Egy dicsőséges pályafutás dicstelen lezárásához közelít az Európa-bajnok edző

NULLA – ezzel a címmel jelent meg október 14-én este Aydin Bagirovnak, a legolvasottabb azeri sportlap, a qol.az szakírójának rövid, ámde velős jegyzete, közvetlenül a Nemzetek Ligája C-divíziójában a Szlovákia ellen hazai pályán elszenvedett 3–1-es vereséget követően. Az írást alább változtatás nélkül közöljük:

 

Az alábbiakból is jól látszik, hogy Azerbajdzsánban nem éppen vidám téma mostanában a fociválogatott szereplése, de miután hosszú ideje nem az (a 113. helyen álltak az októberi meccsek előtt a FIFA-világranglistán), a helyi vezetők nagynevű edzők csatasorba állításától remélték a felemelkedést. Korábban Berti Vogts dolgozott a válogatottnál, majd Santos előtt az a Giovanni di Biasi, aki 2016-ban kijuttatta Albániát a franciaországi kontinensviadalra. Ők sem váltották meg a világot, ám a rutinos portugál szakemberrel nagyon nem megy a szekér, eddig mind a négy mérkőzését elveszítette csapatával és a Nemzetek Ligájában jó esélye van arra, hogy a C-ből a D-divízióba navigálja az övéit. Novemberben az Észtország elleni hazai mérkőzés kulcsfontosságú lesz ebből a szempontból, de az eddigi négy vereség és a 3–11-es gólarány nem jogosít fel túl sok reményre.

 

 

De hogyan zuhant be ennyire Santos karrierje?

 

Az egyébként villamosmérnöki diplomát szerzett, játékosként fiatalon visszavonuló edzőt nem véletlenül nevezik Professzornak. Utolsó klubja, az Estoril Praia tulajdonosának szállodájában dolgozott civilben villanyszerelőként, és amikor nem ment a csapatnak a másodosztályban, felajánlotta, hogy szívesen segíti a gárdát másodedzőként – és még fizetést sem kér érte. Az elnök – minden mindegy alapon – belement a furcsa kérésbe és Santos segítségével az Estoril elkerülte a kiesést a portugál másodosztályban. Az analitikus és végtelenül pragmatikus Santos egy évvel később már a vezetőedzője volt a klubnak, amelyet idővel vissza is vezetett a legjobbak közé. A 90-es években az egyik legfelkapottabb, legnépszerűbb luzitán szakembernek számított, nem csoda, hogy azon kevesek egyike, akik ülhettek a három gigász, az FC Porto, a Sporting CP és az SL Benfica kispadján is. A kék-fehér sárkányokkal öt trófeát is nyert (egy bajnokságot, két kupát és két Szuperkupát), de közben Görögország futballjába is belekóstolt, ahol az AEK Athén és a Panathinaikosz edzője is lehetett, ráadásul egymás után! A fővárosiakkal egy kupagyőzelemig jutott 2002-ben, de a munkássága olyannyira megalapozta a nimbuszát a helléneknél, hogy 2010 és 2014 között a válogatott kispadjára leültették a döntéshozók.

 

Nem is végezte rosszul a munkáját kapitányként: a 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű Eb-n a legjobb nyolc közé vezette a válogatottat, amelyet csak a két évvel későbbi világbajnok német válogatott tudott megállítani az egyenes kieséses szakaszban, és az említett brazíliai seregszemlén szintén továbbverekedte magát csapatával a csoportkörön, hogy aztán némi meglepetésre tizenegyesrúgások után búcsúzzon Costa Rica legjobbjaival szemben. Összességében elégedettek voltak Santos munkájával Görögországban, még akkor is, ha a játék nem volt látványos és gólra törő, de kétségtelenül eredményesnek bizonyult, és ezt a 2004-es Eb-győztes országában mindennél többre tartják.

 

Négy esztendő után mégis távozott, hogy még 2014 szeptemberében átvegye hazája válogatottját, amely klasszisoktól hemzsegett. A tét nem volt kicsi: az újkori futballtörténelem egyik legjobbjával válogatott szinten is nyerni valamit. 2016-ban ez végül első nekifutásra össze is jött, miután a csoportkör – ki ne tudná közülünk – végigbotladozása után az egyenes kieséses szakaszban sem dominálva, de nyeregetve egészen a házigazda Franciaország elleni döntőig masírozott a Santos-gárda, és ha már ott volt, hosszabbításban 1–0-ra nyert is, elhallgattatva egész Párizst. A mérkőzéssel nem csak a mester, hanem természetesen a sérülés miatt korán lejövő Cristiano Ronaldo is mennybe ment, hiszen immár a válogatott vezéreként is volt trófeája, sokak számára pedig örökké emlékezetes marad, ahogyan a szövetségi kapitány asszisztensének előlépve, a hosszabbítás egészében teátrális mozdulatokkal instruálta a társait az oldalvonal mellett.

 

A portugál sajtó kritikusait elhallgattatta a nem várt siker, bár arrafelé azt mondták, „Portugáliának Santos-arca van”, ami azt jelentette, hogy hiába volt tele a keret kreatív megoldásokra képes, virtuóz klasszisokkal (Joao Félix, Diogo Jota, Bernardo Silva), az edző pragmatizmusa megakadályozta őket a képességeik kibontakoztatásában. De mivel a csapat nyert, itt sem érhette szó a ház elejét. Olyannyira nyert, hogy 2019-ben az UEFA által életre hívott és első alkalommal kiírt Nemzetek Ligáját is megnyerte Portugália, az elődöntőben Hollandiát, a fináléban (CR mesterhármasával) Svájcot felülmúlva, így az ország bizakodva, nagy reményekkel várta a 2020-as Európa-bajnokságot és a 2022-es világbajnokságot is.

 

A végül 2021-re halasztott kontinensviadalon már a legjobb tizenhat között búcsúzott a címvédő, de a portugál szövetség kitartott a kapitány mellett a korábbi sikerekre alapozott hitele miatt, ám tudvalevő volt, hogy ezt a csorbát csak egy kiemelkedő világbajnoki szerepléssel lehet kiküszöbölni. Katarban aztán eljött az igazság pillanata és a Dél-Korea, Uruguay, Ghána triót maga mögé utasítva, viszonylag jó formában kezdte a tornát az együttes. (Azért csak viszonylag jó formában, mert az utolsó, tét nélküli csoportmeccsen kikaptak 2–1-re az ázsiaiaktól.) A negyeddöntőben jött egy erődemonstrációnak is beillő kiütéses siker Svájc ellen (6–1), ám a sajtó egyre többet foglalkozott a Ronaldo-kérdéssel. Mint ismert, a klasszisnak épp nem volt klubja, miután furcsa körülmények között távozott idény közben a Manchester Unitedtől, de a válogatottban annak ellenére kirobbanthatatlan volt, hogy a tornán négy meccsen csak egy tizenegyesből elért gólig jutott. A Marokkó elleni negyeddöntőn már Goncalo Ramos kezdett a válogatottsági rekorder, ötszörös aranylabdás helyén és bár nem emiatt, de meglepetésre 1–0-ra alulmaradtak Walid Regragui tanítványaival szemben. A sajtó egy része szerint a CR körüli viták meggyengítették Santos pozícióját az öltözőben és emiatt búcsúzott a legjobb nyolc között a többre hivatott válogatott, azonban hivatalosan erről soha nem mondott senki semmit.

 

 

Az nyilvánvalóvá vált, hogy a szakembernek nem lesz maradása a posztján, de az meglepetésnek számított, hogy a lengyel válogatott kispadjára ült át nem sokkal ez után. Az akkori jelentések szerint a helyi szövetség alaposan a zsebébe nyúlt és busásan megfizette a Professzort, akitől nem csak azt várták, hogy szövetségi kapitány legyen, hanem azt is, hogy segítse a lengyel futballreformokat az évtizedek alatt összegyűjtött tapasztalatával. Szimpatikusan indított, hiszen honfitárs elődjével, Paulo Sousával szemben életvitelszerűen az országban tartózkodott, az eredmények miatt hamar ellene fordultak a drukkerek és a sajtó is. A 2024-es Európa-bajnokság selejtezőiben az első öt meccséből hármat elveszített (Albánia, Csehország és Moldova ellen) és csakhamar veszélybe került a kvalifikáció, így a futballszövetség vezetői alig kilenc hónap után felbontották a portugál mester és stábja busásan fizető szerződését. Végül egy helyi szakember, Michal Probierz vette át a stafétát, és ha csak a pótselejtezőn keresztül is, de kijuttatta Robert Lewandowskiékat Németországba.

 

A portugál veterán ezek után 2024 januárjában kissé váratlan módon a török Besiktasnál tűnt fel, amely évek óta keresi önmagát. Noha biztosan tovább tervezett az isztambuli óriásnál, áprilisra megköszönték a munkáját, de ez nem is csoda, a neki adatott 13 bajnoki mérkőzésből csak négyet nyert meg, ötöt pedig elveszített és ezzel komoly veszélybe sodorta a klub nemzetközi kupaindulásról szőtt álmait. A klub idényét végül a kupagyőzelem mentette meg, de ezt már a beugró Serdar Topraktepével érte el a klub.

 

 

Azerbajdzsán – végállomás?

 

Így érkeztünk el 2024 nyaráig, amikor is váratlanul Azerbajdzsán szövetségi kapitányaként mutatták be az akkor még 69 éves szakembert. Hároméves, 2027 nyaráig szóló szerződést kötött a helyi futballvezetőkkel, és ahogyan Lengyelországban, úgy ezúttal itt is azt várják tőle, hogy a felnőttválogatott irányítása mellett a helyi foci fejlesztésében is vállaljon szerepet. Egyelőre azonban az sem biztos, hogy ezt az évet túléli, noha a nyilatkozataiban folyamatosan a jövőről és a szerinte szemmel látható fejlődésről beszél, ez nem tűnik egyelőre másnak, mint mentegetőzés. Az azeri sajtó ki van akadva, nem feltétlenül rá, hanem azokra, akik kinevezték, a szurkolók viszont dühösek Santosra, aki például olyan baklövéseket követ el, minthogy csapatkapitányi karszalagot ad olyan játékosra, aki nem is beszéli az ország nyelvét, mert orosz származású, vagy amiért semmi biztatót nem lehet felfedezni az együttes játékában és persze ezáltal az eredmények terén sem.

 

Az biztos, hogy eddig a Nemzetek Ligájában Svédország, Szlovákia és Észtország is magabiztosan (legalább két góllal) múlta felül a Santos-tanítványokat, de a mester derűlátó volt és a már említett, szlovákok elleni bukta után is arról beszélt, hogy nincs nagy baj, ő látja a fejlődés jeleit és néhány éven belül Azerbajdzsán az Eb-szereplésért fog versenyezni. Azonban sem a drukkerek, sem a sajtó képviselői nem hisznek neki, a nyomás pedig egyre nagyobb rajta és csapatán. Ha novemberben nem sikerül radikálisan fordítani a dolgok menetén, akkor a csapat a D-ligába, a legkisebbek közé kerül és akkor majd aligha fognak ragaszkodni az egyébként – ne feledjük, nyolc éve – Európa-bajnok szövetségi kapitányhoz. Ha pedig így lesz, a búcsúja könnyen egybeeshet a nagyszerű karrierje csalódást keltő lezárásával is.

 

Kiemelt kép: A Bola