Jobb horog: így lettek az UFC gáláiból Trump kampányrendezvényei

Kezdjük a tényekkel. Néhány hete, pontosan június elsején tartották az UFC 302-es sorszámú gáláját a newarki Prudential Centerben. A rendezvény kezdetén Donald J. Trump és Dana White együtt vonult be az arénába, a hangszórókból pedig az az American Bad Ass szólt a Trump-rajongó Kid Rocktól, ami az elnökválasztási kampány félig-meddig hivatalos aláfestő zenéjévé avanzsált. Trump lepacsizott Theo Von humoristával, megrázta több rajongója kezét, majd végül a kommentátorokkal, Joe Rogannel és John Anikkal is lekezelt. A tömeg pedig láthatólag oda volt a gyönyörűségtől. A jelenetet érdemes megnézni videón is:

Hazai pályán

A dolog pikantériája az, hogy ez volt Trump első nyilvános megjelenése, miután Manhattanben elítélték a Stormy Daniels pornószínésznő számára 2016-ban kifizetett „hallgatási pénz” szabálytalan könyveléséért. Ő volt az első amerikai ex-elnök, aki büntetőügyben bíróság elé állt és így az első olyan is, akit elítéltek. Bár a rajongóit mindez vélhetőleg nem fogja eltántorítani attól, hogy támogassák őt és rá szavazzanak, azért ez egy mélyütés a kampány során. Így a kellemetlen ügy után mintegy hazai pályán tért vissza a nyilvánosság elé.

Persze azok, akik egy kicsit jobban ismerik Dana White és az UFC viselt dolgait, aligha lepődnek meg ezen. Dana White és Trump ugyanis már 2001 óta óriási cimbora. Miután az UFC elnöke és a Fertita testvérek megvásárolták az UFC-t, az első két gálát a küzdősportokért rajongó üzletember, azaz Trump Taj Mahal nevű kaszinóhoteljében rendezték meg. White és Trump azóta is remek kapcsolatot ápol egymással, és előbbi, ahol csak megteheti, elismerően nyilatkozik a republikánus elnökjelöltről. Az UFC elnöke már Trump 2016-os elnöki kampányában is részt vett: felszólalt a republikánus elnökjelöltek kiválasztására szolgáló Republikánus Nemzeti Konvención. Trump pedig amikor csak tud, ott van a UFC gáláin, ahol több mint gáláns a fogadtatása.

Ami még érdekesebb, hogy nemcsak White biztosítja Trumpot a támogatásáról, hanem számos UFC-s bunyós is. Ez persze nem mindig közvetlenül történik meg, bár erre is van példa. Sean Strickland, a korábbi középsúlyú bajnok például egy sajtókonferencián is felszólalt az igencsak megosztó személyiségű politikus mellett, jó srácnak titulálva Trumpot.

De még gyakoribb, hogy a nagyobb nevű bunyósok egy-egy megnyert meccs után kiugranak a ketrecből, és Dana White mellett Trumppal is lepacsiznak, ami önmagában is üzenet. 

Ezt persze nem politikai állásfoglalásnak szánják, egyszerűen csak jó esik felfelé dörgölőzni, ha szabad ilyen kritikusan fogalmaznunk. A hatás ezzel együtt nyilvánvaló: a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a bunyósok azt üzennék, hogy Trumpra érdemes szavazni. Ugyanez az optikája annak, amikor az óriási népszerűségnek örvendő humorista és podcaster, Joe Rogan óriási vigyorral az arcán fog kezet az elnökjelölttel, akit egyébként nem is feltétlenül támogat.

Sean Strickland, az UFC korábbi középsúlyú bajnoka Trumppal (Fotó: Sean Strickland/X)

Persze egyáltalán nem meglepő, hogy a ketrecharc-rajongók inkább jobbra húznak. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy az egyik legmaszkulinabb és legdurvább sportág kedvelői az általában a különböző kisebbségek ügyeit is a zászlójukra tűző demokraták táborába tartoznának. Ezzel együtt azt nem lehet eltagadni, hogy a republikánus jelölt ilyen szintű nyílt támogatása hatással lehet a bizonytalan vagy fiatal szavazókra. Ha ugyanis az ember példaképe kiáll, és azt mondja, hogy Trump szuper, akkor ez jelentős kognitív disszonanciát tud okozni, ha az embernek egyébként pedig fenntartásai vannak az ex-elnökkel szemben. Van tehát súlya annak, hogy az UFC nagyon is jobbra húz. És az, hogy vajon van-e helye a politikának a sportban, fontos kérdés, még akkor is, ha félretesszük a „vajon egytől tízes skálán mennyire jó ember Trump” dilemmát, ami természetesen teljesen szubjektív.

Sport, aktivizmus és politika idehaza és odakinn

Az, hogy a hírességek egy része felvállalja a politikai véleményét, nem újdonság. Mind Magyarországon, mint az Egyesült Államban számos olyan színész, zenész és egyéb híresség van, aki nem rejti véka alá a politikai hovatartozását, adott esetben akár aktívan korteskedve egy-egy párt vagy jelölt mellett. A sportban azonban jelentős különbség van az itthoni és az amerikai helyzet között.

Magyarországon a sport területén talán a labdarúgásra, illetve a többi népszerű labdajátékra szánt állami pénzek, illetve a társasági adókedvezmény (TAO) sporttámogatási rendszeréből befolyó összegek azok, amelyek a leginkább foglalkoztatják az embereket. A sport ilyen mértékű támogatása, a nemzetközi világesemények megrendezésére és a stadionépítésekre szánt sok-sok milliárd forint a kormánnyal szemben kritikus szavazók jelentős részét zavarja, sőt adott esetben felháborítja. Ugyanez igaz arra a jelenségre, amelynek keretében állami megrendelésekkel támogatott cégek szponzorálnak sportegyesületeket, csapatokat. Ebben a cikkben nem akarunk ezzel kapcsolatban véleményt megfogalmazni, hanem magát a jelenséget akarjuk górcső alá venni.

Az állításunk az, hogy bár igenis fülön csíphető a politika a magyar sportéletben, ez az összefonódás messze nem annyira markáns, mint az Egyesült Államokban. 

Bár vannak példák arra, hogy magyar sportolók beállnak egy-egy társadalmi ügy mellé, amelynek politikai vonatkozása is van (például Gulácsi Péter néhány évvel ezelőtti kiállása a szivárványcsaládok mellett), a sportolók jelentős része megtartja magának a politikai véleményét, a meccsek pedig lezajlanak anélkül, hogy a politika túlzottan belefolyna a nézői, szurkolói élménybe. A mérkőzések előtt, alatt és közben sem kell attól tartanunk, hogy egy kendőzetlen politikai üzenetet kapunk az arcunkba.

Az Egyesült Államokban egy kicsit más a helyzet. A sportőrült országban rengetegen követik a csapatsportokat, a nagy ligák, azaz az NBA (kosárlabda), az NFL (amerikai futball), az MLB (baseball) és az NHL (jégkorong) mérkőzései iránt óriási az érdeklődés, rendszeresen megtelnek a lelátók. E mellett ezeknek a sporteseményeknek fontos szerepük van az ország identitásának szempontjából is: nem csak az iskolában éneklik ugyanis a himnuszt az amerikai gyerekek, hanem a négy nagy liga mérkőzései előtt is. További hazafias felhangot ad a találkozóknak, hogy az amerikai hadsereg 2012-től kezdve dollármilliókat költ reklámra a nagy ligák meccseihez kötve, hol óriási zászlókkal, hol a mérkőzés előtt a hadsereg tagjainak szóló szalutálással, hol pedig a stadionok felett elhúzó Black Hawk helikopterekkel népszerűsítve a sereget.

A himnusz éneklése talán még csak hazafias tradíció, amihez azonban 2016-ban egy később igen elterjedtté vált politikai mozgalom kapcsolódott Colin Kaepernick révén. A San Francisco 49ers játékosa ugyanis úgy döntött, hogy a letérdel az amerikai himnusz alatt, hogy ezzel tiltakozzon a rasszizmus és az afroamerikaiak ellenében alkalmazott rendőri erőszak ellen. Több százan követték a példáját, amiből óriási botrány lett: sokan egyetértettek vele, sokan nagyon nem, mások pedig egyszerűen csak nem akarták, hogy a politika ilyen szinten belefolyjon az alapvetően az emberek szórakozását szolgáló sportba. A történetbe – profit reményében – beszállt a Nike is, illetve a többi ligán belül is tényleges szerepet kapott a Black Lives Matter mozgalom mögötti aktivizmus.

Innentől kezdve pedig kiszabadult a szellem a palackból, és az ügyek melletti kiállás számos sportágba átgyűrűzött. Térdre ereszkedett például Lewis Hamilton, az Amerikában élő, afroamerikai felmenőkkel rendelkező japán teniszezőnő, Oszaka Naomi pedig még egy mérkőzést is kihagyott tiltakozásképp.

Colin Kaepernick és társai térdelnek, hogy így tiltakozzanak a feketék elleni erőszakkal szemben (Fotó: EPA)

Erre persze lehet azt mondani, hogy az aktivizmus és a politika nem teljesen ugyanaz. (Bár a polarizált amerikai közéletben az emberek nagy többsége nagyon is egyértelmű törésvonalak mentén reagál a különféle ügyekre.) Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a jelen szemüvegén keresztül nézve roppant nehéz eldönteni, hogy egy-egy ügy melletti kiállás mekkora pozitív (vagy éppen negatív) hatással járt amellett, hogy felkavarta a sportrajongókat és elvette a sport tisztán szórakozás jellegét. A múltból vannak példák, amikre ma már alapvetően heroikus, lényeges momentumokként tekintünk vissza. Muhammad Ali például inkább majdnem négy évet ült börtönben, minthogy részt vegyen az általa mélységesen elítélt vietnami háborúban. De ha még korábbra visszamegyünk, mindenképpen meg kell említenünk Jackie Robinsont, aki első afroamerikai baseballosként játszott az MLB-ben, megtörve a ligán belüli szegregációt (és ezért rengeteg kellemetlenséget, atrocitást szenvedett el). Képzelhetjük, hogy ez a két sportoló mennyi vitát generálhatott az ebédlőasztaloknál, a korábbiaknál még markánsabban tematizálva a rasszizmus és a háborúellenesség kérdéseit nemcsak a sportrajongók körein, hanem a közéleten belül is. Ezzel együtt vitathatatlan, hogy pozitív hatást gyakoroltak az akkori amerikai közéletre.

Persze lehet azt mondani, hogy a sporton belül semmi helye a politikának. Ha viszont nem a nézők, hanem a sportolók oldaláról nézzük a kérdést, érthető, hogy kiállnak bizonyos ügyek mellett. Ugyanis ők is emberek, joguk van a véleményükhöz, és rengeteg embert tudnak elérni. Ebből a népszerűségből pedig sokaknál egyfajta felelősségérzet következik: privilegizált helyzetben vagyok és képes vagyok hatni az emberekre, ezért kutya kötelességem kiállni a fontosnak ítélt ügyek mellett. Ettől még nem biztos, hogy hosszú távon jó az, hogy a sport és a közélet ennyire összekutyulódik, de valahol nagyon is érthető, miért dönt úgy sok sportoló, hogy állást foglal megosztó közéleti kérdésekben.

Az aktivizmus persze nagyon más, mint ami az UFC gáláin történik. A nyílt politikai állásfoglalás minimum visszatetsző, ha nem taszító, főleg azt figyelembe véve, hogy generációk nőnek fel egyes sportágakon, így az MMA-n is. Ezzel együtt nincs túl sok remény arra, hogy az Egyesül Államokban a közeljövőben állami szabályoznák ezt a kérdéskört. Azaz nézőként így jártunk, időről időre le kell nyelnünk, hogy a mérkőzések mellé propagandát kapunk köretnek...

Kiemelt fotó: Getty Images