Ferguson kontra Wenger, Pep vs. Klopp, Mourinho mindenki ellen – a PL legnagyobb edzőpárharcai
Lassan klasszikussá nemesedik Pep Guardiola és Mikel Arteta rivalizálása, akkor is, ha egyelőre 2–0-ra vezet a mester a tanítvánnyal szemben. Lehet, hogy három az artetai igazság? A válaszra májusig várnunk kell, hanem a Premier League-érában több nagy edzőcsatát is végigkísérhettünk már; némelyik „véres” viszállyá fajult, más megmaradt baráti, mégis rendkívül nagy presztízsű küzdelemnek. Íme, a PL történetének legnagyobb edzői csörtéi.
Ferguson–Wenger
Addigra, hogy 1996 őszén Arsene Wenger megérkezett Észak-Londonba, Alex Ferguson mondhatni kisajátította magának a Premier League-et. 1993-ban, 1994-ben és 1996-ban is megnyerte azt a Manchester Uniteddel, sőt, 1995-ben is nekik állt a zászló, az utolsó fordulóban viszont elbaltázták az esélyt. Pedig ha legyőzik a West Ham Unitedet, a MU zsinórban harmadszor ünnepelhetett volna. 1–1 lett azonban a vége, az Alan Shearer góljaitól fűtött Blackburn Rovers pedig köszönte szépen, és történetében harmadszor begyűjtötte az angol bajnoki címet. Aligha az utolsó fordulóban dőlt volna el persze a bajnokság, ha Éric Cantona is bevethető, csakhogy az „őrült” francia egy januári, Selhurst Parkbeli kungfu-rúgással az egész szezonra elmeszeltette magát.
No de 1996-ban megint nyert a United és Ferguson, sőt 1997-ben is, bár addigra megjelent a színen egy messziről jött tréner, aki merőben új módszerekkel, az Arsenalt tökéletesen megreformálva mindjárt az első, nem teljes idényében behozta csapatát a dobogóra. Ő lenne az, aki beleköp Ferguson levesébe? Egy francia? Aki ráadásul Japánból keveredett a futball őshazájába? Az 1997–1998-as idény megmutatta, bizony ő, a 48 esztendős diplomás közgazdász igyekszik majd minél többször megtréfálni az addigi egyeduralkodót.
Abban az évadban, vagyis mindjárt az első teljes szezonjában bajnok lett az Arsenallal, 18 meccses veretlenségi szériát produkálva, egy pontot verve végül Fergusonékra. És onnantól óhatatlanul elindult a rivalizálás, mert még egy dudás toppant be a csárdába. A média sokáig imádta Wengert (miközben a francia meg arra panaszkodott, hogy a teljes angol sajtó Ferguson lábai előtt hever), szerette nagyon szofisztikáltnak beállítani, ami Fergusonnál, aki angliai karrierje elején még kapott hideget-meleget, kiverte a biztosítékot. Szerinte Wenger – akit sokáig csak így hívott, és sosem Arsene-nek – igyekezett mindig jobb színben feltüntetni magát, s az intellektusától sem ájult el soha. „Azt mondják, egy nagyon intelligens ember, ugye? – tette fel a szónoki kérdést egy ízben Ferguson. – Hogy öt nyelven beszél. Hát van nekem egy 15 éves srácom az akadémián Elefántcsontpartról, ő is öt nyelven beszél.”
Féltékenység is táplálta az ellenszenvet, pedig neki aztán senkitől sem kellett volna tartania. Azután például, hogy az Arsenal veretlenül nyerte meg a 2003–2004-es PL-idényt, 26 győzelem mellett 12 döntetlennel, ha megkérdezték őt a rivális teljesítményéről, méltatás helyett azt felelte: „Túl sok döntetlent játszott.” Elég fergie-s, ugye?
Akkor sem késett a fergusoni riposzt, amikor az egyik, amúgy jóbarát skót sportújságíró azt találta mondani: „Azért mennyire briliánsan futballozott az Arsenal ebben az évben”. „De nem a United ellen” – hangzott a válasz. Igaza volt: négyszer találkoztak egymással abban az idényben, és a londoniak egyszer sem győztek. 1–1 lett a Szuperkupa-mérkőzésük végeredménye (tizenegyesekkel a United nyert); gól nélküli döntetlenre végeztek 2003 szeptemberében az Old Traffordon, amikor Ruud van Nistelrooy a ráadásban tizenegyest rontott, ami után kis híján tömegverekedés tört ki a gyepen; ugyancsak 1–1 márciusban a Highburyben, s 1–0-s United-győzelem hat nappal később a birminghami Villa Parkban FA-kupa-elődöntőben.
De a szeptemberi hirig sem ért fel az egy évvel későbbi, csak Pizzagate néven elhíresült ütközettel, amikor a United megszakította az Arsenal 49 meccse tartó veretlenségi szériáját. 2–0-ra győzött a Fergie-brigád, Wenger Van Nistelrooyt csalónak titulálta, a roppant feszült csata a lefújás után sem ért véget: az öltözőfolyosón egymást szidták a játékosok, kis híján ölre mentek, a hepajban pedig egy szelet pizza is eltalálta Sir Alexet. Francesc Fabregas csak jóval később vallotta be, ő volt az elkövető, a két edzőfejedelem viszonya onnantól fogva viszont jó tíz évre totálisan elmérgesedett.
„Nagyon agresszívvá tudott válni a kapcsolatunk, főként a mérkőzések után – emlékezett vissza később Wenger. – De hát mint két oroszlán, úgy küzdöttünk a győzelemért.” Előtte sem ettek persze egymás tenyeréből. De amikor Fergusont valamivel a 2004-es rangadó előtt egy közönségtalálkozón megkérdezték, ha egy szobában lenne Arsene Wengerrel és Victoria Beckhammel, és lenne egy pisztolya, de benne csak egy golyó, kire lőne, ő előbb elszörnyedt, ám aztán felelt: „Nem lehetne inkább kettő?” Amikor pedig a Pizzagate után Ferguson az Arsenal játékosainak viselkedésére csak annyit mondott, „szégyenteljes”, Wenger ugyancsak reagált: „Soha többé egyetlen kérdésre sem válaszolok, ami erre az emberre vonatkozik.”
Ehhez képest azóta, hogy mindketten visszavonultak az edzősködéstől, időről-időre egy svájci étteremben vacsoráznak, Ferguson saját bevallása szerint is nagyon élvezi Wenger érdekfeszítő társaságát, bár mint elárulta, a bor kiválasztása továbbra is az ő reszortja. A francia ökölvívós példával él viszonyuk lefestésére: „Bokszolóknál látni, őrülten bunyóznak, az utolsójukat is beleadva küzdenek a végsőkig, a meccset követően mégsincs bennük más, mint a másik iránti tisztelet.” Olyannyira így éreznek immár egymás iránt, hogy tavaly egymás mellett állva, mosolyogva vették át a díjat, amellyel beiktatták őket a Premier League hírességek csarnokába. Helyükre kerültek.
Ferguson–Mourinho
2004-ben az addigi skót–francia párbaj háromfős csatává bővült egy pofátlan portugál, a zseniális José Mourinho érkezésével. Az újdonsült BL-győztes, aki azon a tavaszon az FC Portót ültette fel Európa trónjára, azzal indított, hogy „nem szeretnék arrogánsnak tűnni, de különleges vagyok”. A Special One meg hamar bebizonyította, hogy valóban az.
Első két angliai évében mindjárt két bajnoki címet nyert, de nem ám szorosan, kis szerencsével, mellbedobással megelőzve riválisait. Nem. A Mourinho-féle Chelsea az első idényében 12 pontot vert az Arsenalra, 18-at a Unitedre. Az egész bajnoki szezonban egy vereséget szenvedett, mindössze 15 gólt kapott, és PL-csúcsot jelentő 25 clean sheetje mellett ugyancsak rekordértékű 95 pontot szerzett. A következő évadban sem adta sokkal alább, a manchesterieket nyolc, a Liverpoolt kilenc fával utasította maga mögé. Naná, hogy piszkálta Ferguson csőrét. Sőt, Mourinho már angliai érkezése előtt is kihúzta nála a gyufát azzal, hogy a 2003–2004-es BL nyolcaddöntőjében egy utolsó percben szerzett góllal a Porto kiütötte a sorozatból a Unitedet, azzal meg pláne, ahogy az oldalvonal mellett végigszaladva, kevésbé sem visszafogottan ünnepelt.
Ferguson bizonyára azért is dúlt-fúlt, amiért eleinte sehogy sem sikerül elvernie ezt a szemtelen betolakodót – csak a hetedik találkozásukon tudta legyőzni, 1–0-ra. Bár azzal legalább a United, ahogy korábban az Arsenal esetében, elvette riválisa veretlenségi sorozatát: akkor a Chelsea történetesen 40 vereség nélküli bajnokinál járt. A mind games, vagyis az a fajta pszichikai hadviselés, amelyekkel csatáikat felvezették és vívták, mindvégig erősen jellemezte a két edző kapcsolatát. Az egyik ligakupa-elődöntőjük után Mourinho tulajdonképpen csalással vádolta kollégáját: „Sir Alex nagyon okosan járt el, ha fogalmazhatok így, amikor a félidőben elkezdett nyomást gyakorolni a játékvezetőre. A második félidőben így minden esetben ellenünk fújt, adta nekik a szabadrúgásokat, minden színészkedésnek felült.”
Panaszkodni persze mindig is tudott Mourinho, ahogyan Ferguson is, de hát ez mind-mind a már említett mind games része. Abban márpedig ugyancsak briliáns volt a páros. És ha bánthatta is Fergie-t, hogy Mourinho vele szembeni összesített mérlege jobb (a portugál a Porto, a Chelsea, az Inter és a Real Madrid trénereként hétszer győzte le idősebb kollégáját, és hat döntetlen mellett csak háromszor kapott ki), a két londoni bajnoki cím után visszavágott – 2007 és 2009 között zsinórban háromszor hódította el a PL-trófeát. Meglehet, ez is kellett ahhoz, hogy a skót visszavonulása után a portugállal is baráti viszonyt alakítson ki.
Wenger–Mourinho
Ők ketten azért komolyabb sértéseket vágtak egymás fejéhez, mint Fergie és Mou, mindjárt az első mérgezett nyílra sem kellett sokat várni. „Egy olyan világban élünk, amikor csak győztesek és vesztesek léteznek, de ha a labdarúgás az olyan csapatokat kezdi el pártolni, amelyek egyáltalán nem akarnak kezdeményezni, a sportág bizony veszélyben van.”
2005 augusztusában telt be a pohár Wengernél Mourinho negatív taktikája miatt, amikor a Szuperkupa után a bajnokságban is egy góllal veszített az Arsenal a Chelsea-vel szemben. A portugál két hónappal később intézett verbális hadüzenetet, bizonyítva, korai korszakában nem csak a pályán, a pikírtkedésben is verhetetlen volt. „Szerintem ő az a leskelődő típus. Aki szeret másokat nézni. Vannak emberek, akik ha otthon vannak, előveszik a teleszkópjukat, hogy nézzék, más családokban mi történik. Ő is állandóan a Chelsea-ről beszél. Nem tudom, hogy az állásomat akarja-e, de imádja a Chelsea-t” – nyilatkozta azután, hogy Wenger a Chelsea Everton elleni döntetlenje, valamint a Charlton Athletic elleni ligakupa-kiesés után azt találta mondani csapatára, „mintha vesztettek volna a hitükből”. A francia sem hagyta a sértést szó nélkül: „Túlment egy határon, teljesen elrugaszkodott a valóságtól, plusz roppant tiszteletlen, amit állít. Ha ostoba emberek sikert érnek el, attól olykor még ostobábbak lesznek.” Wenger perrel is fenyegetett, mire Mourinho úgy felelt, csak abban az esetben kér bocsánatot, ha Wenger is így tesz.
A kettős akkor is odamondogatott egymásnak, amikor Mourinho az Internél majd Madridban dolgozott, amikor pedig visszatért a Stamford Bridge-re, még inkább egymáson köszörülték a nyelvüket. 2014 februárjában, amikor Mourinho a Chelsea bajnoki esélyeiről mérsékelten beszélt, Wenger viszont kimondta, hogy csapata versenyben van az aranyért, a francia hozzátette: „Fél a bukástól, ezért ilyen óvatos. Pedig ezt a címet csak a Chelsea veszítheti el. Ha azt mondod, nem vagy versenyben, nem is veszítheted el, ez ilyen egyszerű. Pedig a mi munkánkban ambiciózusnak kell lenni, és mindig megpróbálni győzni.”
Ez persze kiverte Mourinhónál a biztosítékot: „Ő mondja… Pedig ő a bukás nagymestere. Én nem vagyok az. Tényleg mestere, mert nyolc éve nem nyert semmit. Na, ez a bukás. Ha én így szerepelnék, azonnal elhagynám Londont, és vissza se térnék.”
Azért persze ahogy Mourinho, Wenger is nyert: a francia három bajnoki címmel és hét FA-kupa-győzelemmel ajándékozta meg az Arsenal híveit, Mourinho két etapban ugyancsak három bajnoki címet és egy FA-kupát szerzett a Chelsea-vel. Wenger ellen pedig különösen ment neki: 19 egymás elleni találkozásukból tízet megnyert, és csak kétszer szenvedett vereséget. Szépség és a szörnyeteg?
Benítez–Mourinho
19-szer meccseltek ők is, a spanyollal szemben azonban szorosabb a mourinhói mérleg: kilencszer nyert a portugál, hatszor Rafael Benítez, a többi – nem fogják elhinni – döntetlen lett. De hát sokkal közelebb is áll egymáshoz kettejük stílusa, mint Wengeré és Mourinhóé.
Benítez ugyancsak pragmatikus tréner, ebből lett aztán az, hogy az első négy egymás elleni BL-meccsükből három 0–0-ra végződött, a negyediken 1–0-ra nyert a Liverpool. Az mondjuk máig vitatott, hogy a 2005-ös BL-elődöntőben Luis García labdája teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, mindenesetre megadták, a vörösök meg azzal a találattal jutottak be az isztambuli fináléba. És – elnézést, kedves Chelsea-drukkerek –, milyen jó, hogy gólt ítélt Lubos Michel sporttárs, máskülönben szegényebbek lennénk a futballtörténelem egyik leglátványosabb feltámadásával (0–2-ről 3–2 ugyebár az AC Milan ellen). Mourinho naná, hogy érvénytelennek gondolta, és csak „ghost goalként” aposztrofálta az azt követő esztendőkben, megjegyezve még, hogy „az asszisztens szerezte”.
A rivalizálás azzal mindenesetre kezdetét vette, pláne éleződött, amikor két évvel később az újabb BL-elődöntőben megint csak a Liverpool nyert, akkor viszont meggyőzően: a londoni 0–1 után 4–1-gyel küldte haza a kékeket az Anfieldről. Ebben az évben, 2007-ben jegyezte még némi iróniával Benítez: „Nekünk is megvannak a különleges embereink, a szurkolóink azok. Nem kell nekik kis zászlókat osztogatnunk a jobb atmoszférához, ők szívből drukkolnak. A szenvedélyük segít minket meccseket nyerni, nem a zászlók.” Erre a rivalizálásra persze a két szurkolótábor ellenségeskedése is hatott, a liverpooliak rendre azzal cukkolták az újgazdag Chelsea-t, hogy történelmet nem lehet venni, a bajnoki címeket gyűjtögető fővárosiakat ez azért annyira nem hatotta meg.
Mourinhót viszont nyilván bántotta, amikor Benítez még az első BL-párharcuk utáni őszön odavágott: „Szerintem az Arsenal sokkal jobban játszik. A győzelmei mellett izgalmasan futballozik. Ugyanez igaz a Barcelonára és a Milanra. Mindegyik kivált valami izgalmat, hogy mondhatnánk akkor, hogy a Chelsea a világ legjobb csapata?” A 2006-os FA-kupa-elődöntőben Mourinho nem is fogott kezet kollégájával, a 2–1-es vereség után pedig azt nyilatkozta: „Vajon a jobbik csapat győzött? Nem hiszem. De oké, egymeccses párharcban talán meglephetnek, csak hát ott a Premier League, amelyikben az elmúlt két szezonban összesen 45 pontot vertünk a csapatára.”
Három olyan klub is akad, amelynél időben viszonylag közel egymáshoz mindketten dolgoztak: a Chelsea, az Inter és a Real Madrid. Ennek kapcsán Benítez felesége jegyezte meg 2015 nyarán, azután, hogy férje a Realt vette át: „A Madrid immár a harmadik csapat, amelyet Rafa úgy vesz át, hogy azelőtt Mourinho edzette. A maga után hagyott romokat igyekszünk újra eltakarítani. De valahol természetes, hogy ennyire kereszteződnek az útjaink, elvégre kevés a világklasszis csapat.” Mourinhónak sem kellett több, és talán ma már a drága nej is bánja, hogy anno beleszállt a portugálba: „A hölgy kissé össze van zavarodva. Minden tiszteletem az övé, de a férje a Chelsea-ben Roberto Di Matteót váltotta, a Real Madridban Carlo Ancelottit. Egyedül az Interben váltott engem, akkor hat hónap alatt tönkretette a világ legjobb csapatát. Szerintem a hölgynek helyettem valami mással kellene foglalkoznia, mondjuk a férje diétájával, úgy kevesebb ideje maradna rám.”
Guardiola–Klopp
Egészen más típusú rivalizálás volt Josep Guardiola és Jürgen Klopp vetélkedése: barátságos, egymás abszolút tiszteletén alapuló, a másikat elismerő, sőt azt felemelő párbaj. Olyannyira, hogy az amúgy fenomenális Klopp többször is megjegyezte, „Guardiola a világ legjobb edzője”. El tudjuk ezt képzelni? Hogy Ferguson ezt mondja Wengerről küzdelmük csúcspontján? Vagy Mourinho Benítezről? Nem ettől jobb szakemberek ők ketten, de emberileg talán többek. Pedig az ő csatájuk is éles volt, de még mennyire!
A 2018–2019-es bajnoki idényben egy ponttal maradt le a Liverpool a Citytől, a 2021–2022-es szezonban szintén. Annál kiélezettebb ütközet, mint amit ez a két klub produkált azokban az években, nem létezik. Mégsem hangzott el egyetlen cinikus megjegyzés sem, egyik sem sértegette a másikat, nem akarta megalázni, földbe döngölni. Csak a kihívást látta egyik a másikban, hogy miképpen lehet jobbá válni, még tovább fejlődni, tudva azt, ha egy helyben toporog, a másik lehagyja. Nagyon jól hatott egymásra a két kiváló szakember, a legjobbat hozta ki az egyik a másikból, nem hiába váltak korszakos trénerekké, minden idők legjobbjaivá. Mielőtt azonban Guardiola fellélegezhetett volna, hogy Klopp lelépésével szabad a pálya, megjelent a színen egy újabb briliáns elme. Mikel Arteta.
Kiemelt fotó: Daily Express
Szerző
