Közvetlenül a világelit mögött – Magyarország jelenlegi helye a versenysportban

De van egy ennél is kecsegtetőbb számítási metódus: népességarányosan világszinten a nyolcadik, Európában pedig az első helyen állunk.

A párizsi éremtáblán mindössze egyetlen olyan ország végzett előttünk, amelynek semmi keresnivalója nem lenne ott: a 13. helyen záró Üzbegisztán, amely egy kivételével (azt súlyemelésben) az összes érmét küzdősportokban szerezte. Az idei üzbég szereplés azonban rendkívülinek számít, az összesen 13 érem a riói rekord beállítása, a nyolc arany pedig példátlan. Az ország 1991-es függetlenné válása óta ez volt a nyolcadik nyári olimpiája, és eddig három arany volt a legjobb termése. Üzbegisztánon kívül az előttünk végzett 13 állam közül csak Új-Zéland nem tagja a G20-csoportnak (a világ 19 legerősebb gazdaságát, valamint az Európai és az Afrikai Uniót tömörítő szervezet – a szerk.), és egyedül a csendes-óceáni országnak van kevesebb lakosa, mint hazánknak. Ha ebből indulunk ki, a magyar éremtermés valami egészen elképesztő; de mivel ehhez vagyunk szokva, senki sem érzi különlegesnek – pedig nagyon is az.

Történelmi kontextus

Magyarország a nyári olimpiák összesített éremtábláján Párizs előtt még a nyolcadik helyen állt, Japán azonban most megelőzött minket, így visszacsúsztunk a kilencedik helyre – és a következő ötkarikás játékokon minden valószínűség szerint Ausztrália is elénk kerül még.

Egyelőre azonban elmondható, hogy 1896 óta csak az Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Kína, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán nyert több olimpiai aranyérmet, mint Magyarország. Nem véletlenül tekintünk magunkra sportnagyhatalomként és sportnemzetként (utóbbi nem tévesztendő össze a sportoló, és egészségtudatos nemzettel, mert az sajnos kevéssé jellemző ránk), hiszen a kezdetektől az olimpiatörténet egyik meghatározó országa vagyunk, egyes sportágakban (vívás, úszás, vízilabda) pedig igazodási pontként tekintettek a magyarokra. Arra, hogy 1896 és 2024 között (úgy, hogy 1920-ban gyakorlatilag kizártak minket az első világháborúban betöltött szerepünk miatt, míg 1984-ben a szocialista országok bojkottja miatt nem vettünk részt Los Angelesben) mindössze nyolc ország volt nálunk sikeresebb az ötkarikás játékokon, nincsenek szavak. Ezt a teljesítményt sem ma, sem pedig bármikor a múltban nem támasztotta alá sem a gazdasági erőnk, sem a népességszámunk; még az előttünk lévő európai országok is sokkal nagyobbak és gazdagabbak – a világhatalmasságokról nem is szólva.

Hogy mégis miért alakult így, annak nyilván nagyon összetett okai vannak, az azonban tény, hogy a századfordulótól kezdve számolni kellett velünk. 

A történelmi csúcsteljesítményünk 1952-ben (Helsinki, 42 érem, 16–10–16-os leosztásban) a Rákosi-korszak tetőpontján volt, nem véletlenül, a kommunista rezsim a sporton keresztül (is) demonstrálni kívánta a felülmúlhatatlanságát – és ugyanezen a nyomvonalon haladva a kádári Magyarországban is kiemelt szerepet kapott az ágazat. Bár 1956-ot a magyar sport is megsínylette (a közvetlenül a forradalom leverése után megrendezett melbourne-i olimpia után nagyon sok sportoló nem tért haza), a pártállami időkben is kifejezetten erős maradt a honi versenysport – és ez gyakorlatilag a rendszerváltozásig így is maradt.

Barcelona eredményessége (30 érem) ilyen értelemben még az 1990 előtti időket idézte, Atlantától kezdve azonban némileg visszaesett az éremtermés és azóta (Peking kivételével, amit tekintsünk anomáliának) nagyságrendileg stagnál. Hogy legkésőbb Rio de Janeirótól számítva nem kezdett drámaian zuhanni, az elsősorban annak köszönhető, hogy 2010 után az Orbán-kormányok soha nem látott mennyiségű pénzt áramoltattak a nemzetstratégiai ágazattá emelt sportba. Ez 14 év leforgása alatt közel 4500 milliárd forintot (és 1900 százalékos emelkedést) jelent, ennek az elképesztő összegnek mintegy harmadát közvetlenül a versenysportba fektették.

Sikeres sportpolitika?

Kevés ennél ellentmondásosabb megítélésű kérdés van az országunkban, pedig bőséggel van miből válogatni. A sportot az ország egyik fele imádja, és minden megszerzett érmet a haza dicsőségére konvertál át, a másik viszont egy tízéves gyerek edzőcipője helyett is oktatásra, egészségügyre költene inkább. Persze vannak józan átmenetek is a két szélsőség között, valahol a senki földjén, ahol egy sötét zugban még az igazság is számít valamit. Az azonban, hogy egy ország mennyit költ sportra, és azon belül mik a prioritásai (élsport, tömegsport, egészségmegőrzés, infrastruktúra-fejlesztés) egy olyan szociokulturális kérdés, aminek bonyolult gazdasági, társadalompolitikai és filozófiai aspektusai vannak, és az egyén személyes helyzetétől és gondolkodásmódjától is függ, hogyan gondolkodik róla. Ez pedig már vastagon politika, amibe most nem ártjuk bele magunkat.

Kizárólag a tényekre hagyatkozunk, azon belül is a versenysport helyzetére. Ami bizton állítható: a honi sportinfrastruktúra eszméletlen léptékben fejlődött, olyannyira, hogy (kizárólag a sportlétesítmények tekintetében) akár olimpiát is rendezhetnénk – persze kéne még hozzá néhány új, nem beszélve a kapcsolódó beruházásokról, közlekedésfejlesztésről. Az is jelentős előrelépés, hogy a számunkra leginkább releváns, kiemelt támogatásban részesülő olimpiai sportágakban (asztalitenisz, atlétika, birkózás, cselgáncs, evezés, kajak-kenu, kerékpár, korcsolya, lövészet, ökölvívás, öttusa, tenisz, torna, úszás, vívás, karate) a kijutásra esélyes topversenyzők és a körülöttük lévő edzői stáb nyugodt körülmények között készülhetnek, nyugati szintű fizetést kapnak, a legjobbak pedig további dotációkban is részesülnek – a helyzetük 2010 óta radikálisan javult, és talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, ennél sokkal jobb dolguk nem is igazán lehetne.

Ha ebből indulunk ki, akkor az olimpiai eredményességünk feltétlenül javuló tendenciát kellene mutasson, és valamennyit mutat is, de közel sem annyit, ami az eszelős tőkeráfordításból következne. 

Ha Pekinget kivesszük az egyenletből, azt látjuk, hogy Sydney-ben és Athénban 17-17, Londonban 18, Rio de Janeiróban pedig 15 érmet szereztek a magyarok, míg Tokióban 20-at, Párizsban 19-et. Viszont míg Sydney és Rió között (Peking kivételével) rendre nyolc aranyunk volt, az előző két olimpián hat-hat, ezért az addigi átlagon felül jelentkező két-három érem nem tűnik érdemi előrelépésnek – és nem is az.

Van azonban egy másik aspektus is. Az új évezredben vihartempóban globalizálódott a sport, az olimpiát rendező Ausztrália, Kína, Nagy-Britannia és Japán nagyon magas szintre húzta fel az élversenyzőit (Görögországnak és Brazíliának ez nem sikerült), a saját olimpiájukon kiemelkedően szerepeltek, de a megelőző és a következő játékokon is bőven a saját átlaguk felett. Kína Pekingben az éremtábla élén is végzett, és azóta is tartósan fenyegeti az Egyesült Államok sokáig monopol helyzetét, Londonban ugyan csak a harmadik helyen zárt, de Tokióban csupán egy, míg Párizsban két aranyéremmel maradt le az első helyről. Mellettük a Koreai Köztársaság is egyre erősebb, Kanada szintúgy, és most Új-Zéland is berúgta az ajtót. Ázsia térnyerése pedig egészen elképesztő, de még Afrika is folyamatosan tör előre, igaz jóval szerényebb léptékben. Ennek az a következménye, hogy Európa visszaszorult. Az arányokat persze torzítja Oroszország távolléte, de a számok így is beszédesek. 1990 előtt az öreg kontinens országai rendre az érmek több mint 60 százalékát szerezték meg, ez Párizsban alig haladta meg a 40 százalékot. Csak egyetlen adekvát példa: vívásban – amely tradicionálisan európai dominancia alatt állt a kezdetektől fogva – az éremtábla első négy helyén nem volt európai nemzet. 13 ország ért el legalább egy dobogós helyezést, és abból csak hat volt európai. A franciák, az olaszok és a magyarok mellett még Ukrajna tudott aranyat (és egynél több érmet nyerni), az egy-egy cseh és lengyel bronz csak halványan kozmetikázta az összképet.

„Az olimpiai sportágakban a nemzetek közötti verseny fokozódása azt is eredményezi, hogy a legtöbb résztvevő növeli a versenysportra szánt költségvetési kiadások mértékét, ezért a többletforrások bevonása már nem jelent feltétlenül több sikert is. Már a korábbi eredmények szinten tartásához, az olimpiai eredményeken belüli piaci részesedés megőrzéséhez is folyamatos forrásbővülésre lehet szükség. A magyar versenysport sikerességének javítása érdekében ezért létfontosságú, hogy az elmúlt években tapasztalható extenzív forrásbővülés mellett az intenzív növekedés is meginduljon. Kiemelt cél, hogy a finanszírozási rendszer átalakításával a források bővülése mellett azok felhasználásának hatékonysága is javuljon. Ehhez a finanszírozási rendszer átláthatóbbá tétele, fokozott számonkérés és szakmai kontroll szükséges”

– olvashatjuk Az olimpiai sportágak versenysport-stratégiája, 2022–2032 című szakmai dokumentumban.

Ez pontosan megvilágítja, miért is nincs érdemi elmozdulás, noha Magyarországnál vélhetően egyetlen rivális sem emelte nagyobb mértékben az ágazati büdzséjét, Európában semmiképp. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a szinten tartáshoz is innováció, tudományos és módszertani megújulás és szervezetfejlesztés szükségeltetik – ezekben pedig még biztosan volna még hova fejlődni.

„Cél a hagyományosan sikeres sportágakban az elkövetkező olimpiai ciklusok során az eredményesség fenntartása, a feltörekvő sportágak körében pedig a nemzetközi elithez történő fokozatos felzárkózás, az eredményesség növelése”

– jelöli ki az irányt a MOB dokumentuma.

Ezek a bizonyos feltörekvő sportágak (baseball, curling, golf, gördeszka, gyeplabda, hódeszka, íjászat, lovaglás, műugrás, rögbi, sí, súlyemelés, szörf, taekwondo, tollaslabda, triatlon, vitorlázás) egy úgynevezett felzárkóztatási programban vesznek részt, a fentiekhez képest jóval alacsonyabb mértékű állami támogatásból gazdálkodhatnak, mégis akad köztük olyan (taekwondo, vitorlázás, triatlon), amely az elmúlt két olimpián aranyat, érmet vagy értékes pontokat szerzett a magyar sportnak.

Hogy (pláne ennyi pénzből) lehetne ennél sokkal hatékonyabb és eredményesebb is a honi élsport, az nyilvánvalóan igaz, de hogy mennyivel, az jóval kevésbé belátható – miként az is, hogy pontosan mennyivel lennénk sikertelenebbek az ötkarikás játékokon, ha a 2010 utáni pénzeső helyett a megelőző 20 évre jellemző tendencia (amely azért 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején, éppen félidőben kapott egy kis extra hátszelet) folytatódik. Hiszen a folyamatosan szűkülő források, az elhanyagolt, szétrohadó infrastruktúra és a versenyképtelen bérek előbb-utóbb (a legjobb esetben is) csak Peking szintjét (tíz érem) állandósították volna, és hogy ez a helyzet (a magyar szempontból abszolút elátkozott kínai olimpia kivételével) korábban nem állt elő, leginkább annak köszönhető, hogy az évtizedek alatt felhalmozott tudás, rutin és hagyományok, tehát a régi iskola minősége, ha a korábbiaknál kisebb számban is, de még mindig képes volt a legjobbakat a csúcsra segíteni. A legsikeresebb sportágaink legfontosabb műhelyein nem fogott az idő vasfoga (a létesítményeken annál inkább), és néhány edzőlegenda (és az ő tanítványaik) a felszínen tartották a magyar versenysportot. Gondoljunk csak az úszóknál Széchy Tamásra és Kiss Lászlóra, a vívóknál Gerevich Györgyre és Kulcsár Győzőre, a szekérderéknyi kajak-kenu éremért felelős Fábiánné Rozsnyói Katalinra, vagy a szombathelyi dobópápára, Németh Pálra.

Párizs 2024

Mindezek együttes figyelembevételével kell értékeljük a Párizsban történteket, amely a várakozásoknak teljesen megfelelő, stabil teljesítményt hozott. A 19 érem, az összesen 40 pontszerző hely Atlanta (21 érem, 42 pontszerzés) és Tokió (20, 42) szintje, a 147 megszerzett olimpiai pont szintúgy a harmadik legtöbb ezen időszak alatt.

A magyar küldöttség összesen 20 sportágban képviseltette magát a francia fővárosban, ezek közül hétben sikerült érmet szerezni (atlétika, kajak-kenu, öttusa, sportlövészet, taekwondo, úszás, vívás), és további hétben értékes pontokat gyűjteni (birkózás, cselgáncs, kerékpár, kézilabda, ökölvívás, vitorlázás, vízilabda). Asztaliteniszben, evezésben, lovaglásban, teniszben, tornában és triatlonban egyetlen magyar sem ért el kiemelkedő eredményt, ugyanakkor senki sem teljesített alul, sőt: triatlonban (Lehmann Csongor 11. helye) és tornában (Mészáros Krisztofer kilencedik helyezése egyéni összetettben) egészen figyelemreméltó volt. Viszonyításképp: Tokióban kilenc sportág szállította az érmeket, és további háromban sikerült a pontszerzés, Rióban viszont mindössze négy sportág osztozott az érmeken, és négy másikban jött össze a pontszerzés.

Mint mindig, most is a három legfőbb magyar sikersportág, a vívás, az úszás és a kajak-kenu hozta az érmek legjavát (15-öt a 19-ből). A szakági értékelés természetesen a szövetségek dolga, a legszebb sikerek (az érmek) pedig önmagukért beszélnek, a fantasztikus pontszerzőinknek pedig egy külön írást szenteltünk. Ehelyütt csak azon sportágakra térünk ki, ahol joggal lehet némi hiányérzetünk.

A három tradicionális sikersportágunk alapvetően hozta a remélt eredményeket, de néhány kevéssé örömittas gondolatot akkor is megkívánnak, hogyha pontosan tudjuk, hogy nélkülük egy teljesen másik dimenzióban volna a magyar versenysport.

Az úszóknál időtlen idők óta először fordult elő, hogy nem volt döntősünk vegyesúszásban, és a nőknél senki sem úszott egyéni döntőt. A nyíltvízi szereplés azonban egészen pazar volt: három induló, két érem és egy csodálatos pontszerzés.

A vívóknál az egyéni küzdelmekben lehetett némi hiányérzetünk, hiszen csupán a női párbajtőrt egyedül képviselő Muhari Eszter szerzett érmet – miközben férfi és női kardban, és férfi párbajtőrben is hárman-hárman szerepeltek a főtáblán. A három csapatunkból kettő azonban alaposan kitett magáért, a férfi párbajtőrcsapat 52 év után ért fel a csúcsra, míg a férfi kardcsapat 28 év után vívhatott döntőt.

A kajak-kenusoktól mindenki az aranyérmet hiányolja, ami érthető, hiszen az 1976-os montreali olimpián fordult elő utoljára, hogy nem állt magyar a dobogó tetején. De ennek azért volt előjele, hiszen a szakág előző világbajnokságán sem volt magyar elsőség egyetlen ötkarikás számban sem. Ennek ellenére indokolatlan kongatni a vészharangot. Az érmeink jelentős részét (19/7) a kajakosok szerezték, és a hét medáliájuk (négy ezüst, három bronz) messze a legtöbb volt az egész mezőnyben. Az ősi rivális németek négy éremmel követtek minket (2–1–1), míg három aranyával Új-Zéland lett a harmadik – igaz, ez a súlyozás miatt a sportági éremtáblán számukra az első két helyet jelentette, míg nekünk csupán a hatodik helyre volt elég. De figyelembe véve az olimpia előtt kirobbanó botrányt a női kajakosoknál, és az egyesben, párosban és négyesben is győztes Lisa Carrington legyőzhetetlenségének tényét (a 35 éves új-zélandi klasszis a nyolcadik ötkarikás aranyérmével a legendás Birgit Fischert érte utol Párizsban), a magyar szereplésbe nincs miért belekötni – azzal a kitétellel, hogy kenuban azért lehetnénk közelebb az elithez, ott egyetlen érem sem jött össze.

A legnagyobb hiányérzetünk egyértelműen a birkózást és cselgáncsot illetően lehet, de közel sem példa nélküli, hogy egyik sportágban sem sikerült érmet szerezni. Bár a birkózó Losonczi Dávid és Muszukajev Iszmail is világbajnoki címvédőként lépett szőnyegre, az ötödik helyük azért nem tekinthető kudarcnak. Mindketten a legjobb négy közé jutottak, tehát nem a vígaszágról vívták ki a bronzmérkőzés lehetőségét – hogy végül egyikük sem járt sikerrel, az nem jelenti azt, hogy leszerepeltek volna. Cselgáncsban azért rosszabb a helyzet, hét egyéni indulóból (plusz a csapat) egyedül Pupp Réka végzett pontszerző helyen, ő ismét ötödik lett, akárcsak Tokióban. A három évvel ezelőtt bronzérmes Tóth Krisztián korai búcsúja volt a leginkább meglepő, ugyanakkor utoljára 1976-ban és 1980-ban volt rá precedens, hogy két egymást követő olimpián is érmet szerezzünk dzsúdóban.

Az, hogy vízilabdában is medália nélkül maradtunk, szintén nem példátlan, így volt ez Londonban és Rióban is. A nők Tokióban állhattak először dobogón, innen nézve az ötödik helyük inkább átlagos, mint váratlan.

A vb-címvédő férfiak negyedik helye viszont már csalódást keltőbb, még akkor is, ha tudjuk: a legjobb nyolc között már bármi előfordulhat – és be kell végre lássuk, a Kemény-korszak sorozatban három ötkarikás aranya a kivétel volt a modern kori magyar vízilabda-történetben, és nem a normatíva.

Kézilabdában a nők hatodik helye nagyjából az elvárható maximum volt, a férfiak csoportkörös kiesése azonban akkor is hagy némi kívánnivalót maga után, ha tudjuk, hogy legalább egy bravúr kellett volna a negyeddöntő eléréséhez. De mégiscsak ez volt az első olimpia, ahol nem sikerült a továbbjutás, és azért az is árnyalja a képet, hogy a minket megelőző négy csapatból a végső győztes Dánián kívül egyetlen csapat sem jutott be az elődöntőbe.

De persze voltak el nem várható sikerek is bőséggel. Márton Viviana ámulatba ejtő aranya teakwondóban a sportág történetének első magyar olimpiai érmét is jelentette. Major Veronika 20 év után szerzett érmet lövészetben, de a két ötödik helyünk ökölvívásban is nagy előrelépésnek számít az utóbbi időszak nihilje után – ne feledjük, 2000 óta nem állt magyar bokszoló a pódiumon.

És van itt még valami. Az összes valamirevaló, releváns és szakmailag magasszintű párizsi értékelés fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy Márton Viviana Spanyolországban született és mindent ott tanult, hogy Kós Hubert az Egyesült Államokban készülve lett világklasszis, hogy Milák Kristóf is a maga útját járta, hogy a két negyedik helyezett kerékpárosunk sem itthon edzett Párizsra, Muszukajev pedig egy honosított orosz. Ez a fajta árnyalás azonban nemcsak hogy nem elegáns, de súlyos aránytévesztés is.

Márton kapcsán az a legfontosabb, hogy a magyar színeket választotta, amiért hálásnak kell lennünk, ráadásul van egy világbajnok ikertestvére is, Luana, aki szintén hazánk dicsőségére versenyez. Kós itthonról lett Európa-bajnok úszó, éppen ezért figyelt fel rá Bob Bowman. Milák sosem készült külföldön, az pedig teljesen természetes, hogy két akkora kerékpáros talentum, mint Vas Kata Blanka és Valter Attila a határon túl fejleszti magát, egy olyan sportágban, ami itthon gyerekcipőben jár. Muszukajev honosításán lehet élcelődni, de ízléstelen – még ha értjük is, mi van mögötte.

De kérdem én, a globalizmus virágkorában vajh hány ország sajtója penget ily húrokat a saját versenyzőivel kapcsolatban? Vajon kinek jutott eszébe Franciaországban, hogy az olimpia első számú csillaga, a négyszeres aranyérmes Léon Marchand az Egyesült államokban készült? Ráadásul ugyanazzal a Bowmannel, mint Kós… És arról ki beszél, hogy az afrikai atléták döntő többsége Amerikában él és edz? A honosítás pedig világtrend, kétségtelen, nálunk is akad rá példa, de a fasorban sem vagyunk ezen a listán.

Summázat

Forrás: Mandiner

Merjük bátran leírni: Magyarország sikeresen szerepelt az olimpián – és igen, most is leginkább a „magyaros” sportágak szállították az érmeket. Persze bőven van még hova fejlődni, és ilyen áldásos anyagi körülmények között illene is. De roppant igazságtalan a (legalább) félig teli poharat félig üresnek láttatni. A sportvilág legrangosabb eseményén a világelit üldözőbolyát vezetni akkor is nagyszerű dolog, hogyha többnyire olyan sportágakban jeleskedünk, amire még a sportszeretők többsége is csak négyévente egyszer kíváncsi. És sose feledjük: az olimpia speciális műfaj, mindenki ott akar a legjobb lenni. A két legfontosabb ötkarikás sportágban, az atlétikában és az úszásban (amelyekben messze a legtöbb versenyszámot rendezik) minden második évben van világbajnokság, de (a labdajátékok kivételével) szinte az összes többiben minden egyes esztendőben; ráadásul az olimpiai mezőny rendre jóval erősebb és szűkebb, mint a sportágak önálló világbajnokságain.

Az pedig, hogy a saját régiónkban messze mi vagyunk a legeredményesebb sportnemzet egy külön dicsőség, valami olyan, amit igazán büszkén tehetünk ki az ablakba! 

Legyünk önkritikusak, ne legyünk restek belátni a hibáinkat, javítsuk ki azt, amit ki kell, merjünk változtatni, ha az szükséges és célravezető, szakítsunk a régi rossz beidegződésekkel, ha az visz előre! De igenis becsüljük meg magunkat végre, és még inkább a csodálatos sportolóinkat, akik négyévente 16 napra közös nevezőre hozzák az országot, erősítik a nemzeti identitást, és a lehető legjobb hírét keltik Magyarországnak!

Kiemelt fotó: Czeglédi Zsolt/MTI