Küldetés teljesítve: Novak Djokovics olimpiai bajnok!

Novak Djokovics teljesítményére egyre nehezebb megfelelő jelzőket találni. Földöntúli, emberfeletti, felülmúlhatatlan és utánozhatatlan, amit az elmúlt pár évben művelt (meg persze az is, amit korábban) – de a legnagyobb csoda tán az, hogy egyáltalán eljuthatott idáig.

Hogy Szerbiából, a balkáni háború poklából, egy a szegénység és az alsó-középosztály peremén napról napra egyensúlyozó családból indulva hódította meg a teniszvilágot. Az angolszász országok felségterültének számító úri sportágat, amelynek legnagyobb alakjai közül a szerben kívül egyetlenegy – Ivan Lendl – született a vasfüggöny keleti oldalán. A szülei mindenről lemondtak, amiről csak lehetett, hogy a kis Novaknak legyen esélye, hogy valóra válthassa az álmát (kissrác korától fogva wimbledoni bajnok akart lenni), hogy legalább neki és a gyerekeinek soha ne kelljen nélkülöznie. Meggyőződésem, hogy ha Djokovics szociokulturális és családi háttere nem olyan, amilyen, sosem lett volna belőle minden idők legeredményesebb teniszezője. De az lett, mégpedig azért, mert minden egyes ütésében, minden befuthatatlannak tűnő labda utáni megiramodásában, és egyáltalán, minden mozdulatában és cselekedetében a pályán (és azon kívül is) benne foglaltatik az összes fájdalom, nélkülözés és veszteség, amit ő, a szerettei és a hazája elszenvedett. Éppúgy, ahogy benne van az a mérhetetlen hála és elkötelezettség is, amellyel viseltet imádott családja és nemzete iránt. Ezért is volt neki mindennél fontosabb, hogy megnyerje az utolsó hiányzó nagy versenyt, a versenyek versenyét – mert azt legalább annyira Szerbiának is nyerné, mint saját magának.

Djokónak nem csupán a gyerekkora volt nehéz, a pályafutása is számos olyan kihívást tartogatott, amellyel a hasonló kaliberű játékosok egyikének sem kellett megküzdenie a múltban. Állandóan szembeszélben harcolt, Roger Federer, Rafael Nadal és még Andy Murray is népszerűbb volt nála, de ő ebből is építkezni tudott, ez is csak még erősebbé tette. Ahogy az is, amikor a 2020-as US Openen a negyedik fordulóban leléptették, mert egy játékon kívül, dühból megütött labdája véletlenül fejbe talált egy vonalbírót. És az sem törte meg, hogy 2022-ben az Australian Open után a US Openen sem indulhatott el, mert nem volt hajlandó beoltatni magát a covid ellen (abban az évben a Garroson a legjobb nyolc között búcsúztatta Nadal, Wimbledonban pedig nyert), amivel összesen három potenciális GS-győzelemtől fosztotta meg a sors, karrierje legerősebb időszakában. (Djokovics 2020-ban győzött Melbourne-ben, Párizsban akkor is Nadal állította meg a fináléban, a wimbledoni tornát pedig a világjárvány miatt eltörölték. 2021-ben és 2023-ban pedig egyaránt bejutott mind a négy major torna döntőjébe, ezek közül hármat-hármat meg is nyert.)

Noha kétségtelenül lehetett volna kicsit szerencsésebb a szerb, azért azt mégsem mondhatjuk, hogy pechesen alakult volna a pályafutása, hiszen a 24 GS-győzelme ugyanúgy rekord, ahogyan a 7 világbajnoki címe is. Az olimpián azonban mostanáig elkerülte a szerencse. Pedig az első ötkarikás versenye még nem is sikerült kifejezetten rosszul (persze ő maga ezt nem így élte meg). 2008-ban Pekingben bronzérmes volt, miután az elődöntőben kikapott a későbbi aranyérmes Nadaltól, James Blake ellen azért hozta a kötelezőt. De négy évvel később, Londonban megint elbukta az elődöntőt, akkor egy másik gigász, Andy Murray múlta felül – és akkor már a harmadik hely sem jött össze, másnap Juan Martín del Potro is legyőzte. 2016-ban Rióban megint az argentin foszlatta szerte a szerb ötkarikás álmait: már a legelső fordulóban elbúcsúztatta a világelsőt (7:6, 7:6). Három évvel ezelőtt Tokióban újfent az elődöntőig jutott a szerb, ott a végső győztes Alexander Zverev verte, majd Pablo Carreno Busta is legyőzte a bronzért. Finoman szólva sem egy Djokovicshoz méltó eredménysor, és biztosak lehetünk benne: egyetlen másik veresége sem viselte meg jobban, mint az ötkarikás kudarcai. De nem Novak Djokovics lenne, ha beletörődött volna, hogy ez az egy még neki sem jöhet össze.

Ő mindenáron olimpiai bajnok akart lenni, és erre alighanem Párizsban volt utoljára valódi sansza. Már az is döbbenetes, hogy 37 évesen is ugyanúgy első kiemelt volt a tornán, mint Rióban és Tokióban, az esélyei azonban egyértelműen rosszabbnak tűntek, hiszen idén még tornát sem nyert. És ott volt a mezőnyben az őt az előző két wimbledoni döntőben egyaránt felülmúló, nála 16 évvel fiatalabb és immár négyszeres GS-győztes Carlos Alcaraz is, aki ellen néhány hete Londonban esélye sem volt az All England Club füvén. És ott volt még Nadal is, a kedvenc pályáján, ahol 14-szer triumfált a Garroson – és ahol minden valószínűség szerint utoljára versenyezhetett szeretett közönsége előtt.

Djokovicsnak azonban küldetése volt. Tudta, hogy ezúttal nem hibázhat, hogy egyetlen kisebb hullámvölgy is végzetes lehet. Grand Slamet nyerhet még, akár többet is, olimpiát viszont nem. 

Az első fordulóban az ausztrál Matthew Ebdent valósággal elgázolta (6:0, 6:1), a második körben aztán jöhetett a Fucsovics Marcit két és fél órás gigászi csatában felülmúló Nadal elleni klasszikus. Bár a spanyol küzdött becsülettel, itt sem volt kérdés, ki a jobb (6:1, 6:4). A szerb játékán senki sem találta a fogást, Dominik Koepfer után Stefanosz Cicipasz is két játszmában maradt alul ellene. A legjobb négy között, csakúgy, mint Wimbledonban, megint Lorenzo Musettit kellett legyőznie, és Djokovics ezúttal jóval simábban nyert, mint Londonban (6:4, 6:2). A fináléba jutás már önmagában sokat jelenthetett Djokovicsnak, hiszen az ötödik olimpiáján végre túlélte az elődöntőt, ami nyilván még nagyobb hitet adott neki.

Nem mintha valaha is híján lett volna önbizalomnak a szerb, aki (legyen bármilyen zseniális is a keze és fürge a lába) mindig is fejben volt a legerősebb, mert ő mindig mindenkinél jobban akarta a győzelmet. Ez volt a legfőbb fegyvere az Alcaraz elleni fináléban is. Djokovics pontosan tudta, csakis a tökéleteset közelítő játékkal nyerhet, és hogy a számára legkedvezőbb esetben is hosszadalmas és rendkívül kiegyenlített mérkőzés vár rá, így nem lett volna túl szerencsés döntő játszmára bíznia a dolgot, tehát abból indult ki, ha meg akarja nyerni az olimpiát, akkor két szettben kell lerendezze a spanyolt. Ennek megfelelő elszántsággal lépett a Court Philippe-Chatrier salakjára, és élete talán legkoncentráltabb és legfókuszáltabb előadását mutatta be – a létező legnehezebb ellenféllel szemben. A döntő nem is alakulhatott volna szorosabban. Mindketten kimagaslóan teniszeztek, nem volt brék, a szerb 8/8, a spanyol 6/6 bréklabdát hárított sikeresen. Bár Alcaraz több nyerőt ütött, sokkal többet is hibázott, ezenkívül az összes statisztikai mutatóban Djokovics volt a jobb. Noha a dominanciája elsősorban lélektani volt, csak úgy sugárzott belőle az erő, rettenthetetlennek tűnt – és hát olyan ihletetten is játszott, mint legszebb napjaiban – ilyenkor pedig legyőzhetetlen. Bármennyire is kiélezett volt a meccs, az egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy ne Djokovics nyerjen. Bár a végsőkig meccsben volt a spanyol, a döntő pillanatokat egyértelműen az első kiemelt uralta, a két rövidítést pedig sokkal magabiztosabban hozta, mint ahogy a mérkőzés összképéből következett volna. A szerb minden rutinját és tehetségét belerakta ebbe a döntőbe – na meg persze az előző négy olimpiája összes frusztrációját is – és elképesztően magas szinten játszott közel három órán át, ez pedig elégnek bizonyult ahhoz, hogy újfent történelmet írjon. Alcaraz szemmel láthatóan nem bírta el a nyomást, és a legtöbbet akkor rontott, amikor az egyszerűen nem fért bele. De így is elképesztő, hol tart 21 évesen – és a jövő már most az övé.

A jelen bajnokát azonban még mindig Novak Djokovicsnak hívják! Az olimpiai győzelem önmagában is hatalmas mérföldkő, hogy mindezt 37 évesen és ötödik nekifutásra érte el, szinte hihetetlen. Az pedig csak hab a tortán, hogy ezzel megvan neki a karrier Golden Slam is, vagyis a négy Grand Slam megnyerése mellett immár ötkarikás aranyérmes is. Erre rajta kívül mindössze négyen voltak képesek: Steffi Graf, André Agassi, Rafael Nadal és Serena Williams.

De Djokovicsnak ennél ezerszer többet jelent, hogy olimpiát nyert Szerbia színeiben. A mindent eldöntő labdamenet után percekig zokogott a Roland Garros salakján.



„Ez egyértelműen a legnagyobb sportsiker, amelyet elértem. Óriási volt a nyomás. Nagyon nehéz leírni, mi is jár ilyenkor az ember fejében. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor véget ért a meccs, és eldőlt: én győztem. Ez egy olyan akadály volt, amelyet korábban sehogy sem tudtam átugrani”

– mondta az újdonsült olimpiai bajnok.

„Nem is lehetnék büszkébb és boldogabb. Mindig Szerbiáért szerettem a legjobban játszani, és mindennél büszkébb vagyok rá, hogy bekerültem abba a nagyon szűk elitbe, akik olimpiai aranyérmet nyertek a hazájuknak. Minden korábbi nagy győzelmem után áldottnak éreztem magam, de ez most teljesen más, mindent felülír, amit valaha éreztem a teniszpályán.”

– tette hozzá a szerb. 

„Egy kicsit csalódott vagyok, hogy a legkritikusabb pillanatokban nem tudtam a legjobbamat nyújtani, de összeségében elégedett vagyok a teljesítményemmel. Novak ma lenyűgöző volt, elképesztően magas szinten játszott.”

– fogalmazott Alcaraz.

Hogy mit tartogat még ez a csodálatos sportág Djokovics számára, az egyelőre talány, az azonban biztosnak tűnik, hogy folytatja, még akkor is, ha a párizsi döntő után a csúcson hagyhatná abba, és ő maga is hárította az ezzel kapcsolatos kérdéseket. De a közelmúltban többször is kijelentette már, hogy esze ágában sincs visszavonulni, és hát miért is tenné?

Még szakmai motivációja is akad, hiszen egyelőre Margaret Courttal társbérletben áll a GS-örökranglista élén, a legtöbb tornagyőzelemmel rendelkező játékosok listáján pedig ketten is megelőzik. Jimmy Connors 109 egyéni trófeát nyert, Federernek 103 van, neki pedig 99. Bár utóbbi talán nem izgatja annyira, a 25. Grand Slamre bizonyára nagyon fáj a foga – és aligha nyugszik addig, amíg meg nem szerzi magának.

Párizs után már tényleg minden teher nélkül, puszta élvezetből játszhat, bár esetében nehéz elképzelni a l’art pour l’art örömteniszt – annál ő sokkal nyughatatlanabb és versengőbb alkat. És pontosan ezért tart ott, ahol.

A cikk elején úgy fogalmaztam, egyre nehezebb jelzőket találni a szerbek nagy bajnokára, de valójában teljesen szükségtelen is. Ő Novak Djokovics. Aki ismeri őt, az élettörténetét és a pályafutását, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent.

Kiemelt fotó: Reuters