Életveszélyes, még sincs jobb: fogyasztás az MMA-ban

Kezdjük két sokkoló esettel. 2015 decemberében Jang Csian-ping kínai ketrecharcos a ONE FC szingapúri küzdősportszervezet mérkőzésére készülve meghalt fogyasztás közben, mindössze 21 évesen. Csupán két évre rá, 2017-ben pedig Jessica Lindsay ausztrál thaiboxharcos veszítette életét szintén fogyasztás közben. Sajnos azonban a halálesetek sem tudtak elég nagy hullámokat vetni ahhoz, hogy megnyugtató megoldás szülessen a nagyon komoly egészségügyi kockázatokkal járó fogyasztásra.

A szervezet ilyen szintű dehidratációja ugyanis nem meglepő módon roppant veszélyes, nemcsak rövid távon, hosszú távon is: a vesekárosodástól kezdve a hormonális- és immunproblémákig számtalan módon károsíthatja a sportolók egészségét, főleg ha hosszú évekig rendszeresen csinálják.

Több olyan esetről tudni, amikor a fogyasztást felügyelő orvosok leállították a fogyasztást az egészségügyi kockázatra hivatkozva. Ez történt például a rendkívül népszerű csecsen bunyóssal, Khamzat Chimaevvel az UFC 297-es gálája előtt, aki végül majdnem három és fél kilóval túlment a váltósúlyú limiten. De az is gyakori, hogy a bunyósok csontvázként, támolyogva állnak mérlegre egy nappal a mérkőzés előtt. T. J. Dillashaw, az UFC volt harmatsúlyú bajnoka például egyszer lefogyasztott légsúlyba egy címmeccsre – a mérlegelés előtt úgy nézett ki, mint egy frissen feltámasztott holttest, de ezzel együtt is bukta a Henry Cejudo elleni mérkőzést. De Conor McGregor, az UFC valaha volt legnagyobb sztárja is borzasztóan megkínozta magát, hogy a testalkata számára természetes könnyűsúly helyett pehelysúlyban bunyózzon. Az igazán durva fogyasztások során minden egyes dekagrammért vért kell izzadni, így arra is sok példa van, hogy valaki annyira kicentizi a fogyasztást, hogy meztelenül mérlegel, miközben segítői törülközővel takarják el a takargatnivalókat.

T. J. Dillashaw a sport történetének egyik legbrutálisabb fogyasztása közben (Forrás: ESPN)

Az is sokatmondó, hogy rengeteg harcos a fogyasztást nevezi meg a sport legnehezebb, lelkileg legmegterhelőbb részének – ami figyelemre méltó, ha belegondolunk, hogy ezek a sportolók nemcsak folyamatosan a határaikat feszegetik a kőkemény edzéseken, de napi szinten kapnak be piszkosul fájdalmas ütéseket és rúgásokat is. De miért is teszik ki magukat a bunyósok ennek a tortúrának?

A győzelemért mindent

Egy élsportoló józan ésszel felfoghatatlan áldozatokat hoz a sikerért. Napi többször kőkeményen edz, jégfürdőben regenerálódik, odafigyel a táplálkozására, nem iszik alkoholt, időben lefekszik aludni. Ha máshol adottak a körülmények az ideális felkészüléshez, akkor elköltözik, akár egy másik kontinensre is. Elviseli a folyamatosan felbukkanó kisebb-nagyobb sérüléseket, a sérülések okozta folyamatos bizonytalanságot, a médiafigyelemmel járó stresszt, valamint a rajongók sokszor irreális elvárásait is. Elfogadja, hogy a sikerig hosszú út vezet, és azt is, hogy még ha fel is ér a hegy tejére, jó esélye van rá, hogy élete hátralévő részét hosszú távú egészségkárosodással élje le. Az elnyűtt ízületek és a gyakran állandósult fájdalom önmagában is erősen rontják a visszavonult élsportolók életminőségét. De ennél van sokkal rosszabb is: a kontaktsportokban, így a küzdősportokban nagyon gyakori a fejet ért ismétlődő ütések kiváltotta súlyos agykárosodás, a krónikus traumás enkefalopátia kockázata. A küzdősportolók jó része éveket áldoz fel az életéből a siker oltárán – sokan pedig soha nem is törik át azt a mitikus üvegplafont.

Az egészségkárosodáson felül sajnos meg kell említeni a sportágak jó részét érintő doppingolást is, ami a ketrecharcot szintén bőven érinti. Bár a sportág hajnalán jellemző, akciófigurákat megszégyenítő fizikumok (pl. Brock Lesnar, Alistair Overeem) már nagyrészt eltűntek, a szakértők nagy része még most is azon a véleményen van, hogy a bunyósok többsége bizony tol valamit, és nemcsak a bevásárlókocsit a szupermarketben.

Persze nem azokat a tiltott teljesítményfokozókat, amelyekre tesztelnek a tesztelők, hanem azokat a kicsit átvariált molekulákat, amelyek nem akadnak fenn a laborteszteken, viszont ugyanúgy elvisznek A-ból B-be. Elég csak Israel Adesanya látványosan lógó mellbimbójára gondolni a Paulo Costa elleni címvédése során (a mellbimbó környéki duzzanat, azaz a gynecomastia egyértelműen a szteroidhasználat jele). De nagy barátját, Kamaru Usmant, a váltósúlyú klasszist pedig az állóképességet növelő EPO-val gyanúsították meg nemegyszer, a szer használatára utaló pattanásokat nézve nem is alaptalanul.

Van, hogy a bunyósok maguk is beszélnek a sportágon belüli doppingolásról. Nate Diaz, az UFC már visszavonult fenegyereke egy sajtókonferencián újságírói kérdésre simán belökte, hogy hát mindenki szteroidokat tol. Ebből kiindulva tényleg majdnem minden MMA-harcos használ valamilyen illegális teljesítményfokozót – és vállalja az ezzel járó morális kételyeket, valamint a lebukás és a megbélyegzés kockázatát.

Kicsit hosszú lett a felvezetés, de a fenti szempontokat végignézve már egyáltalán nem meglepő, hogy a bunyósok túlnyomó többsége hajlandó lesz megkínozni testét-lelkét – illetve kockáztatni az egészségét – néhány kilogramm előnyért a ketrecben. Az extra testsúly ugyanis nagyon sokat segít, főleg a földharcban, arról nem is beszélve, hogy mekkora előny belefogyasztani egy olyan súlycsoportba, ahol a bunyós hosszabb végtagjainak köszönhetően óriási előnyt élvez.

Mennyit fogyasztanak a bunyósok?

De mennyit is fogyasztanak a ketrecharcosok? Az MMA-sok nagy része a testsúlyának 5-10%-át leadja az utolsó héten, úgy, hogy a felkészülés során már levedlette az összes zsírt, amit le tudott. A tíz százalék egyébként már nagyon soknak számít, de még ennél is vannak durvább példák. Chris Weidman, az UFC korábbi középsúlyú bajnoka például tíz nap alatt 32 fontot, azaz 14,5 kg-ot adott le a Demian Maia elleni meccs előtt, ami egészen észbontó – és roppant veszélyes, nem csoda, hogy a mérlegelés során majdnem elájult.

De a miheztartás végett érdemes még megnézni pár konkrét példát. Habib, a könnyűsúlyú legenda a saját bevallása szerint a meccsek közötti időszakban nagyjából 85 kilót nyomott, innen az edzőtáborban nagyjából 80-81 kilóra fogyott le, és onnan ment le nagyjából egy hét alatt a 71 kg-os limitig. Azaz egy hét alatt ő is leadta nagyjából a testsúlya 12-13%-át… De a magyar Borics Ádám is sokat fogyaszt pehelysúlyba: a Bellator 243-as gálájára készülve, a fogyasztás utolsó szakaszában például egy nap alatt 4,5 kg-ot adott le, ami szintén roppant megterhelő (ez egy nap alatt több mint a testtömege 6%-a).

Conor McGregor borzasztóan nehezen hozta a 66 kilót (Forrás: The Irish Dependent)

Hogyan néz ki a fogyasztás?

De nézzük meg, hogyan képesek ennyi súlytól megszabadulni a bunyósok. A meccsre való készülés során az edzőtáborban már nagyon odafigyelnek a megfelelő táplálkozásra, így jelentősen lecsökkentik a testzsírszázalékukat. Legtöbbször az utolsó héten fordulnak rá a célegyenesre, amikor is minimálisra csökkentik a kalória-, szénhidrát- és sóbevitelt. (A szénhidrátok ugyanis vizet kötnek meg a szervezetben, a só pedig szintén növeli az ozmotikus koncentrációt, ezért a sóbevitel csökkentésével is csökkenthetjük a szervezet víztartalmát.)

De ez még édeskevés, ugyanis még jó pár liternyi vizet el kell távolítani a szervezetből. A harcosok nagy része vízhajtással (water loading) szabadul meg a folyadéktól. A vízhajtás lényege, hogy egy nap rengeteg, kezdetben akár 8–10 liter vizet is megisznak, ami blokkolja a szervezet vízháztartását szabályozó hormon, az ADH termelődését. Ennek következtében a megivott rengeteg víz távozik is vizelet formájában – és mivel a hormonrendszer összezavarodik, így a folyamat végén még több vizet ürít a szervezet, többet, mint amennyit az extra folyadékbevitellel bevitt.

A procedúra legvégén, az utolsó egy-két napban jön az a rész, amikor a bunyósok már alig isznak, és nyakig beöltözve szaunában vagy enyhe testedzéssel szabadulnak meg az utolsó kilóktól, kínok kínjai között, szigorú orvosi felügyelettel.

Utána következik a mindent eldöntő mérlegelés, majd a nagyon tudatosan felépített visszatöltés, amelynek során csaknem a vízhajtás előtti testsúlyra visszamennek a bunyósok. A nagyobb mértékű fogyasztások után azonban nem lehet tökéletesen visszatölteni, így a harcosok ilyenkor dehidratáltan lépnek be az oktagonba – ez pedig komoly hátrányokkal járhat a harc kimenetelére nézve.

Mik a nagymértékű fogyasztás hátrányai?

A nagymértékű fogyasztás nemcsak veszélyes és szörnyen megterhelő, de a versenyképességet nézve is komoly hátrányokkal jár. Egy dehidratált bunyós egyfelől rosszabb erőnléttel és állóképességgel rendelkezik, így könnyebben kimerül a későbbi menetekben. A másik lényeges hátrány az, hogy mivel csökken az agy térfogata, így könnyebben elmozdul a koponyaűrben, ezért erősebben nekiütődik a koponya falának egy-egy fejet ért ütés vagy rúgás következtében. A harcos pedig könnyebben megszédül, így lehet, hogy egy olyan ütés is padlóra küldi, amelyet kevésbé dehidratálva simán benyelne. Azaz nemcsak az egészségét kockáztatja a fogyasztással, de még versenyhátrányt is szenved… Persze ha szakszerűen csinálja, még mindig jobban megéri befogyasztania egy kisebb súlycsoportba, mint jóval nagyobb ellenfelek ellen ketrecbe lépni.

Tényleg nincs megoldás?

A fogyasztás körüli problémák már régóta ismertek, azonban eddig nem sikerült megoldani őket. Több javaslat született már, kezdve a több súlycsoporttól a mérkőzések napján történő mérlegelésen át az edzőtáborok alatt történő véletlenszerű mérlegelésekig, de mindegyiket elvetették. A legígéretesebbnek a ONE FC 2015-ben, a rendkívül sajnálatos halálesetet követően bevezetett hidratációs tesztje tűnik. Az elv egyszerű: mielőtt a harcosok mérlegre lépnének, tesztelik a vizeletük összetételét, és ha nem megfelelő a víztartalma, a bunyós nem versenyezhet. Ez elvileg arra szolgál, hogy ne lehessen dehidratált állapotban mérlegre lépni, így papíron lehetetlenné teszi, hogy a ketrecharcosok alacsonyabb súlycsoportba fogyasszanak. Azaz mindenki a természetes súlycsoportjában versenyezne, és senkinek nem kellene kitennie magát a fogyasztás roppant veszélyes és megterhelő folyamatának.

Azonban nem véletlenül használtunk feltételes módot. Ugyanis bár a ONE FC nagyon büszke a bevezetett új szisztémára, a témával behatóan foglalkozó szakértők egyáltalán nem biztosak benne, hogy a vizelet tesztelése megbízható információkkal szolgálna a sportoló szervezetének hidratációs állapotáról. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, több módszerrel is át lehet verni a teszteket, ami megint csak oda vezet, hogy a sportolók fogyasztanak, aztán valahogy átslisszannak a teszteken…

Konklúzió

Bár örvendetes, hogy az egyik nagy promóció konkrét lépéseket tett egy biztonságosabb szisztéma felé, a ONE FC mostani rendszere messze nem tökéletes vagy kiforrott. A legnagyobb MMA-promóciók, nevezetesen az UFC és a PFL ezzel szemben nem használják a hidratációs teszteket, és nem is tűnik úgy, mintha gőzerővel dolgoznának egy alternatív megoldáson. Egy szó, mint száz, úgy tűnik, hogy a hagyományos mérlegelési rendszer és a nagymértékű fogyasztás még egy jó ideig a sportág része marad. Csak reménykedni lehet, hogy nem kellenek újabb halálesetek ahhoz, hogy ez megváltozzon.

Kiemelt fotó: The Mirror