Magyarok az Afrika-kupa bölcsőjénél: Futball és függetlenség találkozása

1956. júniusában a FIFA harmadik kongresszusát tartották Lisszabonban, melynek hangulata különösen azután vált feszültté, hogy az afrikai küldöttek kezdeményezték a saját kontinentális szövetségük elismerését. A javaslat logikusnak tűnt, hiszen a dél-amerikai tagországok érdekképviselete, a CONMEBOL már 1916 óta működött, 1954-ben pedig már az európai UEFA és az ázsiai AFC létrehozását is jóváhagyta a világszervezet.

Afrikában ekkor még csak hat önálló állam létezett, melyek közül Libériában és Líbiában még nem indult be a labdarúgóélet, vagyis valójában négy aktív tagország volt. A brit birodalomhoz tartozó Dél-Afrika, az 1922 óta papíron már önálló, az 1934-es vb-debütálás előtt már az 1920-as évek olimpia labdarúgótornáin is szerepelt Egyiptom (1924-ben a magyarokat is megleckéztették, majd 1928-ban egészen az elődöntőig jutottak), a gyarmatosításnak szinte végig ellenálló Etiópia, valamint a britektől való függetlenségét alig fél évvel korábban kivívó Szudán.

Az afrikai országok függetlenségének évszámai

A FIFA-kongresszuson azonban több európai ország Argentínával szövetkezve cinikus módon épp a tagországok alacsony számára hivatkozva elutasította az afrikai kérelmet. Ekkor hangzott el az egyiptomi Abdelaziz Szalem szájából az azóta híressé vált mondat:

„Ha itt nem esünk mindannyian egyenlő megítélés alá, akkor semmi keresnivalónk önök között.”

A döntés hátterében ugyanis nyilvánvaló politikai okok álltak, hiszen az afrikai válogatottak szerepeltetése addigra a gyarmati megszállás ellen küzdő országok önállósodásának egyik szimbóluma lett, mely az aggodalmakat beváltva valóságos láncreakcióként futott később végig a kontinensen. Különösen Egyiptom járt élen ebben a küzdelemben, nem csak a labdarúgóvilág vérkeringésébe való korai becsatlakozása miatt, hanem azért is, mert Nasszer elnök a brit és amerikai befolyást ténylegesen megszüntető puccsával, majd a szuezi gát államosításával az 1950-es években az antikolonialista mozgalmak vezéralakja lett. Komoly fenyegetésként élték meg hát a nyugat-európai hatalmak a függetlenségi törekvéseket, így nem volt meglepetés az angol Arthur Drewry által elnökölt FIFA rezignáltsága sem.

Az afrikai küldöttek erre válaszul tüntetőleg kivonultak a FIFA-kongresszusról és az Avenida Hotelben tartott külön tárgyalásukon elhatározták az első Afrika-kupa megrendezését.

Szimbolikus helyszínnek a legfiatalabb független államra, Szudánra esett a választás, időpontnak pedig a következő év februárját jelölték ki, mely a későbbiekben kétévente megrendezendő tornának alkalmas időszak akár a pusztító forróság, akár az esős évszakkal járó trópusi özönvizek elkerülésére. A szuezi válságot követő háború egyiptomi sikerével viszont 1956 végére már az is látszott, hogy az afrikai felszabadítási mozgalmak megállíthatatlanok. A FIFA-nak sem maradt más választása, mint végül az első kontinenstorna előtt két nappal elismerni az Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF) létrehozását, melyhez Drewry még azt a feltételt szabta, hogy annak Dél-Afrikát is tagjai közé kell fogadnia.

Az Afrikai Labdarúgó-szövetség alapítói 1957 februárjában a kartúmi Grand Hotelben, az első sor közepén az első elnök Abdelaziz Szalem (Forrás: image.over-blog.com)

1957: az első Afrika-kupa rögtön egy magyar edzővel

Az alakuló hidegháborús miliőben a nyugati hatalmakkal szembekerülő afrikai függetlenségi mozgalmakat a keleti blokk és közte Magyarország is támogatta, így a futballban is számos magyar edző teljesített küldetéseket Afrikában a második világháború után. Ugandában például Singer Samu, Etiópiában pedig Künsztler József már az 1940-es években dolgozott a válogatottak kialakításán, így voltaképpen nem volt meglepetés, hogy az első Afrika-kupán is találkozhattunk egy magyar szakemberrel.

Ő nem volt más, mint a kapusként az 1934-es és 1938-as világbajnokságot is megjárt Háda József, aki akkor már jó ideje edzősködött itthon különösebb sikerek nélkül, majd 46 évesen került Afrikába, hogy a frissen megalakult szudáni nemzeti csapatot irányítsa a hazai rendezésű kontinenstornán.

A torna előtt még fennakadást okozott, hogy a szervezők meghökkenésére Dél-Afrika két külön nevezési listát adott le: egyet csak fehér, egyet pedig csak fekete bőrű játékosokkal. Mivel a faji megkülönböztetéstől nem is voltak hajlandók semmilyen felszólításra elállni, így az újonnan alakult CAF rögtön fel is függesztette a tagságukat, mely 35 évig, vagyis a szégyenletes apartheid rendszer eltörléséig érvényben is maradt.

Ennek ellenére megrendezték három válogatott részvételével az első Afrika-kupát még 1957-ben (tehát három évvel az első Európa-bajnokság előtt). Dél-Afrika kizárása miatt Etiópia lépett tovább a korábban kisorsolt elődöntőből, mivel pedig a másik ágon Szudán 2–1-es vereséget szenvedett Egyiptomtól, Hádáéknak be kellett érniük a bronzéremmel. A győztes gólt már ezen a meccsen is Mohamed Ad-Diba szerezte, aki a döntőben mesternégyest lőtt Etiópia ellen, így elhódította az első trófeát hazájának.

Balra Háda József, jobbra pedig az első Afrika-kupa győztes egyiptomi csapat

1959: két magyar edző és az első trófea

Két évvel később még mindig Háda ült a szudáni kispadon, de ezúttal már egy korábbi játékostársával is találkozhatott az Afrika-kupán, mégpedig az 1938-as vb-ezüstérmes magyar válogatott balszélsőjével, Titkos Pállal. Utóbbi játékospályafutása után volt az MTK edzője, majd 1950 és 1955 között az MLSZ főtitkáraként is dolgozott, két évvel később pedig Egyiptomba került.

Nem sokkal később épp Kairó volt az 1959-es, második Afrika-kupa házigazdája, melyen még mindig csak a három alapító válogatott vett részt, akik ekkor körmérkőzést vívtak. A kor közép-európai futballhegemóniáját és a már taglalt politikai viszonyokat is jól jelzi, hogy a két magyar szövetségi kapitány mellett a harmadik résztvevőt, Etiópiát a csehszlovák Jirí Starosta irányította, az ő csapatát azonban Egyiptom és Szudán egyaránt legyőzte.

Így a két magyar érdekeltségű válogatott az utolsó fordulóban döntőnek beillő csatát vívott Kairóban mintegy 30 000 néző előtt.

A hazaiaknak a döntetlen is elég lett volna a végső sikerhez, de Esszam Bahizs góljával korán vezetést is szereztek és bár Sziddik Manzul a második félidő elején kiegyenlített, Bahizs az utolsó percben a szudáni kapus hathatós segítségével duplázott és a 2–1-es győzelemmel bebiztosította hazája második aranyérmét is.

A trófea megszerzése után Titkos Pál irányította az egyiptomi válogatottat egy évvel később a római olimpián is, ahol a Jugoszláviától és Bulgáriától elszenvedett vereségek után Törökország ellen sikerült döntetlent kiharcolni. Ezzel a kieséssel Titkos egyiptomi küldetése viszont véget ért, így hazatért Magyarországra és a Salgótarjánnal dolgozott az élvonalban.

Balra Nasszer elnök adja át a trófeát a gólkirály Mahmud el-Goharinak, jobbra Titkos Pál (Forrás: puskasintezet.hu)

Az 1960-as évek új hulláma és a második magyar trófea

Ekkor már egyre több ország vált függetlenné a kontinensen és a labdarúgást sok esetben önállóságuk szimbólumaként kezelték. Az 1962-es Afrika-kupára már kilenc válogatott nevezett, így selejtezőket kellett vívni a négyes döntőbe jutásért. 1963-ban és 1965-ben tovább nőtt a nevezők köre és a tornát is bővítették, mely így hivatalosan az Afrikai Nemzetek Kupája nevetkapta és megjelentek a mezőnyben az első nyugat-afrikai országok is.

Közülük különösen Ghána vált erőssé, ahol Ember József fontos szerepet játszott a labdarúgóélet beindításában, 1960 és 1962 között pedig a nemzeti csapatot is irányította. Később aztán Nigériában is dolgozott, az ország válogatottjával az 1968-as tokiói olimpián nagy meglepetésre 3–3-as döntetlent ért el Brazília ellen.

Ember József ghánai játékosaival (Forrás: Labdarúgás)

Ha ő nem is, de két másik magyar szakember ott volt az 1968-as Afrika-kupán is, hiszen a hazai etióp válogatottat Szűcs Ferenc irányította, míg Kongó-Kinshasa (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) kispadján Csanádi Ferenc ült. A nagyobb karriert befutó Csanádi Árpád öccse játékosként csak az FTC második csapatáig jutott, majd edzőként már az 1960-as évek elején Afrikába került, ahol először Guineában dolgozott, majd 1966-ban érkezett Kongóba.

A magyar szakemberrel mindössze másodszor jutott el az ország válogatottja az akkor már nyolc csapat részvételével rendezett Afrika-kupára, ahol aztán a torna történetének egyik legnagyobb meglepetését produkálták.

Etiópia válogatottja az álló sor közepén Szűcs Ferenccel

A csoportkörben a címvédő Ghánától ugyan még vereséget szenvedtek Csanádi tanítványai, de legyőzték a szomszédos Kongó-Brazzaville-t és Szenegált is, így először jutottak be a legjobb négy közé. Az elődöntőben a Szűccsel hazai pályán addig hibátlan teljesítményt nyújtó Etiópiával kerültek szembe és szoros mérkőzésen diadalmaskodni tudtak. Alig negyedóra elteltével két gól volt már az előnyük, ám a hazaiak a második félidő közepére egyenlítettek, a hosszabbításban viszont Léon Mungamuni második gólja már a meglepetéscsapat továbbjutását jelentette. Csanádiék a fináléban Ghánának is vissza tudtak vágni egy olyan meccsen, melyet az első Afrika-kupa már említett gólkirálya, a közben játékvezetővé avanzsált Ad-Diba vezetett. A kongóiak győztes találatát az 1990-es években szövetségi kapitányi teendőket is ellátó Pierre Kalala Mukendi szerezte, az 1–0 pedig elég volt az aranyéremhez.

A győztes csapatot nagy pompával fogadta a hírhedt Mobutu elnök Kinshasában, Csanádi Ferenc viszont ezután hazatért és bátyja nyomdokaiba lépett. Az FTC edzőjeként az 1970-es években egy kupagyőzelem mellett három bajnoki ezüstérmet is szerzett és az UEFA-kupa elődöntőig is eljuttatta a zöld-fehéreket.

Az 1968-as győzelem után Mobutu elnök tüntette ki a kongói válogatott tagjait és Csanádit (Forrás: mbokamosika.com)

A legelhivatottabbak

Közben különböző afrikai klubcsapatoknál számos magyar edző megfordult, szövetségi kapitányként azonban kevesebben dolgoztak. Guinea válogatottját viszont mindenképpen meg kell említenünk, hiszen 1959 és 1961 között Szépföldi József volt gyakorlatilag a nemzeti csapat megalapítója, aki aztán az Aranycsapat balfedezetével, Zakariás Józseffel együtt is irányította a válogatottat az 1965-ös Afrika-kupa selejtezőin, de Szenegállal szemben végül elbukták a kvalifikációt.

Nem úgy a guineai kispadra később érkező Budai László (játékosnevén Budai I László), aki az Aranycsapat jobbszélsőjének csak névrokona volt. Guinea vele az 1974-es kontinensviadal selejtezőben legyőzte a megelőző torna ezüstérmesét, Malit egy nagy bravúrral. Budai és tanítványai az Egyiptomban rendezett tornán sem vallottak szégyent, a csoportkörben a későbbi győztes Zairétől 2–1-re kaptak ki, utána viszont ugyanilyen arányban legyőzték Mauritiust. A címvédő és addig százszázalékos Kongói Köztársaság ellen a 60. percben a vezetést is megszerezte Guinea, az 1–1-es végeredmény pedig a továbbjutását jelentette. Budai a torna után különböző kluboknál dolgozott az országban és 1988-ban a fővárosban, Conakryban hunyt el 66 évesen.

Sötét mezben a guineai válogatott tagjai, az első sor jobb szélén Szépföldi József (Forrás: Képes Sport)

Modern korok immár magyarok nélkül

Az utolsó magyar szövetségi kapitány az Afrika-kupák történetében az Újpesti Dózsa korábbi másodedzője, Göltl Béla volt, aki 1982-ben a rendező ország, Líbia válogatottját irányította. A líbiaiak korábban egyszer sem jutottak el a tornára, bár az is igaz, hogy a Kadhafi-érában általában nem is neveztek még a selejtezőkre sem. A hazai rendezés azonban a labdarúgás felé irányította a lakosság figyelmét, Tripoliban rendre telt ház előtt játszották a meccseiket. A csoportkörben a Ghána elleni 2–2 és a szomszédos Tunézia történelmi legyőzése után Kamerun ellen egy gól nélküli döntetlen elég volt a továbbjutáshoz. Az elődöntőben Zambia ellen a mindössze 20 esztendős Ali al-Besari duplájával sikerült fordítani Göltléknek, majd a döntőben újra al-Besari tudott egyenlíteni Ghána ellen. A tizenegyespárbajban viszont alulmaradtak a líbiaiak, de azóta is a legnagyobb sikerük ez az ezüstérem. Göltl ezután hazatért és részt vett a Labdarúgóedzés elmélete és módszertana című könyv elkészítésében is, mely sokáig a TF tananyagát képezte.

A magyar labdarúgás visszaszorulásával aztán az egyre modernizálódó Afrika-kupákról is eltűntek a magyar szövetségi kapitányok. László Csabának volt még ugyan egy kétéves periódusa az ugandai kispadon, de nem sikerült kiharcolnia a kvalifikációt a 2008-as kontinensviadalra.

Ezzel együtt is a hat magyar szövetségi kapitány által gyűjtött két arany-, két ezüst- és egy bronzérem a mai napig a legeredményesebbek közé emeli a magyar edzőket az Afrika-kupákon.

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2024. január 06-án jelent meg az oldalunkon)