáit is a már említett hátulról való építkezéssel, amelyben benne van a hiba, ahogy valami nagyszerűnek a lehetősége is. Utóbbit vélte felfedezni Guardiola és Phil Foden, ők ketten nem győztek gratulálni Martinnak a csapatához.

„Azt mondták nekem, úgy fociztunk ellenük, ahogyan nem sokan mernek. Nem könnyű így játszani, ha valaki, Pep tudja ezt a legjobban. Láttam nagyon sok csapatot felkerülni, majd nem jutni sehova. Ilyen bátor futball esetén a vereséget is inkább el tudom fogadni. És ha erre a játékra képesek voltunk ebben a stadionban, bárhol újra megvalósíthatjuk. Én ennek az elvnek élek és halok. Ha így folytatjuk, szerintem lesz okunk örömre, és rendben leszünk.”

Kérdés persze, megadják-e Martinnak és csapatának ehhez az időt. Nem mintha bárkit is érdekelne, de én bizony megadnám. Mert hosszú távon ez a progresszív futball lehet a nyerő. Amúgy meg, simán nyerhetett volna már eddig is a Southampton: a St. Mary’s-ben a 95. percben egyenlített az Ipswich, a 98. percben nyert a Leicester (a Soton 2–0-s vezetése után…). Ezek a pontvesztések persze azért is roppant fájók, mert a közvetlen riválisokkal szemben történtek, azokon a meccseken, amelyeket feltétlenül meg kellett volna nyerniük Ramsdale-éknek.

Ám ha a Soton vezérkara ugyanúgy ragaszkodik Martinhoz, mint az edző az elveihez, még akár nyerhetnek is ők így együtt.

Kiemelt kép: Martin Rickett / PA Images / Alamy Stock Photo