Időutazás a printkorszak végébe, amikor az internet még csak gyerekcipőben járt

Persze mi, az Y generáció tagjai az ezredforduló felé közeledve már összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben voltunk azon felmenőinkhez képest, akik még a rádióban hallgatták a londoni 6:3 legendás közvetítését, aztán később a Kádár-korszak kutricáinak tyúklépésben szélesedő relatív jólétében már a televízióban követhették a labdarúgó-világbajnokságok egyes mérkőzéseit, vagy a BEK-döntőket, még ha sokszor csak felvételről is.

Nekünk már az volt a természetes, hogy a legfontosabb hazai vonatkozású, és nemzetközi találkozókat is élőben láthatjuk a Magyar Televízióban, az olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok mellett többek között a Bajnokok Ligáját is nézhettük, vagyis a sport legszebb ünnepnapjait már megbízhatóan a nappalinkba költöztették – a mindennapok külföldi meccsdömpingjét azonban sokáig mi is csak hírből ismertük, és csupán múlt időben olvastunk vagy hallottunk róla. Ezt-azt ugyan el lehetett csípni szatelliten keresztül, elsősorban különböző német nyelvű csatornákon, aztán 1996 januárjában elindult az Eurosport magyar nyelvű adása is, és egyre több mindent lehetett vizuálisan is követni. A kábeltévés gyöngyszemek közül sokunk kedvencei voltak a TV3 NBA-mérkőzései (ifj. Knézy Jenővel és Uj Péterrel) – akkor még kosárőrület volt idehaza, az NFL-ről pedig az újságok sem nagyon írtak.

Ami a labdarúgást illeti, a topbajnokságokról mélységeiben alig-alig tudtunk volna valamit, ha nincs a Nemzeti Sport, vagy a korát számos tekintetben megelőző, módfelett innovatív és minden releváns nemzetközi futballtörténésre széles spektrumú rálátást biztosító Focivilág. Teljesen természetes volt, hogy az ember csak másnap, a reggeli újságból tudta meg, mit játszott kedvenc külföldi csapata, vagy csapatai, és a sportnapilap néhány bekezdésnyi tudósításából kellett összeraknia azokat a 90 perceket, amiket esélye sem volt látni. Az „elérhetetlenség” mítosza egyébként csak növelte a rajongást és fokozta a megszállottság-érzést, a nyári nagy tornák is sokkal különlegesebbek voltak így, hiszen az elitet – pontosabban annak egy részét – legfeljebb kéthetente kedden és szerdán láthattuk a BL-ben. De amellett, hogy ekképpen a labdarúgás is sokkal magasabb polcra került és sokkal nagyobb becsben lehetett hordozni magunkban, számos kulturális hozadéka is volt annak, hogy alapvetően csak olvashattunk róla: elsősorban az, hogy olvastunk.

Noha magam, és szűkebb pátriám nagyobb része egyébként is olvasott, hiszen az elemi iskolát a rendszerváltozás környékén kezdők gyerekkorában a könyv még sokkal jelentősebb szerepet játszott, a Gutenberg-galaxis alapvető élményforrásunk volt. Még úgyis, hogy mi voltunk az első generáció, akit már meglegyintettek a digitális forradalom primer szellői, az űrsebességgel fejlődő PC-játékok és a játékkonzolok, és akiknek többségénél már napi útitársként szolgáltak a hordozható kütyük első fecskéi, a mára a retró kategóriába átsorolt walkman és a discman.

Persze sportról olvasni nem egyenlő a magyar- és a világirodalom klasszikusainak és kortárs nagyságainak műveinek forgatásával, de véletlenül se becsüljük alá, különösen a 20 évvel ezelőtti, a mainál jóval tartalmasabb, és magasabb minőségű újságokat, amelyek az elmélyült szakági betekintésen túl közvetve kinyitották a szemünket a világra is. Akár hírek, kis színes anyagok vagy tudósítások mentén is művelődhettünk, nem beszélve a mainál sokkal gyakrabban előforduló, hosszabb lélegzetvételű, átfogó és esszéisztikus színvonalú írásokról, amelyekből már egész komoly ismeret- és tudásanyagra lehetett szert tenni. Olyan földrajzi, történelmi és a kultúra legkülönbözőbb területeit érintő érdekességekről olvastunk, amelyek sokszor az iskolapadban is előnyünkre váltak, és sok esetben maradandóbb és később jobban hasznosítható tudást jelentettek, mint a poroszos szemléletű közoktatás váltakozó színvonalon tálalt szemelvényei a sok tekintetben elavult központi tananyagból. Az általános érdeklődés is sokkal inkább felkelthető, legyen szó bármiről és bármelyik tantárgyról, valami olyanhoz kapcsolva, amiért gyermeki áhítattal rajongunk, ezt pedig a NAT keretrendszerében készült könyvek sosem vették figyelembe. De még mielőtt oktatásügyi dolgozattá fajulna írásunk, kanyarodjunk vissza a sporthoz.

Természetesen mi sem a pattintott kőkorszakban nőttünk fel, ha a hétvégi eredményekre voltunk kíváncsiak, rendelkezésünkre állt például a Teletext, és a köztévé híradóinak a végén, a kultikus TeleSportban minden vasárnap este ismertették a totó eredményeit is, amiből szintén hullott egy-két morzsa a nemzetközi futball eredményeiből – már, ha valaki abban a másfél percben ott tudott lenni a családi tévékészülék előtt.

Aztán az ezredforduló jelentős változást hozott, hiszen a sydney-i olimpia után, 2000 októberében elindult a Sport TV, midőn egycsapásra a topligák mindegyike elérhetővé vált, nem beszélve az amerikai csúcsbajnokságokról (NBA és NHL), ami felért egy kisebb csodával. Szinte az összes rangadó képernyőre került (persze mivel sokáig egyetlen csatorna volt, a Sport 2 csak 2004 őszétől sugárzott, voltak olyan időbeni átfedések, amikre nem volt, nem lehetett megoldás) – és hétvégén kora délutántól késő estig lehetett csúcsfocit nézni, utána éjjel még az amerikai ligákat is, aztán jöttek a hétfők, amikor egymás után leadták mind a négy bajnokság összefoglalóját…

A kezdeti mámor után aztán persze gyorsan hozzászoktunk a jóhoz, így a meccsek armadája hétköznapivá szürkült és egyre kevésbé volt a folytonos, fókuszált figyelmünkre méltó, az évek múlásával a futball nagykanállal való habzsolása szépen lassan komótos, jól megfontolt csemegézéssé alakult át. Aztán a 2000-es évek második felére már annyi sportcsatorna lett, hogy tulajdonképen szinte minden valamire való sportág követhetővé vált, az élsport iránti évtizedes sóvárgás így szép lassan emlékké kopott. Az internet térnyerése azonban a sportcsatornák hódításához képest azért fáziskésésben volt, így a nyomtatott sajtó szerepe körülbelül a 2000-es évek végéig még jelentősnek volt mondható.

Az, hogy kinek mikor lett otthoni nete, erősen függött a családja szociális és anyagi hátterétől, a lakóhelyétől, vagy akár a szülők gondolkodásmódjától és értékrendjétől. Nálunk például 2003-ban kötötték be a „betárcsázós” ADSL-t, a kommunális használatban lévő családi számítógépre, ahol érdemi időt egyhuzamban nem lehetett eltölteni, kínosan lassú volt, arról nem is beszélve, ha valaki telefonált, használni sem lehetett. 2006-ban aztán beköltözött hozzánk is a szélessávú internet, immáron a saját gépemre is, ami felfoghatatlan jelentőséggel bírt. És bár egyre több online portál létesült, és rengeteg időt töltöttünk a monitor előtt ülve, a sportvilágban való tájékozódás ezen formája akkoriban még nem volt annyira elterjedt, persze a híreket és az eredményeket lestük, figyeltük, komolyabb tartalmak azonban sokáig csak külföldi oldalakat böngészve jöttek szembe, az adott érdemi pluszt. Hiába volt akkor már majdnem minden valamirevaló (közéleti) napi- és hetilapnak online verziója, azok eleinte marginálisnak számítottak a nyomtatott anyalapjaikhoz képest.

Így hát a feketeöves sportfanatikusok, a sportvilágban dolgozók és maguk a sportolók is bibliaként tekintettek a sportnapilapra, amelynek szakmai létjogosultsága egészen a 2010-es évtized kezdetéig megkérdőjelezhetetlen volt. 2007-ben, amikor a médiaiskolát végeztem, az összes sportszakos kolléga a Nemzeti Sporttal a kezében közlekedett, hiába volt már mindenkinek otthon is internete. Sokan (elsősorban a boomerek, valamint az X generáció tagjai, de az Y generációs szaktársak egy nem elhanyagolgató része is) a mai napig a print NS-el kezdik a napot, egyszerűen azért, mert (szinte) minden releváns információt egybefog, márpedig akit a labdajátékoktól kezdve a klasszikus olimpiai sportágakon keresztül a Formula–1-ig bezárólag minden érdekel, vagy illő képben lennie róluk, annak egyszerűbb átlapoznia egy darab újságot, mint százfelől összegyűjteni a szükséges információkat. És ha ez évtizedes rutin volt, minél idősebb a nagybetűs olvasó, annál kisebb eséllyel változtat ezen szokásán.

Ma már persze ragyogóan boldogulunk az NS nélkül is, persze tegyük hozzá, az NSO napi többszöri meglátogatása mellett. A klasszikus napilap idejét múlt volta egyébként műfaji sajátosság, a tegnap történéseit kinyomtatni papírra, bármennyire is fáj ezt leírnom, mára közel értelmetlenné vált, a fentieken túlmenő egyetlen közszolgálati haszna az, hogy azon szépkorúak, akik nem sajátították el az online világban való eligazodáshoz elengedhetetlen alapszintű digitális készségeket, továbbra is könnyedén tájékozódhatnak, de ők egyre kevesebben vannak. S bár a modernizáció fogadatlan prókátorai régóta temetik a hagyományos sajtót (print, tv, rádió), az úgy, ahogy, de még mindig tartja magát. Az biztos, hogy az első vezéráldozat a print, azon belül is a napilapok lesznek, de hogy ez mikor következik be, egyelőre megjósolhatatlan.

Mert bár a printkorszaknak már a 2000-es évek derekától bealkonyult és a példányszámok is zuhanórepülésben vannak, az ország méretéhez és nyelvi elszigeteltségéhez képest még mindig elképesztően sokféle sajtóorgánum vehető kézbe. Ami a sportsajtót illeti, már jóval rosszabb a helyzet, a lappiacon az állami tulajdonba került Nemzeti Sport mellett egyedül a Sport Plusz című hetilap tekinthető érdemi szereplőnek. A Képes Sportnak és a Four Four Two magazin magyar nyelvű kiadásának a világjárvány tette be a kaput, minden más pedig már korábban megszűnt.

Egészen döbbenetes, hogy egy olyan országban, ahol ennyire fontos szerepet játszik a(z él)sport, nincs egy színvonalas tematikus hetilap. Igény biztosan volna rá, az más kérdés, hogy ahogy gázolunk előre az egyre beláthatatlanabb jövőbe, egyre kisebb rá az esély, hogy lehet még valaha Magyarországon egy kézzel fogható, kézműves minőségben készített sportújság. De nincs, és régóta nincs, részben ezért is tolódott az érdeklődés az online felé, félig-meddig keresleti oldalról kiprovokálva a kínálat bővülését. A szakajtónyi online sportsite mellett a tematikus podcastok száma is exponenciálisan növekszik, a kismillió labdarúgással foglalkozó tartalmon túl mára a kézilabdától a teniszen át a sznúkerig minden valamirevaló sportágnak van külön podcastja, és most csak a magyar nyelvű felhozatalt említem…

A 2010-es években nemcsak az országos internethálózat épült ki teljesen, de az okostelefonoknak köszönhetően az évtized végére az egész lakosság 0–24-es online üzemmódba kapcsolt, a jelenben pedig a streaming térhódítása zajlik – már a sportmédiában is. Az Eurosporton már évek óta elérhető ezen szolgáltatás, de a tokiói olimpiáról már az M4sport.hu is nyolc csatornán közvetített. A jövő pedig ez, a néző dönt, mire kíváncsi, és azt is fogja nézni. 2024 őszétől az RTL+ platformjára költözik a Bajnokok Ligája, és ez még csak a kezdet… És hogy érzékeltessük, mennyire valószínűtlenül rövidre zárt az online elérési sebessége, ma ott tartunk, ha élőben nézünk egy meccset, akár a tévében, vagy streamingen keresztül, a telefonos applikáció előbb jelzi a gólt, mint ahogy az képernyőre kerül…

Egészen elképesztő belegondolni, hogy 25 évvel ezelőtt még az újságunkba burkolózva, a nyomdafesték semmihez sem hasonlítható illatának mámorában arról álmodoztunk, hogy egyszer majd talán láthatjuk is a Premier League vagy a Serie A mérkőzéseit élőben, most pedig az a legnagyobb bajunk, hogy egy rakoncátlankodó, vagy éppen csak gondatlanságból élesben hagyott telefonos app lespoilerezi a nagyképernyős, full HD-és (vagy 4-, 8K-s) fociélményt… Hogy az évszázad közepére hol tartunk majd, azt dőreség volna tippelgetni, hiszen az új évezred sem a sci-fik képi világa szerint öltött testet, de a lankadatlan és elsöprő lendületű technikai fejlődést alighanem csak maga az apokalipszis állíthatja meg. Ami biztos, hogy a jelenkor Z és Alfa generációs fiataljait is bőséggel érik még meglepetések a jövőben, csak nekik nem a katódsugárcsöves televízió és a walkman lesz majd a retró, hanem a LED-tv meg az Apple kütyüi.

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2023. december 18-án jelent meg az oldalunkon)

Kiemelt fotó: Alamy