Kempes megállíthatatlan, de kellett a kapufa is az argentinoknak – elemzés az 1978-as vb döntőjéről

Az 1978-as labdarúgó-világbajnokság döntőjébe a négy évvel korábbi, NSZK-ban rendezett torna fináléja után ismét a házigazda és a holland válogatott jutott, azonban a hazai csapat most Argentína volt. A gauchók César Luis Menotti vezetésével csoportmásodikok lettek az első csoportkörben, miután legyőzték a magyar és a francia válogatottat, majd kikaptak Olaszországtól. A második csoportkörben Lengyelországot 2–0-ra legyőzve (a mérkőzésen Mario Kempes a gólvonalon védett kézzel egy fejest – mai szemmel hihetetlen, de lapot sem kapva maradhatott a pályán – és a megítélt büntetőt Ubaldo Fillol kivédte), Brazíliával 0–0-s döntetlent játszva jutottak el az utolsó, Peru elleni mérkőzésig, amelyen legalább négy góllal kellett nyerniük ahhoz, hogy továbbjussanak. Bár számos történet kering a mérkőzésről és bizonyos külső hatásoknak biztosan volt is befolyása a játékosokra valamilyen szinten, maradjunk annyiban, ami a pályán látható volt: a mérkőzés elején kapufáig is eljutó peruiak húsz perc után teljesen elfáradtak és Argentína végül ellenállhatatlan játékkal győzött 6–0-ra.

A hollandok útja sem volt egyszerű. Ők is másodikként fejezték be az első csoportkört egy Irán elleni 3–0-s győzelem, egy Peru elleni 0–0 és egy Skóciától elszenvedett 3–2-es vereség után. A második csoportkörben 5–1-re verték meg az osztrákokat, 2–2-re végeztek az NSZK ellen, majd 2–1-re győzték le az olasz válogatottat. Más stílust képviseltek, mint négy évvel korábban és az általános narratíva ellenére talán kevésbé voltak domináns csapat, a torna legjobb csapatai ellen biztosan nem ők uralták a játékot. Ernst Happellel a kispadon sokkal direktebb futballt játszottak és a magassági fölényüket próbálták kihasználni a számos beadással, íveléssel. Emellett jobban építettek az átlövésekre is, amelyekből négy gólt is szereztek a tornán, ám a játékuk kevésbé volt élvezetes, mint négy évvel korábban, mikor Johan Cruyff is a csapatban volt.

A döntő

Az 1978. június 25-én a Buenos Aires-i Estadio Monumentalban rendezett fináléban két teljesen eltérő futballfilozófia találkozott. A pragmatikus – mai szemmel nézve igencsak karakteridegen – hollandok, akik a magassági fölényükből próbáltak meg előnyt kovácsolni, valamint az argentin „La Nuestra” (a mi játékunk), azaz az önkifejező, de mégis a csapatösszhangra építő gondolkodásmód.

Az ebbe a döntőbe bejutó holland válogatottat erősebb csapatnak tartották, mint a négy évvel korábbit. A mérkőzéseik képe azonban nem igazán ezt mutatja. Sem az Olaszország elleni, elődöntőnek beillő utolsó második körös csoportmeccsen, sem pedig a döntőben nem domináltak. Az olaszok ellen két jól eltalált lövéssel fordították meg a mérkőzést úgy, hogy előtte az olasz válogatott nagy lehetőségeket puskázott el és összességében jobban is játszott. Az argentinok elleni játékuk pedig nélkülözött szinte minden kreativitást és pusztán a magassági fölényüket próbálták gólra váltani, nagyon kevés sikerrel. A mérkőzés során ötvennél is több fel-, illetve beíveléssel próbálkoztak, ezek jelentős részét Ruud Krol küldte előre a félpálya környékéről. Ám ezek általában korai és ezáltal előkészítetlen beadások voltak, amelyekből nagyon kevés esetben alakult ki bármiféle veszély.

Ennek ellenére is sikerült három ordító helyzetet elpuskázniuk, de egyik sem a fent taglalt ívelések után esett meg. Először egy oldalszabadrúgás után fejelt Johnny Rep a kapu mellé, majd egy szépen felépített támadást követő beadás után, a kapu előtt kialakult kavarodás (ami a büntetőterületnél kialakult létszámazonosság miatt alakulhatott ki) során leadott lövést, valamint egy beadás után lefejelt labdát követő közeli kísérletet védett hatalmas bravúrral Ubaldo Fillol. Kissé érthetetlen is, hogy miért ebben a felfogásban léptek pályára, mikor a ritkán használt kombinatív játékukkal sikeresebben jutottak el az ellenfél kapuja elé.

Hollandia hosszú indításai és beadásai az első félidőben

A második félidőben a hollandok játéka alapjaiban nem változott. Az argentin védelem egyre mélyebbre húzódott, az ívelések pedig szinte minden esetben a frissen becserélt Dick Nanninga felé irányultak. Ugyan ezek a magas labdák továbbra sem voltak hatékonyak, ám a 82. percben egy jó ritmusú beadás után Nanningának sikerült fejjel egyenlítenie. Sőt majdnem a vezetés is megvolt, Rep ugyanis másodpercekkel a lefújás előtt közelről a kapufára lőtte a meccslabdát. A hollandoknak ez volt az utolsó értékelhető momentumuk, ugyanis a hosszabbításban csupán egyetlen távoli lövésig jutottak, a hazai csapat ekkor már nem igazán adott esélyt az európai ellenfélnek a kibontakozásra, és végül 3–1-re nyert.

Argentína játéka sokkal tetszetősebb volt az egész torna alatt és ez alól a döntő sem volt kivétel. Ugyan nem volt rajtuk nyomás, de folyamatosan laposan hozták ki labdát és juttatták el az Américo Gallego, Osvaldo Ardiles tengelyig, akik irányították a játékot. Gallego inkább hosszú labdákkal kereste a társakat, míg Ardiles többféle módon igyekezett a támadóharmadba juttatni a labdát. Ő is próbálkozott hosszú labdákkal, de mellette a kényszerítők és a lendületes labdás megiramodások is jellemezték a játékát.

A támadóharmadban leginkább három játékos megjátszása volt a cél. Daniel Bertoni a legtöbbször a jobb oldalon kapott labdát és gyakran cselezett a tengely felé, amelyekben mindig benne volt a veszély. Többször tudta lövéssel befejezni ezeket az akciókat és több alkalommal csak szabálytalanság árán tudták a hollandok megállítani, veszélyes helyeken. Bertoni mellett a középcsatár, Leopoldo Luque volt a másik célpont, aki legtöbbször a kapunak háttal kapott labdát és próbálta ezeket lekészíteni a társainak. Az első félidő hajrájában is ő készítette elő Kempes vezető gólját, miután Ardilesnek sikerült mélységből megbontani a holland védelmet.

Mario Kempes

A harmadik argentin „célpont” pedig Mario Kempes volt, akinek a játéka messze a legfontosabb volt a torna folyamán a hazaiak számára. Gyakorlatilag megállíthatatlan volt, amikor a kapunak szemben tudott labdát átvenni. A gólok nagy részében tevékeny szerepet vállalt a torna alatt (a 15 argentin gólból 12-ben volt valamilyen része). A labdás betörései élményszámba mentek. Emellett leginkább kényszerítőkkel alakított ki helyzeteket, ám a pontrúgásai és a távoli lövései is mindig veszélyt hordoztak magukban. Amikor labdát kapott, általában több védő figyelmét lekötötte. Ilyenkor leosztotta a labdát és egyből futott az üres területekbe. Ilyen akció után lőtt Luque bombagólt a franciák ellen, René Houseman pedig Peru ellen. Ha csak egy védővel került szembe Kempes, azt könnyedén megverte egy az egyben, ezzel pedig „magára rántotta” a védelmet és könnyedén tovább osztotta a labdát a szabadon álló társaknak, mint a franciák elleni büntetőt megelőző szituációban. A labda nélküli mozgásai is élményszámba mentek. Kiválóan használta ki, amikor a védelem néhány pillanatig nem figyelt rá, ő pedig az üres területekre befutva, a kapott labdával lendületből támadhatott a védősorra.

A döntőben sokáig csendes volt, ugyanis nem volt lehetősége labdával rágyorsítani a védelemre. Kereste a helyeket, ahol előnyöket lehet kialakítani, ezért szélességben szinte mindenhol felbukkant a pályán. Inkább a mélységi passzai és a pontrúgásai okoztak veszélyt. Azonban, ha sikerült egy kis területet nyernie, akkor azonnal benne volt a levegőben, hogy valami történhet – függetlenül attól, hogy éppen hol volt a pályán. A vezető gólja előtt kiválóan látta meg a folyosót a holland védők között és a Luque által lekészített labdát egy átvétel után a kapus alatt estében a kapuba lőtte. A második félidőben az argentin válogatottal együtt Kempes is a védekezésre koncentrált és néhány távoli lövésen kívül sem ő, sem pedig a csapat nem jelentett igazi veszélyt a holland kapura.

A hosszabbítás aztán ismét az argentin csillagról, Kempesről szólt. A gólját és a Bertoninak adott gólpasszát is a világbajnokságon egyértelműen a védjegyének számító lendületes szóló után szerezte meg. Mindkét gól előtt volt egy rövid időszak, amikor nem figyeltek rá, ő pedig ezt kihasználva üres területre futott, majd a kapott labdával lendületből támadta a védővonalat. A második argentin gólnál két csel után ugyan elsőre a kapusba lőtte a labdát, azonban a kipattanót elég nagy szerencsével a kapuba tudta juttatni (bár az is lehet, hogy egy holland védő lábáról került a kapuba, ám erre csak következtetni lehet a felvétel minősége miatt). Bertoni góljánál pedig Kempes és a gólszerző szerencsés kényszerítője után az argentin tízesről lecsorgó labda került a jobbszélső elé, aki közelről a kapuba továbbított.

Kempes egyéni akciói a döntőben

A fentiekből is látszik, hogy Kempesnek mekkora hatása volt Argentína játékára. Ugyan eredetileg középcsatár volt, ám a Menotti által kitalált támadó középpályás szerep kiválóan passzolt az ő személyes stílusához és ez a válogatott játékába is nagyszerűen illeszkedett. Az ő futballja pedig utat nyitott az argentin válogatottra jellemző 10-es szerepkörre, ami Diego Maradona és Lionel Messi személyében kultikus hősöket termelt ki a futballvilágnak.

Végszó

Ha csak a játékra próbálunk koncentrálni, akkor Argentína győzelme megérdemeltnek tekinthető. Való igaz, hogy a mérkőzéseiket sok-sok gyanús körülmény lengte körül. Azonban a siker alapját a csapategység jelentette, ahol mindenki abban tudott hozzátenni a sikerhez, amiben a legjobb volt. Kempes mellett a csapatkapitány, Daniel Passarella, Fillol és Ardiles teljesítménye volt egyenletes kimagasló, nélkülük biztosan nem tudott volna ilyen stabilitást mutatni a gárda. Azonban a hab a tortán az argentin tízes, Kempes volt. A lendülete és a kreativitása nélkül egészen biztos, hogy nem jutnak idáig. Valószínű, hogy ekkor az életkora miatt a keretből még kimaradó Maradona sem tudta volna ezt a szerepkört ilyen jól betölteni.

A végső argentin diadalhoz szükség volt jókora szerencsére is. Rögtön ott van Rep kapufára rúgott meccslabdája a döntő rendes játékidejének a végén. Vagy ott van Olaszország, amely az elődöntőnek nevezhető mérkőzésen, majd a bronzmeccsen is két nagyon jól eltalált lövéssel kapott ki. Ők pedig egyébként, ne feledjük, a csoportmérkőzések alkalmával legyőzték a házigazdákat is! Az olaszok építettek a labdaszerzések utáni átmenetekre és sokszor lendületesen, kreatív megoldásokkal kerültek helyzetbe. A döntős hollandoknak nem is nagyon volt válaszuk erre az ellenük lejátszott mérkőzésen, ám két jól eltalált távoli bomba (Brandts, Haan) elintézte az olaszokat, elütötte őket a lehetőségtől, hogy ismét megmérkőzzenek Argentínával. Már soha nem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna egy esetleges visszavágó eredménye a két válogatott között, de ismerve a szövetségi kapitány, Enzo Bearzot munkásságát, az olaszok a döntőben is megnehezítették volna Menotti csapata – és ezáltal az argentin politikusok – dolgát. Ahogy négy évvel később oda is értek a végjátékba Spanyolországban, de ez már egy másik történet.

Kiemelt kép: Dom Slike / Alamy Stock Photo