Félrepontozott meccsek az UFC-ben: bunda vagy bénázás?

Kezdjük két ténnyel. Az egyik tény az, hogy küzdősportokban mindig is nehéz kérdés volt a pontozás. Egy valóban szoros meccset pontozni kemény dió, még a veteránnak számító bírák számára is. Az MMA relatíve friss pontozási rendszerével pedig bőven vannak gondok, szóval még inkább nehezített pályán kell helyt állni a pontozóbíróknak, már ha egyáltalán megvan a megfelelő tudásuk.

A másik tény pedig az, hogy mióta világ a világ, a korrupció mindig is része volt a küzdősport-mérkőzéseknek. Már az ókori Rómában számtalan példája volt a finoman szólva is gyanús kimenetelű meccseknek, a modern korszakból pedig a bokszot érdemes kiemelni, a világ egyik legnépszerűbb küzdősportja ugyanis bővelkedik a pénzügyi indítékokkal egész jól megmagyarázható furcsaságokban. Mindez cseppet sem meglepő – ahol sok pénz áramlik, ott bizony előbb-utóbb zavarossá válik a víz, és nem mindig látszik, hol végződnek az örvények. De ez persze közel sem jelenti azt, hogy az UFC-ben megbundáznának meccseket. Akkor viszont miért van ennyi vitatható bírói döntés?

Nem egyszerű sztori

Alapvetően három ok állhat egy elpontozott meccs mögött: az első a bírói inkompetencia, amikor is egy pontozóbíró nem tudja megfelelően alkalmazni a pontozási rendszer kritériumait, az elsővel szorosan összefüggő második okot a pontozási kritériumok hiányossága, problémái jelentik, a harmadik pedig a bundázás. Mielőtt rátérnénk a potenciális korrupció érdekfeszítő, ámde sikamlós témájára, tekintsük át röviden, hogyan is néz ki a pontozás az MMA-ban!

A meccsek jellemzően három vagy öt ötperces menetből állnak. A bokszból lett átemelve a menetenkénti tízpontos rendszer, amely értelmében a győztes tíz pontot kap, a menetet elveszítő bunyós pedig kevesebbet (akár 10–10-es menet is előfordulhat, ám ez nagyon ritka).

A meccseket három, az adott állam sportbizottsága által delegált bíró pontozza, a menetekért kapott pontok pedig összeadódnak. A végén az nyer, akit a háromból legalább két bíró győztesnek ítél. A döntések nagy része egyhangú döntés (3–0), a szorosabb meccseken előfordulnak megosztott döntések (2–1) és nagyon ritka esetekben megosztott döntetlenek (1–1–1) is születnek. De mennyi pont is jár a harcosoknak menetenként?

A győztes ugye tíz pontot kap, ezt már leszögeztük. De hogy a vesztes mennyit kap, már messze nem ennyire egyértelmű. Papíron úgy nézne ki a dolog, hogy egy szűken elveszített menet után kilenc pont járna, egy dominánsan elveszített menet után nyolc, ha pedig valakit teljesen ledaráltak, hét. Nos, a gyakorlatban szinte csak kilenc vagy nyolc pontot adnak a bírók, sőt sok esetben azért is kilenc pont jár, ha valaki ellen domináns módon nyernek. Ennek többek között az az oka, hogy mivel az MMA-ban a boksznál jóval kevesebb menet van, egy bírói döntés során sokszor csupán egyetlen pont dönt. A hárommenetes meccseknél nagyon gyakori a 29–28-as pontozókártya, de az ötmenetes főmeccsek vagy bajnoki címmeccsek során is sok a 48–47-es végeredmény. Ennek a tudatában a bírók inkább biztonsági játékot folytatnak, és inkább felfelé kerekítenek, az adott meneteket dominánsan megnyerő bunyós kárára. (És ugyanezért vonakodnak a mérkőzésvezetők a pontlevonástól a leginkább egyértelmű szembenyúlások vagy egyéb szabálytalanságok esetén is.)

Ebből elég furcsa helyzetek alakulnak ki. Nem ritka, hogy egy hárommenetes meccsen az egyik bunyós éppen csak elveszíti az első két menetet – akár véleményesen –, utána a harmadikban egyértelműen dominál, és végül mégis elveszíti a mérkőzést, annak ellenére, hogy a külső szemlélő (vagy a józan paraszti eszét használó küzdősport-rajongó) számára ő tűnik győztesnek.

Lényeg a lényeg: a tízpontos szisztéma a legtöbb szakértő szerint egyszerűen nem működik jól az MMA-ban. Több javaslat is született, például hogy az egész mérkőzést egyben pontozzák (erre más szervezeteknél van is példa), de egyelőre úgy néz ki, marad a mostani rendszer.

Tai Tuivasának köze nem volt a Jairzinho Rosenstruik elleni meccshez, az egyik bíró mégis neki adta mindhárom menetet (Forrás: bleacherreport.com)

És a gondoknak itt még nincs vége. Bár a bíróvá váláshoz hosszabb folyamaton kell átmenni, a képzések színvonala nincs az egekben, és nem előírás a küzdősportolói múlt. Ez pedig gyakran probléma, ugyanis az MMA-bírók jó része a boksz világából érkezik, és hiába végzett el egy ketrecharc-gyorstalpalót, nem biztos, hogy tényleg érteni fogja, hogy a földharcban melyik pozíció mennyire előnyös. Azaz akármilyen furcsa is, bizony előfordul, hogy egy MMA-bíró nem ért eléggé az MMA-hoz, és egészen felfoghatatlan módon félrepontozza a meccset, a korrupció mindenféle gyanúja nélkül.

Remek példa erre az ausztrál Howie Booth, akit most augusztusban a Nyugat-ausztráliai Sportbizottság a program kellős közepén vett ki a döntnöki székből, miután az UFC 305-ös sorszámú gáláján mindhárom menetet Tai Tuivasának adta a Jairzinho Rosenstruik elleni meccsen. A másik két bíró és a nézők szerint a közönségkedvenc Tuivasának köze sem volt a meccshez, amit a 92–37-es találati arány is alátámaszt. Ebben az esetben teljesen egyértelmű, hogy a bíró egyszerűen nem azt a filmet nézte a moziban, mint amit mindenki más, amit a sportbizottság gyors beavatkozása is alátámaszt.

Azért nincs könnyű dolguk

Ezzel együtt az elemzők döntő többsége egyetért abban, hogy nagyon sok sebből vérzik az MMA pontozásos rendszere. És nem csak a tízpontos rendszerrel van gond; legalább ugyanakkora probléma, hogy sok esetben nem egyértelmű, mi esik nagyobb súllyal a latba. De nézzük is, hogyan néznek ki a pontozási kritériumok! A bírók alapvetően három dolgot néznek a mérkőzések során:

·      hatékony állóharc/hatékony földharc,

·      hatékony agresszió,

·      illetve a tér uralása (angolul „oktagon control”).

Ez a három szempont pedig nem egyenértékű, hanem lépcsőzetesen épül egymásra. A legfontosabb a hatékony állóharc és földharc, amely azt takarja, hogy melyik harcos okozott nagyobb kárt az ellenfelében az állóharcos technikákkal, illetve volt hatékony a földön, azaz került a pozicionális harc közben közelebb a submissionhöz vagy a mérkőzés máshogyan történő befejezéséhez (például a földön bevitt ütésekkel, ground-and-pounddal).

A hatékony agressziót csak akkor nézik, ha teljesen egyenlőnek ítélik a hatékony állóharcot/földharcot, a tér uralása pedig csak akkor számít, ha mindkettő magasabb szintű kritérium alapján teljesen kiegyenlített volt a menet.

De nézzük is, mit jelent ez a gyakorlatban! Az állóharc esetén az ütéseknél és a rúgásoknál a látható károsodás számít: mennyire rendítette meg a bunyós az ellenfelét az ütésekkel és a rúgásokkal, illetve mekkora látható sérüléseket okozott. A hatékony földharc során pedig az, hogy melyik bunyós került közelebb a mérkőzés idő előtti befejezéséhez. És itt jön a csavar: az, hogy egy harcos földre viszi az ellenfelét, és egy kis izgés-mozgáson kívül csak fekszik rajta, a hivatalos kritériumok alapján (szinte) semmit nem ér – sőt a bírók ilyenkor néhány figyelmeztetés után fel is szokták állítani őket. Azaz a szabályrendszer értelmében az a bunyós, akit a menet elején földre vittek, majd három percig körülbelül csak feküdtek rajta, de utána fel tudott állni, és a menet végén több találatot vitt be, nyerni fogja a menetet az idő nagy részében pozícióban uraló, azonban azzal semmit nem kezdő ellenfelével szemben.

Azonban könnyű belátni azt, hogy a szoros menetek során ezekből galibák lehetnek. Tegyük fel, hogy az egyik bunyós szerez egy földre vitelt, és hatékonyan támad submissiönökre, ám az ellenfele utána feláll, és lábon többet talál, mint a birkózással kezdő harcos. Most akkor mennyire volt hatékony a bemutatott földharc, illetve állóharc? Látszik, hogy itt azért kezdünk a szubjektivitás felé csúszni…

Ugyanis nagyon vékony határvonal húzódik aközött, hogy a bíró a hatékony állóharc és/vagy földharc alapján odaadja a menetet az egyik bunyósnak, vagy egyenlőnek ítéli őket az első kritérium alapján. Ilyenkor jön be ugyanis a második lépcső, a hatékony agresszió, ami azt takarja, hogy a harcosok mennyire hatékonyan mentek a K.O. vagy a submission után. Azaz, ha egy menetben kemény ütésváltások zajlottak, és körülbelül ugyanannyi kárt tettek egymásban a harcosok, akkor azé a bunyósé a menet, aki többet tett a kiütésért, mint az ellenfele – az lesz tehát előnyben, aki vehemensebben támadott. Ha ebben is egyenlők a harcosok, akkor számít a tér uralása, azaz hogy melyikük volt az, aki meghatározta, hol és hogyan történjenek az összeütközések; ilyenkor azé a menet, aki többet ment előre, és gyakrabban kényszerítette hátrálásra a másikat. Hozzátennénk, nagyon ritka, hogy egy bíró erre az utolsó lépcsőre „fanyalodjon”, szinte mindig az első kettő szint alapján dől el a menet pontozása.

Paddy Pimblett vitatott győzelme Jared Gordon ellen (Forrás: mmafighting.com)

Nekik is magasan van a pulzusuk

És amellett, hogy bizony időnként roppant nehéz eldönteni a kritériumok alapján, hogy ki nyert, további nehezítő tényezők is fellépnek. Például az, hogy a pontozóbírók a ketrec mellett ülnek, és bár a számukra kihelyezett kis kijelzőkön is nézik a meccset, azért a perifériás látásukkal is érzékelik a ketrecben zajló eseményeket, és bizony az is hat rájuk, pedig a ketrec mellől nem lehet tisztán látni az akciót. Ahogy hat rájuk a tömeg, ami sokszor egyértelműen az egyik bunyósnak szurkol, és hangos ordítással örül kedvence találatainak, amelyek így hatékonyabbnak tűnhetnek, mint az ellenfél üdvrivalgás nélküli ütései. Emellett hat rájuk a ketrecben versengő harcosok névértéke is – nehéz eltekinteni attól, hogy épp egy veretlen legenda harcol, akinek a nimbuszán és húzóerején, azaz „pénzcsináló képességén” óriásit tépázhat egy esetleges vereség. Azaz tisztában vannak a téttel, emellett az értékelés során nincs idő visszanézni a menetet, azonnal döntést kell hozni. Akkor is, ha jobb lenne inkább rászánni még pár percet, hogy egy menetet lepontozzanak…

És mi a helyzet a bundával? Van vaj az UFC füle mögött?

A sok szárazabb részlet után elérkeztünk a cikk szaftosabb részéhez. Vajon az UFC vezetői megkenik-e a mérkőzéseket pontozó bírókat, hogy számukra kedvező ítéletek szülessenek? Kezdjük azzal, hogy eddig még nem volt egyértelmű manipulálási ügy az UFC-ben, hacsak a James Krause nevéhez kötődő fogadási botrányt nem említjük, de ott nem az UFC, hanem csak az ex-harcosból lett edző és csapata volt érintett.

Azaz nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy az óriási befolyással bíró promóció aktívan nyomást gyakorolt volna a bírókat delegáló sportszövetségekre, vagy éppen pénzt ajánlott volna fel egy-egy bírónak.

Az UFC hajnalán volt pár kifejezetten gyanús meccs, például Don Frye és Mark Hall 1996-os mérkőzése sokak szerint bunda volt, ám erre nincs perdöntő bizonyíték. És azóta bár párszor meggyanúsították az UFC-t, egyszer sem lett belőle igazán jelentős, az egész MMA-közeget felforgató diskurzus, pedig az újságírók jelentős része nagyon is kritikus az UFC-vel és annak üzletpolitikájával szemben, illetve van jó pár kellemetlen nyílt titok az iparágon belül, például a bunyósok szteroidhasználata kapcsán nem egy furcsaság előfordult már. Szó mi szó: ha tényleg lennének egyértelműen kompromittáló információk vagy gyanús jelek, az újságírók egy része vérszomjas cápaként vetette volna rá magát, és jó eséllyel mindent feltúrtak volna, amit fel lehet. Ehhez képest maradnak a szórványos gyanúsítgatások.

Miért gyanakodnak, akik gyanakodnak?

Valahol mégis érthető, hogy miért gyanakodnak azok, akik gyanakodnak. Azoknál a súlyosan félrepontozott meccseknél, ahol nagynevű, sok pénzt megmozgató bunyósok a szereplők, jóval gyakoribb, hogy a népszerűbb, a promóció számára fontosabb harcosok javára pontozzák félre a meccseket. Jó példa erre a legendás státuszú és hírhedten balhés Jon Jones, aki az UFC 247-es sorszámú gáláján nagyjából mindenki szerint elveszítette a Dominick Reyes elleni bajnoki meccset 3–2 arányban. Kétségkívül szoros meccs volt, ezzel együtt a szakértők verdiktje elég egyértelmű: Jones bizony kikapott. Fura, hogy Jones egyhangú pontozással nyert, az pedig még furább, hogy az egyik bíró négy menetet is Jonesnak adott, ami ismét a teljesen irreális kategóriába tartozik a működő szempárral és látókéreggel rendelkező sportrajongók körében.

És érdemes egy friss példát is idehozni, a brit közönségkedvenc Paddy Pimblett szintén egyhangú pontozásos győzelmét az öregedő – és egyébként meglehetősen középszerű – Jared Gordon felett. Ez utóbbi esetben is ugyanaz történt, mint a Jones-meccs után: nagyjából mindenki egyetértett benne, hogy Gordon nyert, mégis a feltörekvő sztár, Paddy kapta a meccset. Ami viszont igazán érdekes, az egy telefonnal véletlenül elcsípett jelenet, amikor Dana White a döntés kihirdetése után észrevehetően biccent Pimblett menedzserének. A videó érthető módon elég nagy port kavart, egyértelmű bizonyítéknak azonban nyilván nem tekinthető. Akkor sem, ha nem néz ki túl jól.

Dana White, az UFC vezérigazgatója (Forrás: cnbc.com)

Emellett egyáltalán nem biztos, hogy a bírók azért pontoznak a favoritok javára, mert valaki fizet nekik ezért. Egyfelől hathat rájuk tudat alatt a nézők – és az MMA-nagyközönség – azon elvárása, hogy a népszerűbb harcos nyerjen. Emellett – ahogy azt már ecseteltük – a nézők sokszor hangos üdvrivalgással nyugtázzák kedvencük találatait, míg az ellenfél sikeres ütéseit semmiféle reakció nem kíséri, ez pedig egyértelműen elmozdíthatja a mérleg nyelvét. Szintén említettük már, hogy az igazán nagy sztároknál kifejezetten jelentős anyagi vonzata van annak, hogy valaki veretlen marad-e vagy sem, vagy megőrzi-e a győzelmi szériáját, vagy sem. Könnyen lehet, hogy a bírók tudat alatt félnek attól, hogy miattuk keletkezzen anyagi kár, mert valljuk be őszintén, valahol erről van szó, még ha nagyon közvetett módon is.

Azaz nem kell hozzá korrupció, hogy a favoritok felé billenjen a mérleg nyelve. És nyilván rengeteg olyan meccs van, ahol nem a népszerű sztárok nyernek, hanem a kevésbé (el)ismert ellenfeleik, abszurd tehát azt feltételezni, hogy az UFC rendszerszinten belenyúlna a meccsek pontozásába.

Összegzés

Az, hogy a jelenlegi pontozási rendszer ezer sebből vérzik, elég egyértelmű, ahogy az is, hogy a pontozóbírók képzése és kiválasztása is bőven hagy kívánnivalót maga után. A félrepontozott meccsek túlnyomó többségénél egyértelmű, hogy a rendszer problémái miatt megy félre a bírói ítélet, csupán néhány valóban gyanús eset fordult eddig elő, de perdöntő bizonyítéknak eddig se híre, se hamva, pedig Dana White nem szűkölködik a rosszakarókban.

Reálisan nézve az, hogy UFC rendszeresen belenyúlna a meccsek végeredményébe, több mint valószínűtlen.

Sokkal inkább bevett gyakorlat, hogy a „matchmaking”, azaz a párosítások összeállítása során raknak úgy össze mérkőzéseket, hogy az általuk favorizált bunyós nyerjen (ez nagyjából nyílt titok). Emellett igaz az is, hogy a világ legnagyobb MMA-szervezete óriási kockázatot vállalna, ha egyszer esetleg belebukna egy megbundázott meccsbe.

Ezzel együtt nagy ritkán, de előfordultak és előfordulnak gyanús esetek, ahogy az is eléggé egyértelmű, hogy az UFC hírhedt vezérigazgatója, Dana White nem riad vissza a piszkos eszközöktől, ha pénzcsinálásról van szó. Hogy most akkor Paddy Pimblett meccsénél tényleg volt valami machináció a háttérben, vagy sem, az jó kérdés – kizárni nem lehet, de igazán erős bizonyíték sincs rá. Ahogy a többi esetben is ugyanez a helyzet. Mindenesetre amíg nem pattan ki egy egyértelmű botrány, addig nem érdemes gyanúsítgatásokkal dobálózni – ha pedig tényleg vaj van az UFC-fejesek füle mögött, előbb-utóbb ki fog derülni. Ugyanis a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát…

Kiemelt fotó: si.com