Magyarország a 20 000 karatés országa – Interjú Tokaji Norberttel és Oláh Gergővel, a KHSE edzőivel

Bemutatkoznátok röviden? Hogyan kerültetek kapcsolatba a karatéval, és milyen utat jártatok be a sportágon belül?

T. N.: Én 1993-ban, még gyerekként kezdtem a karatét, mintegy 31 éve, a Meszena utcai dódzsóban, Drienyovszki János szenszeinél. (A szenpai és a szenszei rangnak, illetve övfokozatoknak megfelelő titulusok a küzdősportokban – a szerk.). A versenyzést pedig 1996-ban kezdtem el. Akkoriban még nem volt annyi verseny, mint most, évente inkább egy, maximum két korosztályos országos verseny. Elég hamar sikereket értem el, az első verseny után a többin már mind érmes voltam, vagy meg is nyertem. Hosszú évekig magyar bajnok voltam.

O. G.: Én 1997 őszén kezdtem a karatét, miután édesapám levitt egy edzésre. Ugyanott kezdtem, ahol Norbi, nekem is Drienyovszki János volt a mesterem. Nem tudnám megmondani, pontosan miért fogott meg a karate, de megfogott. Számos aspektusát szeretem, és nagyon sok párhuzamot vélek felfedezni a karate és az élet többi területe között. Gyerekként kezdtem el versenyezni, voltam területi diákolimpiai bajnok, utánpótlásban még csak katában, azaz formagyakorlatban lettem válogatott versenyző, kumitéban, azaz harcban nem. Felnőtt versenyzőként már kumitéban is sikerült bekerülnöm a válogatottba. Nekem sokkal hullámzóbban alakult a pályafutásom, mint Norbinak: voltak versenyek, ahol nem értem el helyezést, máskor dobogós voltam vagy nyernem is sikerült. Norbi szenszei egyébként nagyon szerény volt, mert ő junior Európa-bajnokságot is nyert, csak ezt nem említette. Ő volt Debrecen első férfi Európa-bajnoka. (A nők között Hegedűs Lívia volt Eb-győztes, ő egyébként mindkettőnket edzett még gyerekként.)

T. N.: Én egyébként több mint tíz évig dolgoztam a magyar válogatottal is. Fontos azonban megemlíteni, hogy akkoriban nem volt még túl nagy átjárás a különféle szervezetek között. Ma már nyitottabb kicsit a sportág, több a lehetőség. A versenyzők például el tudnak menni év közben egy másik szervezet Európa-bajnokságára, majd az év másik felében a saját szervezetünk Eb-jére is. Ez korábban nem így volt. Most már nagyon sok verseny van, amiből az következik, hogy sok „világverseny” csak nevében ilyen rangos. A nemzetközi versenyeken inkább az ifjúsági, junior, illetve a felnőtt kategóriák esetén lehet azt mondani, hogy tényleg komoly teljesítmény egy-egy bajnoki cím elhódítása. Az ifiknél, junioroknál és a felnőtteknél jön ki igazán a sportág keménysége, komolysága, ugyanis egy ún. full-contact sportágról beszélünk. (A full-contact-sportágaknál teljes erővel hajtják végre a különböző technikákat – a szerk.).

Tudnátok egy kicsit beszélni arról, hogyan is kell elképzelni a karatén belüli különféle irányzatokat, szervezeteket?

T. N.: Az összes karateirányzat többnyire a Magyar Karate Szakszövetség alá tartozik, és olyan sok irányzat van a Shotokantól kezdve a Kyokushin karatéig, hogy talán fel sem tudnám sorolni. De Magyarországon a karate a legnépesebb küzdősport, és ezen belül is a Kyokushin karate az az irányzat, amelyet a legtöbben űznek. Sokan nem tudják, de Magyarországon a futball után a küzdősportok a legnépszerűbb sportok, és ezen belül is a Kyokushin karate a legnagyobb létszámú irányzat. De ha a Kyokushint nemzetközi szinten nézzük, akkor ugyanúgy több szervezet van, mint például a boxnál. Ez valahol sajnálatos, de ez ellen nem tudunk semmit sem tenni. A mi egyesületünk például a Magyar Kyokushin Karate Szervezethez tartozik, amely itthon a többi szervezetet is magában tömörítő Magyar Karate Szakszövetség tagja, nemzetközi szinten pedig a Shinkyokushin világszervezet alá tagozódik be.

És hogyan kell elképzelni a versenyeket? Kezdjük mondjuk a katával, ahol formagyakorlatokban méretik meg magukat a versenyzők.

O. G.: Pontozásos, illetve zászlós rendszer van. A pontozásos rendszer során van egy kötelező kör kötelező formagyakorlatokkal, illetve egy választható kör választható formagyakorlatokkal. A kötelező körök során mindenki kap pontot az öt bírótól. Miután megcsinálja a versenyző a formagyakorlatot, minden bírótól kap egy pontszámot. A legmagasabb és a legalacsonyabb pontszámot nem veszik számításba; a maradék három pontszám átlagát kapják meg a versenyzők. A szabadon választható körök során ugyanez következik, csak önállóan választott formagyakorlattal. A pontok összeadódnak, az nyer, aki a legtöbb pontot összegyűjtötte. A mostanában jellemző zászlós rendszer pedig úgy néz ki, hogy összesorsolják a versenyzőket, mint a harcban. Ugyanazt a formagyakorlatot megcsinálja A versenyző és B versenyző, és a bírók a két zászlójuk közül a jobbnak ítélt versenyző zászlaját emelik fel. A szabadon választható körben pedig ugyanez, csak más-más gyakorlatokat hajtanak végre a versenyzők.

És mi a helyzet a harccal, a kumitéval?

O. G.: A harcban is többféle kategória van. De beszéljünk mondjuk a mostani felnőtt A-osztályról akkor, amely a legmagasabb kategóriát jelenti. (A kategóriákon belül meg különféle súlycsoportok vannak 10 kg-onként.) A küzdőidő 9 perc (3 perc, illetve adott esetben még maximum háromszor 2 perc). A katához hasonlóan itt is öt bíró van. Ha az első három percben nincs KO, illetve egyik versenyző sem szerez pontot, akkor jönnek a hosszabbítások. Az első két hosszabbítás után, ha nincsen KO vagy pontszerzés, akkor azt nézik a bírók, hogy ki volt aktívabb, ki tett több kárt az ellenfelében. Ha nem látnak különbséget, akkor a két zászlót keresztbe téve döntetlennek nyilvánítják a küzdelemnek azt a szakaszát. Emellett itt jön be a testsúly kérdése. Az első két kétperces hosszabbítás után (7 percnél) mérlegelés következik, és ha az eddigiek alapján döntetlennek látták bírók a verseny állását, a mérlegelés után a könnyebb versenyző nyer.

De nincsenek is mindig súlycsoportok. A világbajnokság például súlycsoport nélkül zajlik, ahol előfordul, hogy egy 60 kilós versenyző egy 130 kilós ellen lép tatamira… És nem mindig a nagyobb ember nyer. Midori Kendzsi, a világszervezetünk elnöke például könnyűsúlyú versenyzőként nyert vb-t! Visszatérve a versenyre, ha a második hosszabbításban sem dől el a meccs, akkor jön a harmadik, utolsó kétperces hosszabbítás, amely után már muszáj döntést hozni a bíróknak, és mivel öt bíró van, nem lehet döntetlen az állás.

Hogyan néz ki a küzdelem maga? Mennyire gyakoriak a KO-val aratott győzelmek?

O. G.: Kezdjük azzal, hogy lényegében nincs védőfelszerelés. A férfiaknál csak lágyékvédő van, a nőknél pedig altestvédő és mellvédő, ezenfelül a fogvédő opcionális, más védőfelszerelés pedig nem megengedett. Ami a KO-kat illeti, minél magasabb szintű a verseny, annál kevesebb kiütéses győzelem születik, ugyanis egyre kisebb a különbség a versenyzők tudása között. Ezzel együtt vannak nagyon „KO-erős” versenyzők, akik sokszor idő előtt befejezik a meccset.

És mit szabad, illetve mit nem szabad?

O. G.: Állóharcról van szó, szóval a lökések, a birkózás nem megengedett. Emellett nincsen ugye védőkesztyű, ezért fejre nem szabad ütni. Ez azért is van, mert kesztyű nélkül jóval nehezebb kiütni valakit, és egy erős ütésnél inkább csak felszakad a bőr, illetve könnyen törnek a csontok. Testre és combra viszont teljes erővel lehet ütni. A szeméremterületet, a gerincet, a torkot tilos támadni, illetve tilos taposórúgással célba venni a térdet.

T. N.: Fejre viszont teljes erővel lehet rúgni felnőtt korosztályban. A kiütések nagy része lábbal történik. Ezért is hírlik a Kyokushin karatésokról, hogy nagyon erősek rúgótechnikában és rúgóerőben, ugyanis a szabályrendszer erre kényszerít rá minket. Visszatérve kicsit a védőfelszereléshez: az alapító mesterünk, Ojama filozófiája volt az, hogy a küzdelem legyen klasszikus test test elleni, védőfelszerelés nélküli küzdelem.

Tokaji Norbert és Oláh Gergő (Fotó: KHSE)

És mennyire sérülésveszélyes a kumite?

T. N.: Erre azt szoktam mondani, hogy minden sportág sérülésveszélyes, főleg egy bizonyos szint felett. A mi sportunk is az, főleg azért, mert egy full-contact sportág. A leggyakoribbak a zúzódások, de nagy ritkán törések is előfordulnak. Azonban meg kell említeni, hogy az évek során roppant ellenállóvá tesszük a testünket, így például még a hölgyeknél is nagyon magasra fel lehet tornászni a fájdalomküszöböt.

A többi állóharcos küzdősportban sokszor előfordul, hogy a magas, nyúlánk, hosszú végtagokkal rendelkező harcosok a legsikeresebbek. A karatéban is ez a helyzet?

O. G.: Ez jó kérdés. Norbi és én is alacsonynak számítunk a súlycsoportjainkban, így mindketten inkább belharcos stílust képviselünk. Én azért is szeretem ezt a szabályrendszert, mert mindenki számára lehetővé teszi, hogy kihasználja a saját teste lehetőségeit. Ugyanis nagyok az alkati különbségek. Az északi népek, a dánok, svédek, litvánok például iszonyú magasak. A kisebb súlycsoportokban is a 180 centihez közelítenek a versenyzők, a nagyobb súlycsoportokban pedig gyakran két méter körül vannak. Számunkra viszont pont az az előny, hogy zömökebbek, robbanékonyabbak vagyunk; mi közelről tudunk nagyot ütni, ők pedig távolról. De az a jó ebben a szabályrendszerben, hogy az győz, aki a legtöbbet ki tudja hozni a saját testalkatából.

T. N.: A magyar versenyzők egyébként nagyon technikásnak, képzettnek számítanak európai viszonylatban. Mi általában fizikai erőben szoktunk alulmaradni a nagyobb súlycsoportokban.

Gondoljunk bele: egy kétméteres, 120 kilós ember hiába kevésbé technikás, az ilyen szintű erő bizony dominál. A Kyokushin karate irányzata sok szempontból az erőn alapul. Aki tehát nagyon erős, óriási előnnyel indulhat. Ezzel együtt ez egy technikai sportág, és a tudással ellensúlyozni lehet az erőbeli hátrányt.

És hogyan kell elképzelni a sportág magyarországi helyzetét?

T. N.: Mi egy amatőr sportág vagyunk. Akármennyire is szeretnénk mondjuk a TAO-támogatott sportágak közé tartozni, nem ez a helyzet. A támogatottságunk sajnos minimális, sokszor mi keresünk meg cégeket, hogy támogassanak minket például egy-egy verseny megrendezésében. (Érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon a KHSE szervezi a legkomolyabb versenyeket.) Egyesületünk sikeresen pályázik is, amit ezúton is köszönünk! Persze ezek az összegek eltörpülnek például a futballban megszerezhető támogatásokhoz képest. A TAO-ról nem is beszélve. Minket inkább a helyiek támogatnak, például a sportoló fiatalok tehetősebb, mondjuk vállalkozó szülei. A pályázatokon elnyert összegekből nem nagyon tudnánk fenntartani magunkat vagy megvalósítani a komolyabb eseményeket, így nekünk kell megoldani a finanszírozást.

O. G.: Versenyzőként ez azt jelenti, hogy ha el akarsz menni egy világversenyre vagy egy külföldi versenyre, akkor itt fiatal versenyzőként a szüleid fognak támogatni, felnőttként pedig jó eséllyel saját zsebből fogod állni a költségek jó részét. Bár az egyesület és a sportági szervezet is segít a lehetőségeihez mérten, mivel amatőr sportágként a versenyekre nincs állami támogatás, így a kiadások nagy része a versenyzőkre hárul.

T. N.: Mielőtt azonban elkezdenénk sajnálni a karatét, ne felejtsük el, hogy Magyarországon majdnem húszezer ember űzi. Gondoljunk bele, hogy mennyire örülne ennek a merítésnek mondjuk a kajak-kenu, a birkózás vagy mondjuk a dzsúdó… Ezek a sportágak jelentősen alacsonyabb sportolói létszámmal dolgoznak, nálunk ennél jóval nagyobb a létszám. És szuper lenne, ha az állam ennek megfelelően támogatna minket, és mi rengeteg mindent meg tudnánk valósítani mondjuk egy kisebb futballegyesület költségvetéséből is. A szerencse az, hogy nálunk kisebbek az igények; mi elmegyünk edzeni mondjuk egy tornaterembe, és a felszerelések nagy részét is kitudjuk gazdálkodni. Utazni sem kell annyit, mint egy csapatsportág esetén, de azért nálunk is jelentős költségtételről beszélünk. Sajnos azonban arra sokszor már nem telik, hogy a nemzetközi versenyek esetén teljes mértékig álljuk a versenyzők költségeit.

És mit kell tudni az egyesületetekről, a KHSE-ről?

T. N.: A Kyo Hungária Sportegyesület 2010-ben alakult, azaz 14 évesek vagyunk. A nulláról indultunk, két alapító taggal és három rendes taggal. Az öt főből aztán lett tíz, majd tizenöt, majd huszonöt… És szépen növekedett a létszám. Ma már majdnem 140-en vagyunk. Sok a hobbikaratés, de majdnem 90 igazolt versenyzőnk is van, akik közül több mint hatvanan rendszeresen megmérettetik magukat, gyakorlóversenyeken vagy országos és nemzetközi versenyeken. Három településen is tartunk edzéseket heti háromszor, ebből kettőt debreceni helyszínen. Debrecenben van egy központi helyszín, emellett a Debrecen-Bánki Református Általános Iskolában is vannak edzések. De tartunk edzéseket Vámospércsen, illetve tavaly óta Nyírbogáton is. Visszatérve a versenyekhez: számomra nagyon fontos az, hogy a gyerekek időről időre megmérettessék magukat. Ugyanis később, felnőttként is számos olyan szituáció lesz, amelyben meg kell küzdeniük mondjuk egy állásért, és nem baj, ha ezt előre megszokják. Persze a karate tradicionális része is nagyon fontos, de emellett a versenyek is nagyon fontos elemét képezik a sportágnak.

És hogyan népszerűsítenétek a sportágat az érdeklődők számára?

T. N.: Szerintem a példa az, ami megfogja őket. Elhoz a szülő egy gyereket, és látja, ahogy negyven karateruhás gyerek szépen sorba áll, fegyelmezetten teszi a dolgát… Nem kell nagyon győzködni őket utána. A hírünket pedig az eredményességünk adja. Versenyeket szervezünk, Eb-helyezettjeink vannak, így elég sokat szereplünk a hírekben. Debrecenben például nem sokan vannak, akik ne hallottak volna az egyesületről.

O. G.: Én pedagógusként is számos előnyét látom a karate nevelő-fejlesztő hatásának. A karate megtanít küzdeni, célokat kitűzni, megtanít elesni és felállni. Emellett rendszert ad az életnek, ami nagyon hiányzik a mai rohanó világból. Sokszor mindkét szülő estig dolgozik, és ilyenkor ki neveli a gyereket? Egy közösségnek viszont óriási nevelő hatása van.

A karate megtanít a rendre, illetve arra, hogy különbséget tudjon valaki tenni a munka és a szórakozás között. Ha munka van, akkor munka van, ha szórakozás, akkor pedig el lehet engedni magunkat… És mivel a karate egy férfias sportág, nagyon jót tesz azoknak a fiataloknak, akik mondjuk elvált szülők gyerekeként az édesanyjukkal élnek, így ugyanis férfimintát is kapnak. Mi edzőként olyan értékeket igyekszünk átadni a gyerekeknek, amelyekre később a munka világában vagy akár majd szülőként is építeni tudnak.

Kiemelt kép forrása: KHSE