Letért útjáról a brazil futball?
A már visszavonult brazil labdarúgó, Grafite nemrég úgy nyilatkozott, a jogo bonito ma már nem ismerhető fel. Pelé már tíz éve arról beszélt, nem tudja, mi történt a brazil futball örömével. A témában feldolgoztunk egy tanulmányt, amely a peladába enged betekintést. Szó esik annak társadalmi, kulturális fontosságáról, arról, hogy mit ad a futballistáknak, és arról is, mi történhetett, hogy a brazil futballöröm a felszínen nem (igazán) akar megmutatkozni.
Az elmúlt években több írás jelent meg arról, hogy a brazil labdarúgás és annak legfontosabb képviselője, a válogatott elszakadt gyökereitől, hogy csak felvillanások maradtak a jogo bonitoból. Legutóbb a Deutsche Welle írt cikket a témában, megemlítve, hogy Brazília nem jutott ki a 2024-es párizsi olimpiára, a válogatott a hatodik helyen áll a dél-amerikai vb-selejtezőben (két győzelemmel, egy döntetlennel, három vereséggel), Dorival Júnior pedig a válogatott ötödik szövetségi kapitánya az elmúlt két évben.
„A jogo bonito, amely miatt olyanokat csodáltunk, mint Pelé, már nem ismerhető fel. Ez a fajta brazil labdarúgás ma már nem létezik”
– nyilatkozta a portálnak Grafite, aki 2009-ben a VfL Wolfsburggal Bundesligát nyert és német gólkirály volt.
Ugorjuk – a jelenhez képest – fél évet az időben: 2023 novemberében, amikor Brazília vb-selejtezőn Uruguay után Kolumbiától is vereséget szenvedett, a Guardianen a Fernando Dinizt (és a labdához pozícionált játék) nagyon sokra tartó Jamie Hamilton arról értekezett, hogy Brazíliának ragaszkodnia kell saját stílusához. Mint írta, azzal, hogy Argentína a 2022-es világbajnokságon látványosan újra felfedezte saját identitását, egyúttal rá is mutatott a brazil szellem hiányára, amelyet talán az 1982-es világbajnokságon szereplő csapat testesített meg a legjobban: a Zico, Sócrates és Falcao alkotta varázslatos csapatra inkább a káprázatos szambázása, és nem feltétlen az elért eredményei miatt emlékezünk. „A labdarúgóink olyanok, amilyenek. Nem játszhatunk úgy, mint Guardiola Barcelonája" – idézte Hamilton César Luis Menottit.
Ugorjuk – a jelenhez képest – tíz évet az időben: a 2014-es világbajnokságon Brazília, a saját rendezésű tornáján 7–1-re kapott ki az elődöntőben a későbbi győztes Németországtól.
„Sírtam, amikor néztem azt a meccset, és nemcsak az eredmény miatt. Azért sírtam, mert nem tudom, mi történt a brazil futball örömével. Nincs ginga. Más dél-amerikai országok, mint Argentína, Chile és Ecuador ma már szebb focit játszanak, mint Brazília”
– mondta akkor Pelé. (A ginga a capoeirából eredő kifejezés, annak alapjaira támaszkodó játékstílus, a képviselői szinte táncoltak a pályán és a labdával bármire képesek voltak – a szerk.)
Mindhárom kiragadott példa, kimerevített kép lényege, hogy a brazil futball letért útjáról. És úgy, ahogyan az argentin vagy épp a magyar futballnak, vissza kell térnie a gyökereihez, azokhoz a stílusjegyekhez, amik meghatározták a korábbi sikereiket. Mert a felszínen lévő eredménytelenség mögött még mindig egy olyan létező futballkultúra áll, amely folyamatosan adja a világnak a kiemelkedő képességű játékosokat.
Pelada: informális, strukturálatlan
Itt és most azonban nem a brazil futball válságának soktényezős okait boncolgatjuk, hanem egy hosszabb, a Journal of Expertise-ban 2018-ban, „Az informális, strukturálatlan gyakorlat szerepe a labdarúgó-tudás fejlesztésében: A pelada címmel megjelent tanulmányon keresztül mutatjuk be a brazil labdarúgás szellemiségét, és azt, hogy a helyi futballszakemberek hogyan látják saját futballkultúrájukat, köztük azt, amit peladának neveznek.
Azt, hogy hol, mikor és hogyan kezdődött a pelada, szinte lehetetlen feladat megállapítani. A 19. század elején egy angol úriember, Charles Miller hozta el az európai focit Brazíliába, egy olyan osztályközpontú társadalomba, ahol a korrupció, a városiasodás és a rabszolgaság elterjedt volt, valószínűnek tűnik, hogy a pelada népszerű időtöltésként alakult ki, fejlődött tovább, és van jelen a mai napig.
A pelada – amely egy portugál eredetű szó és meztelent, pucérat jelent – akár a szabadság szinonimájaként is értelmezhető. A spontán, szakmai felügyelet nélküli labdarúgás leírására használják. Utcán, iskolákban, udvarokon, strandon, tehát bárhol játszhatják, a szabályok pedig mindig a helyi, aktuális viszonyokhoz alkalmazkodnak. Gyakran nincs konkrétan kijelölt játéktér, nem követelmény, hogy azonos mezt viseljenek a csapattagok, viszont általában előre meghatározott gólszámig és ideig tart egy meccs. A játékban résztvevők kora és neme sem lényeges. (A brazil női válogatott játékosa, Marta is fiúk, férfiak között tanulta a futballt.)
„Mindannyian mezítláb játszottunk. Ezáltal másképp rúgod a labdát, hogy megvédd magad a sérüléstől. Addig, amíg nem tanultuk meg hogyan kell, sokszor tört le a lábkörmünk”
– mesélte egy, Európában is dolgozó erőnléti edző.
A mindenféle alakú és talajú futballpályák az évtizedek során beépültek a városok szövetébe. „Egy olyan helyen, ahol teljes a rend hiánya, ezek a pályák kitöltik a hiányos struktúrát. De még ennél is többet tesznek: ezek a pályák a közterület ellenállásaként működnek, pont ott, ahol nagyobb szükség van rá; sajátos funkciója szinte szent közteret hoz létre, de szerepe túlmutat a sporton, szabadidőt, örömöt és polgári értékeket nyújt. A pelada megmutatja, hogy milyen egyszerű és olcsó lenne a demokrácia kiépítése a futball segítségével” – mutatott rá a sajátosságokra a brazil fotós, Leonardo Finotti a Dezeenen.
Pelada: az alkalmazkodás képessége
Alkalmazkodás. Talán a legfontosabb képesség, amit a pelada ad a játékosoknak. Alkalmazkodni kell a változatos környezeti feltételekhez, a különböző felületű és méretű játéktérhez, a különböző képességű, testalkatú és futballtapasztalattal rendelkező emberekhez. A játék számos motoros kompetenciát fejleszt: a helyes testtartást, az egyensúlyt, az elindulás-megállást, az irányváltást, a robbanékonyságot, a propriocepciót (az egyes testrészek térbeli és egymáshoz viszonyított helyzetének érzékelését – a szerk.). A különböző játékfeltételek hozzájárulnak a labdarúgáshoz szükséges készségek fejlődéséhez, finomodásához. A szabadtéri tevékenység pedig magával hozza az olyan tevékenységeket, amelyek szintén javítják a mozgáskoordinációt.
A pelada nem kizárólag a szegény családba született gyerek sajátja, ugyanennyire fontos a fiatal, már futballakadémiákra járó, tehetősebb rétegnek is.
„A kulcs az, hogy visszahozzuk a pelada olyan elemeit, mint a szórakozás, az élvezet, és ami a legfontosabb, a szabadság. Azért, hogy a játékosok úgy érezzék kifejezhetik magukat játék közben. Olyan dolgokat próbálhatnak ki, amelyek láttak, vagy olyat, amit maguk találtak ki”
– fogalmazott a tanulmányhoz készült interjúban a Sao Paulo FC utánpótlásánál dolgozó egyik edző.
„Azt gondolom, a játékosaink még mindig nagyon ügyesek, de vannak kétségeim. Két nagy problémát látok. Az egyik, hogy a városiasodás következtében elveszítjük a sajátos mozgáskultúránkat a természetes tanulási környezet hiánya miatt. A másik, hogy a természetes tanulási környezetet futballiskolák váltották fel, amelyek módszertana nem tartalmazza a kultúránk megértését. A képzési rendszerük túlságosan gépiesített, elveszítve ezáltal a tanulás lényegét, a játék természetes módon történő elsajátítását”
– fogalmazott egy másik, a brazil futballban dolgozó szakember.
Épp ezért fontos – és több, a tanulmányban megkérdezett edző is kiemelte – beépíteni a pelada elemeit az edzésekbe. Az olyan apróságok, minthogy a jelzőmezt fejpántra cserélik, segíti a tájékozódás, a szkennelés fejlesztését. Az, hogy alkalmanként rögbilabdát használnak a hagyományos focilabda helyett, gyorsabb reakcióra, pontosabb technikai megoldásokra készteti a fiatalokat. És olyanra is volt példa, hogy a nagyvárosokból érkező gyerekek hiányos motoros kompetenciáit falra- és fáramászással fejlesztették. Egy, a tanulmányban idézett kutatás megállapította, sok tehetséges, 16-17 éves brazil játékos minimálisan vagy egyáltalán nem tanult strukturált, szabályozott futballkörnyezetben, ezzel szemben sokféle, szerteágazó, strukturálatlan futballtapasztalatot szerzett az utcán.
Pelada: ha nem folyik vér...
A pelada csak részben játék és szórakozás. És ugyan magában foglalja az improvizáció és a kreativitást, de legalább annyira fontos eleme a versengés, a győzelem. Azt, hogy senki nem akar veszíteni.
„Vegyesen voltunk, hatéves kortól egészen 18 évesig. Tudtuk, hogy a futballnak 17 szabálya van. A mi utcánkban csak egy volt: ha nem folyik vér, nincs szabálytalanság”
– emlékezett vissza egy korábbi, profi labdarúgó.
A győztes csapatra nem vár pénzjutalom vagy trófea, de nem is ez a lényeges. A brazil játékosok szeretik megmutatni egyéniségüket, képességeiket, és megpróbálják ugratni, akár megalázni az ellenfeleiket. A játékosok a győzelemre, a stílusos győzelemre törekszenek, és ennek eléréséhez minden eszközt felhasználnak. Vereség esetén a következmények jelentősek: vagy csak várniuk kell arra, hogy újra játszhassanak, vagy viccnek, gúnyolódásnak vannak kitéve. A pelada segít „meggyújtani a belső tüzet”, hat a gyerekek képzeletére, motivációjának fejlődésre, ami döntő fontosságú eleme a lelki ellenálló képességnek, a kiemelkedő teljesítményhez szükséges tényezőnek.
Brazíliában a pelada olyan mélyen része a társadalmi, kulturális szövetnek, hogy nem lehet elkülöníteni és teljes mértékben megmagyarázni az értékét. Ahogy a franciáknak a pétanque, úgy a braziloknak a pelada sem más, mint életforma. Ennek az életformának a hiánya, átalakulása, a részleges elszakadás okozza azt, hogy a felszínen, a kirakatban úgy tűnik, a brazil válogatott letért útjáról. Eltért stílusától, amely következetes a kulturális identitásával és amelyet (egykoron) csodált a világ...
Kiemelt fotó: Alamy Stock Photo
Szerző
