James Harrisont négyszer küldték el, mielőtt az év védője lett

James Harrison egy 14(!) gyermekes család legfiatalabb csemetéje volt. A tehetsége már középiskolás korában is megmutatkozott, akkor még futóként is játszott, illetve atletizált is, de éretlen, kiforratlan játéka és személyisége sok problémát okozott. Nem figyelt a tanulmányaira és az egyetemi felvételijére, ráadásul végzősként majdnem összeverekedett az egyik edzőjével, amiért két meccsre eltiltották. Visszatérése után az első találkozón három futásból ugyan több mint 100 yardot és 2 touchdownt szerzett, de a második után az ellenfél oldalvonalához futott, amiért kizárták a meccsről, ő pedig a szurkolóknak mutogatott, így újabb eltiltást kapott. Ezt követően volt még egy balhéja, ugyanis az egyik edzésen patronos pisztollyal rálőtt az egyik edzőjére... Ennek fényében nem volt meglepő, hogy az olyan nagy egyetemek, mint az Ohio State, a Notre Dame és a Nebraska visszavonták az ösztöndíj-ajánlataikat.

Ott sem indult jól a karrierje, mert gyenge jegyei miatt sokáig nem került a pályára, mígnem Dean Pees vezetőedző – aki később több NFL-csapatnál védő koordinátori pozícióig vitte – behívatta az irodájába, és egyezséget kötött vele: ha Harrison egy hétig mindent úgy csinál, ahogy kéri, akkor a következő meccs harmadában pályán lesz, ha ez megismétlődik a következő héten is, akkor a találkozó felében játszani fog, és végül akár kezdővé is válhat. A még mindig nagyon nyers Harrison megemberelte magát, így 1999-ben a második évének végén kezdő lett. Hamar nemcsak csapata, hanem az egész MAC-konferencia legjobb védője lett.

De hogy ez miért érdekes? Mert az irányító a későbbi csapattársa, Ben Roethlisberger volt. Utóbbi 2004-ben a Steelers első körös választottjaként került Pittsburgh-be, Harrison útja viszont jóval rögösebben és hosszabban vezetett az acélvárosba.

(Forrás: Fox News)

A karakterproblémái és alacsonynak számító testalkata (183 cm) miatt a 2002-es drafton egyetlen csapat sem választotta ki, így végül szabadügynökként írt alá a Pittsburgh Steelers csapatához. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a pennsylvaniai alakulatnak nem volt a Kent State-ről érkező játékosa Jack Lambert óta, aki ugyancsak alacsony termetű linebackerként került a ligába, de szinte azonnal az 1970-es évek legendás védelmének, az Acélfüggönynek a vezére lett. Azzal Harrisonnak sem volt gondja, hogy gyors benyomást keltsen az edzőtáborban, csakhogy az korántsem volt pozitív. Ő azt szokta meg az egyetemen, hogy jószerivel egyetlen feladata van: az irányítót kergetni és szerelni. Az NFL-ben ennél sokkal több kell, de nem igazán ismerte a játékokat, ezért az edzéseken gyakran nem tudta, mit kellene csinálnia az adott játékban, ilyenkor ráadásul – szó szerint – feltette a két kezét és megállt a pályán, azaz feladta, ami a lehető legrosszabb. Ennek fényében tulajdonképpen az is meglepő, hogy a Steelers a kivágása után a gyakorló csapatban helyet szorított neki 2002-ben, amikor sérülések miatt egyszer a meccskeretbe is bekerült, de csak a speciális egységben jutott szóhoz. Számottevő javulás nem volt tapasztalható egy évvel később sem, így az acélvárosiak három héten belül kétszer tették ki a keretből, a második után a csoportrivális Baltimore Ravens igazolta le, amely az NFL 1995 és 2007 között létező európai bajnokságában szereplő Rhein Fire csapatához küldte. Végül a Baltimore-ban sem tartottak rá igényt.

Az utolsó lehetőség

Ha egy draftolatlan játékost három év alatt négyszer kivágnak, a pályán pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget, az jószerivel a pályafutása végét jelenti. Harrison ennek megfelelően meg is volt békélve a sorsával, állatorvosi vagy kamionsofőri munkára készült, azonban kapott még egy utolsó lehetőséget. Ehhez némi szerencse is kellett, mert a Steelers kezdő szélső linebackere, Clark Haggans súlyemelés közben megsérült. Az acélvárosiak a rendszert és a közeget már ismerő Harrisont hívták, de tulajdonképpen csak azért, hogy létszámban meglegyenek a poszton az edzőtáborban. Harrison ezúttal komolyan vette az edzésmunkát, az volt a terve, hogy videót készít magáról, melyet eljuttat majd a másik 31 csapathoz, amikor a Pittsburgh a keretszűkítésnél ismét elküldi majd. De ez a pillanat már nem jött el. Négy kivágás és három edzőtábor után bekerült egy NFL-csapat 53 fős keretébe.

Az idény során főként a speciális egységben szerepelt, de csereként szóhoz jutott a védelemben is, mígnem a védelem kapitányát, Joey Portert már a kezdés előtt kizárták az ősi rivális Cleveland Browns elleni meccsből, mert a bemelegítésnél összeakaszkodott a futó William Greennel. Amikor Dick LeBeau védelmi koordinátor közölte Keith Butler linebacker edzővel, hogy Harrison játszik a Pro Bowler helyén, utóbbi annyit kérdezett vissza: kicsoda? Majd odaviharzott az élete első kezdésére készülő játékoshoz és megkérdezte tőle, mit tud egyáltalán? Harrison viszont ekkor már készen állt a bevetésre. Ez volt az a meccs, ahol Harrison megmutat(hat)ta edzőinek az igazi karakterét. A visszavonulása után Hírességek Csarnokába választott vezetőedző, Bill Cowher a speciális egység játékai során pihenőt akart neki adni, de Harrison válasza kellően nyers és elszánt volt: nincs szüksége pihenőre.

Úgy voltak vele, háromszor kivágták már a csapatból, ezért senki nem akarta lehívni a pályáról, végül hagyták játszani. Minden idők talán legjobb védő koordinátora, a szintén a Hírességek Csarnokába választott LeBeau ekkor konstatálta: mindenhol ott volt a pályán, így igazi, komplett futballjátékosuk van Harrison személyében. És nem is tévedett.

Harrison 2004-ben további meccseken is kezdő volt, megszerezte első TD-jét is egy fumble után. A Steelers védelme azonban tele volt szupersztárokkal, így 2005-ben és 2006-ban is csereként számoltak vele, illetve a speciális egységben remekelt. Minden területen bizonyította, hogy van benne potenciál: volt blokkolt puntja, de megszerezte pályafutása első interceptionjét is a San Diego Chargers ellen. Utóbbit igencsak emlékezetessé tette, hogy Drew Brees passzának elcsenése után a visszafutás közben átugrotta a kor legjobb futóját, LaDanian Tominsont. A kemény ütései és szerelései miatt már ekkor is félelmetes hírét csak erősítette, amikor az utolsó fordulóban egy pályára rohanó Browns-szurkolót épp úgy leterített, mintha az ellenfél támadója lett volna, majd addig a földön tartotta, amíg a biztonságiak meg nem érkeztek. Bár a 2005-ös idényben bajnok lett a Steelers, ennek megfelelően gyűrűt is kapott, de ebben azért még messze nem játszott főszerepet. Cowher a 2006-os, csalódást keltő szezon után visszavonult, a váltás legnagyobb haszonélvezője pedig Harrison lett.

(Forrás: The Denver Post)

Út a csúcsra

A Steelers 2007-ben a fiatal Mike Tomlint nevezte ki vezetőedzőnek, aki LeBeau-t megtartotta védelmi koordinátornak. Ami viszont a 29 éves Harrison helyzetének előmozdítását segítette, hogy a klub elküldte Joey Portert. Bár a Pittsburgh a draft első két körében egy-egy belső és külső linebackert hozott Lawrence Timmons és LaMarr Woodley személyében, de a Miami Dolphinshoz távozott kapitány helyét Harrison vette át a kezdőben. Noha elképzelhető, hogy a klub csak átmenetinek szánta ezt az időszakot, amíg az újoncok fejlődnek, de a döntés busásan kifizetődött.

Harrison igazán a legnagyobb rivális, a Baltimore Ravens elleni hétfő esti rangadón robbant be végérvényesen a sztárok közé: tulajdonképpen egyszemélyes rombolóosztag volt a maga 3,5 sackjével, a 3 kiharcolt és 1 összeszedett fumble-lel és egy interceptionnel. A legemlékezetesebb játéka a speciális egységben volt, amikor punt után a legendás Ed Reedet felöklelve kifejelte a kezéből a labdát, melyet Timmons szedett össze. Csapattársa, a legendás, már a Hírességek Csarnokába választott Troy Polamalu szerint ez nemcsak az áttörést jelentő meccs volt, hanem egyenesen a legtökéletesebb meccs, amit egy védő nyújthat. Harrison egyébként úgy jellemezte a világklasszis teljesítményét, hogy az a leírhatatlan érzése volt, hogy bármit is csinál, az működni fog, mert aznap megállíthatatlan.

Az nyilvánvaló volt egy év után, hogy a Steelers legértékesebb játékosának választott futballista remek passzsiettető, aki futás ellen is kiemelkedően jó, ráadásul Haggans távozásával Woodley személyében új és jobb társat kapott a másik oldalra, ami nyilvánvalóan segítette, hogy még produktívabb legyen. De még ennek fényében sem számított senki arra a dominanciára, ami a második kezdő évében következett. Harrison számára állandó motivációt és bizonyítási vágyat adott, hogy draftolatlan játékos volt, ez hajtotta őt, ez adta a motort a játékához, amelynek egyik erénye éppen az volt, hogy minden játékban a maximumot nyújtotta, állandóan teljes hőfokon égett. Ráadásul a fizikai adottságait is a maga javára fordította. Amire azt mondták, hogy nem képes rá, ő azt bizonyította, hogy mégis meg tudja oldani. Méltán elhíresült edzésmunkája pedig meghozta a jutalmát, mert olyan ereje volt, mint egy kétméteres prototípus passzsiettetőnek, így alacsony termete ellenére olyan bullrush-a volt – amikor erőből tolja be a támadó falembert a védő –, mint keveseknek, de alacsony magasságát és súlypontját kihasználva kedvenc fegyvere az volt, hogy leütötte a szélső támadó falemberek (OT) kezét, és mire ők visszaemelték, már a válluk alatt elrobogott és az irányítót üldözte. A legfélelmetesebb fegyverei mégis a földrengésszerű ütései és szerelései voltak. Hiába voltak nála nagyobb védők, senki nem ütött akkorát, mint ő. Ez a játékfilozófiájának része volt: saját bevallása szerint is minden esetben akkorát akart ütni az ellenfélen, hogy aznapra kiszálljon a meccsből. Nem sérülést akart okozni, hanem fájdalmat, éppen ezért a játéka mindig is kicsit határon mozgott. És bizony élvezte is ezt a félelemkeltő szerepkört, amely a Steelers korábbi legendáit, a 70-es évekből a már említett Lambertet, a 90-es évekből pedig Greg Lloydot idézte. Becenevét is az 1995-ös Péntek című film félelmetes Deebo karakteréről kapta a csapattársaitól.

(Forrás: USA Today)

Lényeg a lényeg, Harrison megállíthatatlan volt:

De a korona nem ez volt. A Steelersnek történelmi viszonylatban is kiemelkedő védelme volt, amely ennek megfelelően a Super Bowlba masírozott, ahol az év védője minden idők talán legnagyobb védelmi játékát mutatta be. Az acélvárosiak ugyan 10–7-re vezettek, de a rivális Arizona Cardinals a Steelers 2 yardosánál járt a szünet előtti másodpercekben, azaz a fordításért indított játékot. Ekkor Harrison – bár blitzelnie kellett volna a játékhívás szerint – visszalépett a gólvonalra, majd Kurt Warner gyorsan elengedett passzánál – jól érezte, hogy nem érne oda az irányítóhoz –, belépett Anquan Boldin elé és elkapta a passzt. Azonnal elkezdett visszanyargalni, előtte pedig csapattársai takarították az utat, néha átugrott egy-egy elévetődő piros-fehér mezes riválist, majd amikor 100 yard után kifogyott a szuflából és éppen utolérte Nate Burleson és Larry Fitzgerald, akkor bezuhant a célterületre. Ez konkrétan 14 pontos differenciát eredményezett a meccsen: Cardinals-TD helyett Steelers-TD lett. Bár a sivatagi csapat ennek ellenére fordított a negyedik negyedben, a hajrában végül a Steelers győzött – nem kis részben köszönhetően Harrison örökké emlékezetes játékának.

Ahogy Roethlisberger fogalmazott, ez a játék tökéletesen jelképezi Harrison egész karrierjét és állhatatosságát, mert abban a pillanatban, amikor elkapta a labdát, eldöntötte, senki sem állíthatja meg a célterületig. Egy tökéletes csapatmunka eredményeként nem is sikerült. Csapattársa, Brett Kiesel egyenesen az amerikaifutball-történelem legnagyobb, míg LeBeau a legnagyobb védelmi játéknak nevezte Harrison bravúros visszahordását. Maga a főhős „szerényen” csak másodiknak tartja a legendás Makulátlan elkapás után.

Az NFL célkeresztjében és az első visszavonulás

Harrison a bajnokcsapatnak kijáró elnöki látogatást kihagyta – mondván, Barack Obama nem Steelers-drukker –, de az anyagi elismerést megkapta, ugyanis 2009-ben a teljesítményéhez méltó 51,75 millió dollárért hosszabbított hat évre. De a boldog évek nem tartottak sokáig, mert bár a teljesítménye nem esett vissza jelentősen, 2010-től az NFL – joggal – olyan szabálymódosításokat hajtott végre, amellyel elkezdte óvni a játékosokat a fejsérülésektől, elsősorban az agyrázkódástól. Innentől kezdve Harrison fejre irányuló szerelései a vörös vonalon túl voltak, amit néhány nagy ütköző társához hasonlóan nehezen viselt. Nyilvánvalóan évtizedes berögződéseket nehéz egyik pillanatról a másikra kiölni a játékosokból, de Harrison több mint 100 ezer dollárnyi büntetést szedett össze, ami miatt a visszavonulását is belengette. A 92-es, ha nehezen is, de beletörődött a változásba, elkezdett idomulni hozzá. Immár testre és lábra támadott, még ha ezt egyesek piszkosnak is tartották – például a térdsérülések kockázata miatt, amivel jóval többet kell kihagynia a játékosoknak, mint agyrázkódással –, viszont így nem büntették. A produktivitása tehát nem látta kárát a játékstílusa változásának, a Steelers színeiben pedig harmadszor is Super Bowlon játszhatott a 2010-es idényben, igaz, ezúttal először tapasztalta meg, milyen elbukni a nagydöntőt.

A nagy védelem lassacskán elkezdett kiöregedni és ezáltal átalakulni, jöttek a fiatalok. A 34 éves Harrisont sem kerülték el a sérülések, így a Steelers 2013-ban fizetéscsökkentést kért tőle, de mivel nem ment bele, ezért felbontották a szerződését. Harrison a csoportrivális Cincinnati Bengals együtteséhez írt alá, de ott a 4-3-as rendszerben nem igazán jött ki a passzsiettető képessége, ezért egy év után az ohiói alakulat is megvált tőle, így 2014 augusztusában a játékos számára eljött az idő, hogy 36 évesen visszavonuljon – a Steelers színeiben.

A kései évek

Csakhogy ez a visszavonulás mindössze 18 napig tartott. Acélváros csapatát súlyos sérüléshullám sújtotta, ráadásul éppen Harrison posztján, ezért egykori csapat- és harcostársai – Polamalu, Ike Taylor, Brett Keisel – sorra felhívták, hogy az utcai ruhát ismét cserélje a Steelers szerelésére. Harrison egy ideig ellenállt a nyaggatásnak, mígnem azt válaszolta, a két fia dönti majd el. Noha Harrison azt remélte, fiai nemet mondanak, Henry és ifjabb James lelkesen fogadta, hogy apjuk ismét a Pittsburgh játékosa lesz. Minden jel arra mutatott, ez egy egyéves rövid visszatérés lesz, amely csak annyiról szól, hogy régi barátait segítse az átmeneti időszakban. Csakhogy ahogy az idény előrehaladtával Harrison formába lendült, ismét elkezdte élvezni a játékot. Persze már nem 10 sackes szezonja volt, de még mindig pozitív hatása volt a csapatra. Példamutató edzésmunkája és -morálja nemcsak irányt mutatott a fiataloknak, hanem saját magát is olyan erőállapotba hozta, melyet a legjobb korban lévő játékosok is megirigyelhettek.

Harrison egyértelműen mentor- és csereszerepben kezdte mindkét évet, aki rotációs játékos lesz, de ahogy ment a szezon előre, mindig a kezdőben találta magát, mert olyan erőben és formában volt, amivel a „frissen” draftolt fiatalok – például Bud Dupree, Anthony Chickillo – egyszerűen nem tudták felvenni a versenyt. Amikor nagy játék kellett például a rájátszásban, még mindig a 40. életévéhez közelítő veteránra lehetett számítani, nem az utódjelöltekre.

(Forrás: Yardbarker.com)

Harrison még 39 évesen is vezére volt a főcsoportdöntős Steelersnek, egyúttal 80,5 sackkel a Pittsburgh történetének legeredményesebb játékosa lett, amit a klub újabb kétéves hosszabbítással honorált. De ebben az évben TJ Watt draftolása megváltoztatta a sztori végkimenetelét és happy endjét. A 30. helyen választott Watt személyében a Steelers rátalált a méltó utódra passzsiettetőként, így a veterán harcosnak egyre kevesebb, majd már semennyi játékidő nem jutott. Amit évek óta vártak a szakértők, szurkolók, talán maga Harrison és a Steelers is, de sokáig nem akart bekövetkezni, az megtörtént alig egy hónap leforgása alatt: kiszorították a csapatból. Harrison megértette, hogy az edzők Wattot játszatják, viszont azt kérte, cseréljék el, hogy játszhasson az utolsó évében. Ennek a Steelers nem tett eleget, mert meg akarta tartani biztosítéknak sérülés esetére. Harrison úgy döntött, kiprovokálja az elbocsátását, ezért amikor inaktív volt egy meccsen, akkor se szó se beszéd hazament, így a megfelelő öltözői morál fenntartása miatt a klubnak nem maradt más választása, mint az elengedés.

A búcsú tehát nem lett szép, amit csak fokozott, hogy három nappal később, 2017 karácsonyán a nagy rivális New England Patriotshoz írt alá. Hatása azonnali volt: amíg Pittsburgh-ben mezeket égettek, addig ő az új színekben 2 sacket és 1 kiharcolt fumble-t ért el az alapszakasz zárásán. A rájátszásban is aktív részese volt a bostoniak menetelésének, de a happy end ebben a sztoriban is elmaradt, mert a Super Bowlon alulmaradtak a Hazafiak.

Harrison és persze Kurt Warner története tökéletesen megmutatja, hogy nincs lehetetlen. Aki nem kel el a jövő heti drafton, abból is lehet még kiváló, sőt Hírességek Csarnokába választott játékos, mert a tehetség mindig utat tör magának, ha elszántsággal, kitartással és persze egy csipetnyi szerencsével párosul. Harrison 29 évesen lett stabil kezdő, mégis szinte biztosra vehető, hogy ő lesz a 23. játékos, aki bekerül a Hírességek Csarnokába.

Kiemelt fotó: ESPN