Délután focimeccsen duplázott, este kosármeccsen szórt 32 pontot a Fenerbahce legendája – Can Bartu hihetetlen története

Mielőtt bemutatnám a cikk főszereplőjét, szeretnék egy rövid kitérőt tenni a kulisszák mögé. Amikor rátaláltam erre a sztorira valahol az internet legmélyebb bugyraiban, rögtön arra gondoltam, hogy Luciano Re Cecconi hihetetlenül groteszk élettörténete után ez is feltétlenül szót érdemel a Büntető felületén. Hiszen hány olyan sportolót ismerünk, aki párhuzamosan szerepelt a válogatottban két különböző sportágban? Még nagyobb bravúr, hogy e két sportág még csak közeli rokonságban sem áll egymással, hiszen egyiket kézzel, a másikat pedig lábbal játsszák… Pusztán ez a tény önmagában is kellően érdekes, hogy megemlékezzünk róla. Az anyaggyűjtés során azonban döbbenten tapasztaltam, hogy sem magyar, sem angol nyelven nincs elegendő információ még egy mérsékelten tartalmas cikkhez sem a török sport egyik legnagyobb és legkülönlegesebb alakjáról. Török nyelvű cikkekből szemlélődve azonban hamar kirajzolódott, ebben a történetben olyannyira hemzsegnek az érdekességek, hogy akár könyvet is írhatnánk belőle. Ha könyvet nem is ígérhetek, egy rendkívüli utazásra mégiscsak meginvitálom olvasóinkat!

Ígéretes kosárkarrier és egy kis foci

Can Bartu 1936. január 30-án született Isztambulban családja egyetlen gyermekeként. Kisiskolás korában gyakran focizott a helyi srácokkal, de mivel az átlagnál magasabbra nőtt és akkoriban kezdett egyre népszerűbbé válni a városban a kosárlabda, adta magát, hogy melyik sportágat választja. Akkoriban a kosárlabdát jó módú családok gyermekei játszották, és mivel Bartu édesapja vámügynök volt, az átlagosnál jobb körülmények között nőtt fel. 11 évesen csatlakozott a Modaspor gyerekcsapatához, ahol akkori edzőjére, Önder Daira különösen nagy hatást gyakorolt. Olyannyira, hogy amikor a mester két évvel később a Fenerbahce ifjúsági csapatához került, magával vitte az ekkor még csak 13 éves fiút is.

Karrierje ígéretesen ívelt fölfelé. 1953-ban részt vett egy Edirnében rendezett kosártornán. Történt, hogy az ifjúsági futballcsapat is az Isztambultól körülbelül 240 kilométerre található városban tartózkodott. A csapat edzője, Fikret Arican azonban nehéz helyzetbe került a hiányzók miatt és adta magát a lehetőség, hogy a kosarasoktól kérjen segítséget. Mivel Barturól és egy másik csapattársáról köztudott volt, hogy lábbal sem ügyetlen a labdával, a focicsapat edzője kölcsönkérte őket a mérkőzésre. Bartu három szabálytalan és egy szabályos gólt szerzett, a Fenerbahce ifjúsági csapata pedig 1–0-ra nyert. A gólszerző ekkor még persze nem gondolta, hogy hamarosan fenekestül felfordul az élete…

Bemutatkozás a magyar válogatott ellen

Kosárlabdában hazája legtehetségesebb játékosai közé sorolták, rendszeresen szerepelt a korosztályos válogatottban, a Fenerbahce ifjúsági együttesének pedig csapatkapitánya volt. Alig volt 17 éves, amikor az 1955–1956-os szezonban már alapembere volt az előző szezonban a bajnoki címet botrányos módon elveszítő Fenerbahce felnőttcsapatában. Decemberben aztán a török válogatott mezét is magára ölthette, éppen az Eb-címvédő Magyarország ellen.

„A török válogatottban először szerepelt egy 17 éves tehetséges játékos, Can Bartu gimnazista. Az első mérkőzés előtti órákban ott izgult a szálló előcsarnokában. Nagy lámpaláza volt. A magyar fiúk közrefogták, biztatták, ne legyen ideges, tanácsokat adtak neki. A fiú megnyugodott és kiválóan játszott. A mérkőzés után újra körülvették a magyarok, gratuláltak neki, a török gyerek pedig hálásan szorongatta a kezüket” – emlékszik vissza a meccset nyolc ponttal záró debütánsra a Népsport 1955. december 11-i száma.

A török kosárválogatott az 1955-ös Európa-bajnokságon a középmezőnyben végzett – de mivel a budapesti tornát júniusban rendezték, Bartu még nem léphetett pályára. Ekkor szerezte meg egyébként Magyarország története első Európa-bajnoki címét.

Can Bartu (7-esben) a Fenerbahce kosárcsapatának színeiben (Forrás: Yenisafak.com)

Akkor most foci vagy kosárlabda?

1955-ben Markos Imrét menesztették a Fenerbahce vezetőedzői posztjáról, helyét pedig az ifjúsági csapatot irányító Fikret Arican vette át. Arican meg volt arról győződve, hogy Bartu a futballpályán is megállná a helyét és mindent elkövetett, hogy meggyőzze: csatlakozzon a focicsapathoz. A játékos azonban hajthatatlannak tűnt és nem ő volt az egyetlen, aki ellenezte a szokatlan ötletet. A futballcsapat vezetői sem támogatták, mert vékony testalkata miatt fizikailag alkalmatlannak tartották az élfutballra.

Szilárdnak tűnő álláspontjuk akkor változott meg, amikor egy Galatasaray–Fenerbahce gálameccset rendeztek, ahol más sportág képviselői is szerepeltek. Bartu furcsa módon a Galatasaray színeiben lépett pályára és kilenc gólt szerzett. A Galata vezetőedzője, Baba Gündüz a meccs után azonnal győzködni kezdte a parádézó játékost, hogy hagyja abba a kosárlabdát és csatlakozzon a focicsapathoz. Ekkor kaptak észhez a Fener vezetői, mondván, azt azért mégsem hagyhatják, hogy a legnagyobb rivális csapjon le az ő kiválóságukra. Arican vezetőedző tehát zöld utat kapott és hamarosan meggyőzte őt, hogy csatlakozzon a focicsapathoz. Bartu azonban leszögezte: esze ágában sincs abbahagyni a kosárlabdát…

Miután néhány barátságos meccsen pályára lépett, 1956. május 5-én lejátszotta első hivatalos labdarúgó-mérkőzését is. Rögtön a következő fordulóban aztán megszerezte első gólját is a Beyogluspor elleni 3–1-es győzelem alkalmával. A szezon végén az a szürreális helyzet állt elő, hogy két bajnoki aranyat- és két bajnoki ezüstérmet is ünnepelhetett: kosárlabdázóként megnyerte a jugoszláv és az isztambuli ligát, kosárlabdában és futballban másodikként zárta a török bajnokságot.

Irány a címlapok és a világhírnév

Az igazi áttörés az 1956–1957-es idényben jött el számára – ekkor már a szintén magyar Székely László volt a futballcsapat edzője. Nem egészen öt hónappal debütálása után megérkezett a válogatott meghívója is, s abban a szezonban nemcsak a Fenerbahcéban kosárlabdázott és focizott párhuzamosan, de a nemzeti együttesben is. Manapság a triplázás számít a legnagyobb fegyverténynek (BL-, bajnoki- és kupagyőzelem), ám talán nem túlzás azt állítani, hogy Bartu szezonja még talán ezzel a teljesítménnyel is vetekszik. Veretlenül megnyerte kosárlabdában az isztambuli és a török bajnokságot, míg a futballcsapattal is bajnoki aranyérmet ünnepelhetett – méghozzá úgy, hogy mindkét sportágban kulcsszerepet játszott. Hogy a támadó középpályásként és szélsőként szereplő Bartunak egyénileg mennyire jól sikerült első szezonja labdarúgóként, arról mindent elmond, hogy 13 góllal második lett a góllövőlistán.

De tekerjük vissza egy picit az időt és térjünk vissza a szezon legkülönlegesebb játéknapjára. Ritkán fordult elő, hogy egy napra esett kosárlabda- és futballmérkőzés, de 1957. március 24-én kedvezőtlenül alakult a meccsnaptár. Bartunak döntenie kellett, hogy a délutáni Besiktas elleni focimeccsen vagy az esti Galatasaray elleni kosármeccsen számíthatnak rá – végül úgy döntött, egyik csapatát sem hagyja cserben. Így történt, hogy délután sáros, nehéz pályán két gólt szerzett a Besiktas ellen 4–2-re megnyert bajnokin, majd este 32 ponttal járult hozzá a Galatasaray elleni 82–50-re megnyert mérkőzéshez (ekkoriban még nem voltak hárompontos dobások a kosárlabdában). Ez volt az a nap, amikor örökre beírta magát a történelemkönyvekbe, és amikor az országhatáron kívül is felfigyeltek rá.

Élete legnehezebb döntése

Egyértelművé vált, hogy bár mindkét sportágban sikeres, hosszú távon nem űzheti mindkettőt párhuzamosan, így döntenie kell. Kosaras berkekben úgy tartották, az akkor még mindig csupán 21 éves sportoló annyira tehetséges, hogy benne van a potenciál, egyszer Európa legjobbja legyen. Ugyanakkor hasonlóan vélekedtek róla futballkörökben is. Végül a stoplis cipő mellett tette le a voksát…

„Amikor kosárlabdáztam, havi 100 líra volt a fizetésem. Amikor elkezdtem focizni, akkor már havi 3000-4000 lírát kaptam, az aláírási jutalék nélkül. Ez akkoriban nagyon nagy pénz volt. Nagyon jól emlékszem, egy barátom 30 000-ért vett egy szép lakást Modában”

– magyarázta döntését 1987-ben a Basket Magazine-nak.

Az 1957–1958-as szezonban – immár egy harmadik magyar edző, Molnár Ignác irányítása alatt – második helyen zárt a csapat, majd a következő idényben aranyérmet ünnepelhetett, így kvalifikálta magát a Bajnokcsapatok Európa Kupájába (BEK, a BL elődje).

1958. november 2-án aztán kézügyességét a futballpályán is megmutathatta, miután egy bukaresti mérkőzésen kénytelen volt a 76. percben beállni a kapuba Turgay Seren sérülése miatt (akkor még nem lehetett cserélni). A török válogatott 2–0-s hátrányban volt Románia ellen, s a 81. percben Ahmed Berman öngóljával kialakult a 3–0-s végeredmény. Ideiglenes kapusként állítólag több látványos védést is bemutatott, de talán a támadósorban mégiscsak nagyobb szükség lett volna rá…

Egy évvel később 23 évesen mutatkozott be a BEK-ben – s mivel a magyar szál már egész addigi sportpályafutását átszőtte, úgy ahogyan illik – a magyar bajnok Csepel SC ellen. A kétmeccses párharc törökországi találkozóján 1–1-es döntetlen született Bartu góljával. A Népstadionban aztán a Csepel 3–2-es vereséget szenvedett, így rögtön az első fordulóban búcsúzott a kupából. A 45 000 néző között árgus szemekkel figyelt a lelátóról az edzői karrierjét épphogy elkezdő Hidegkuti Nándor is, akit teljesen lenyűgözött a török játéka. Mivel akkoriban még nem voltak scoutok, videófelvételből és adatokból is kevés akadt, jelentősen felértékelődött, ha egy csapat elöljárója jó futballistákat látott. Ugyan a következő körben a francia OGC Nice búcsúztatta a törököket, Can Bartu neve ekkor már bekerült egy olyan noteszbe, ami nem sokkal később álomszerződést ért…

Can Bartu (jobbra) a török válogatottban 28 meccsen hat gólt szerzett (Forrás: yenisafak.com)

Az első török játékost, aki európai kupadöntőn játszott

1961-ben Hidegkuti Nándor lett a Fiorentina vezetőedzője, aki nem felejtette el Bartu Népstadionban látott teljesítményét. Meggyőzte az olasz klubot, hogy fizessen 50 000 dollár átigazolási díjat az addig 116 meccsen 54 gólt szerzett török labdarúgóért. Összehasonlításként, akkoriban a legmagasabb transzferdíj Luis Suárez átigazolásához fűződött, aki 1961-ben az FC Barcelonától körülbelül 395 000 dollárért szerződött az Interhez.

A törökök ekkoriban a válogatott csapatkapitányát, Lefter Kücükandonyadist (aki szintén játszott tíz évvel korábban a Fiorentinában) tartották a legjobb játékosnak. A korábbi török válogatott kapitány, Bülent Eken így fogalmazott:

„Lefter nagyon jó játékos volt, de nem volt világklasszis. Mindig a lábánál akarta tartani a labdát, nem ment bele a passzjátékba, túlságosan önző volt... De Can Bartu nemzetközi szintű játékintelligenciával és tehetséggel rendelkezett. Igazi karmester volt. Lefter egy évet töltött Olaszországban, Can pedig hat évig maradt. Ez hatalmas teljesítmény volt akkor, és az lenne ma is.”

Firenzében rögtön ráragasztották az olaszok a Signor becenevet, mert mind játékstílusa, mind pedig öltözködési stílusa elegáns, személyisége pedig kissé pökhendi volt. A hozzá fűzött ígéreteket viszont nem teljesítette be, első olaszországi szezonjában mindössze 14 mérkőzésen lépett pályára, s ezeken öt gólt szerzett. Legnagyobb sikere egyértelműen az UEFA-kupa döntője, amit bár az Atlético Madrid ellen elveszítettek, ő lett az első török nemzetiségű játékos, aki európai fináléban pályára léphetett.

Bartu ezt követően játszott még a Veneziában (30 meccs/11 gól), majd újra visszatért a Fiorentinához (10/3), végül itáliai karrierjét a Lazióban (46/11) zárta. 1967-ben visszatért a Fenerbahcéhoz, s három évvel később visszavonult az aktív sporttól és sikeres újságíróként folytatta.

2020-ban a Fenerbahce szurkolói így emlékeztek legendás játékosukról a Galatasaray elleni bajnokin (Forrás: yenikapihaber.com)

Hatása a török futballra

Miután 1970. szeptember 6-án visszavonult a labdarúgástól, Islam Cupi sportújságíró az alábbiakat írta róla:

„A futball semmire sem tanította Cant, de Can sok mindenre megtanította a futballt... És ha a török labdarúgás egy napon egy olyan művészetté alakul, ahol nem a labda határozza meg a játékosokat, hanem a játékosok határozzák meg azt, emlékezzünk arra, hogy Törökországban először Can mutatta meg, hogyan kell labdával irányítani a játékot, ő tette tudatossá a futballt.”

Egyes források szerint technikailag világklasszis volt, jobb Luis Suáreznél, de azért nem lett nemzetközi szinten világsztár, mert fizikailag gyenge és lusta volt. Ezt alátámasztja a híres török költő, Cemal Süreya a 99 arc (99 Yüz) című könyvében:

„Can? Ő egy igazi aranyásó. Van benne egyfajta amerikai büszkeség, őrült lárma, arrogancia, egy intellektuális tánc, ami a legmagasabb szintre repítette... Akkor játszik jól, amikor akar, és ha nem, akkor azért, mert nem méltóztatik.”

Emlékét egy szobor őrzi Isztambulban (Fotó: Fenerbahce SK)

Bagis Erten újságíró Can Bartu 2019. június 11-i halála után így emlékezett: „Egyáltalán nem szeretem az arrogáns embereket. […] Az egyetlen kivétel ez alól Can Bartu. Ő az egyetlen, akinél valaha is úgy éreztem, hogy jól áll neki az arrogancia. […] Az az arrogancia, amely még ebben az egocentrikus világban sem illik senkihez, neki azonban még abban az alázatközpontú világban is jól állt.”

Bartu hatása azonban nem csupán a közbeszédben, de a török (sport)kultúrában is markánsan jelen van. A Fenerbahce róla nevezte el edzőközpontját, de egy Törökországban évente megrendezett nemzetközi utánpótlástorna is az ő nevét viseli. Szakdolgozat is született róla, Isztambulban pedig szobor állít emléket egykori legendájának, s a szobor különlegessége, hogy kezében kosárlabda, lába alatt pedig focilabda szimbolizálja különleges sportpályafutását.

És hogy miért a lehető legjobbkor született meg ez a cikk? Azért, mert éppen egy hete jelentette be a Fenerbahce, hogy szerződtette a 15 éves Can Bartu Cigirt, aki csakúgy, mint névrokona, a Signor becenevet kapta…

Kiemelt fotó: trtsport.com.tr

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2023. november 23-án jelent meg az oldalunkon)