Del Piero rögös útja a vb-győzelemig

Del Pierót széles körben a 2006-os világbajnoki győzelmet követően fogadta el igazán az olasz szurkolói közeg. Bár mindig is a Juventus-szurkolók bálványának számított, a válogatottban nyújtott kiegyensúlyozatlan teljesítménye miatt hosszú éveken át nem kapta meg azt a megbecsülést, amelyet a korábbi nagyok (például Giuseppe Meazza, Luigi „Gigi” Riva, Gianni Rivera, Alessandro Mazzola, Paolo Rossi vagy Roberto Baggio) kiérdemeltek a közönség részéről.

Aranygeneráció

Del Piero és az olasz válogatott(ak) kapcsolata remekül indult. Az 1992-ben korosztályos Eb-győztes csapatot irányító Cesare Maldini az 1994-es és 1996-os kontinensgyőzelem alkalmával már Del Pieróra is számított a keretében. Akkoriban Alex a kvalifikációs sorozatban került a csapatba, az Európa-bajnokság végső fázisában nem kapott lehetőséget, ahol Filippo Inzaghi, Christian Vieri vagy éppen Francesco Totti élveztek bizalmat.

Ennek ellenére elmondható, hogy utánpótlásszinten részese volt két Eb-sikernek, majd Arrigo Sacchinál debütált a felnőttválogatottban 1995. március 20-án Észtország ellen.

Egy évvel később gólt szerzett Wales ellen, és Sacchi Baggio, Gianluca Vialli és Giuseppe Signori helyett inkább Del Pierót vitte magával az adott évben megrendezésre került angliai Európa-bajnokságra. A friss BL-győztes Del Piero Oroszország ellen szélsőként kapott lehetőséget, ahol nem teljesített jól. Idegen volt számára a poszt, szoknia kellett a címeres mezt és a vele járó terhet. Roberto Donadoni váltotta azon a mérkőzésen, és Alex többet nem is lépett pályára az Eb-n.

1997-ben aztán a Franciaországban rendezett mini-világbajnokságon, a Tournoi de France-on már sokkal jobban teljesített. Brazília ellen a mezőny legjobbja volt az Intert erősítő rivális Ronaldo mellett: két góljával döntő szerepet játszott a vb-címvédő elleni gólgazdag döntetlenben. Az egész világ felfigyelt rá.

Cesare Maldini alatt csatárként szerepelhetett, miután megnyerte a Gianfranco Zolával szembeni csatát a csapatba kerülésért, és az 1998-as franciaországi világbajnokságon kezdőként számított rá a szövetségi kapitány. Baggio azonban jobban teljesített nála, gólokat és gólpasszokat adott, miközben Del Piero sérüléssel bajlódott és megszenvedte a nagyobb tapasztalattal bíró Copfocska és a közte fennálló rivalizálást.

Baggio és Del Piero 2.0

A két, egymást tisztelő karmester torinói kapcsolatáról írtam az első részben. A Juventus után ismét egymás útját keresztezték, ezúttal a válogatott mezében. A Baggio–Del Piero dilemmát valójában a sajtó fújta fel, az 1998-as világbajnokságon történtek alatt.

Maldini Del Pierót tekintette kezdőjátékosnak, de ő izombántalmai miatt nem volt képes az elvártakat nyújtani a tornán. Baggio a válogatott mezében mindig is kiválóan teljesített, ennek is köszönhetően egész Olaszország kedvencének számított. Baggio a három csoportmérkőzésen két gólt és két gólpasszt jegyzett. Bár az egyenes kieséses szakaszban továbbra is Del Piero számított kezdőnek, mind formaingadozása, mind pedig a konkurens Baggio teljesítménye negatívan hatottak rá.

Az olasz sajtó a kamerafelvételek alapján egyenesen azzal vádolta Alexet a nyitómérkőzést követően, hogy társaival ellentétben nem örült Baggio egyenlítő góljának, amellyel pontot mentettek Chile ellen.

A helyzettel kapcsolatban az olasz közvélemény párhuzamot vont az 1970-es világbajnokságon megtapasztalt Rivera–Mazzola rivalizálással, a Milan és az Inter két legendája közti feszültséggel. Akkor az Európa-bajnok olasz válogatott bár vb-döntőt játszott Brazília ellen, a torna során Ferruccio Valcareggi nem játszatta együtt két kreatív játékosát. 1969 Aranylabdása, Rivera csupán perceket kapott a döntőben, ahol nem tudott érdemben segíteni együttesén. A valóság azonban az, hogy 1998-ban a két játékos példás emberi jellemzői nem engedtek meg hasonló feszültséget, és egyszer sem konfrontálódtak egymással.

Még abban az évben, november 8-án Del Pierót a pályafutását kettétörő súlyos sérülés érte, amellyel részletesen foglalkoztam a második részben. A karrierjét alapvetően meghatározó törés kihatott a válogatottban nyújtott teljesítményére és az ott betöltött vezetői szerepére is.

Del Piero és Totti

Nem segítette Del Piero érvényesülését az sem, hogy Baggiót követően megjelent egy új csillag, Francesco Totti is. A válogatottban a két évvel fiatalabb játékmester vált a szakvezetők első számú hivatkozási pontjává, mialatt a Juventus klasszisa próbálta visszanyerni korábban mutatott formáját.

A Maldinit követő szövetségi kapitányok, így Dino Zoff, Giovanni Trapattoni, és a kedvenc játékosát éppen Del Pierónak tartó Marcello Lippi is ekkor már Tottit helyezte a központi szerepkörbe és Del Pierónak nem jutott stabil hely a válogatott kezdőcsapatában. Taktikai és szakmai okok indokolták a szakvezetők döntéseit, amellyel nehéz volt vitatkozni. Zoff Tottit szerepeltette kezdőként a 2000-es Európa-bajnokságon, ahol az első két mérkőzésen Alex csereként áll be.

Szépségdíjas gólt szerzett a svédek elleni harmadik, már különösebb téttel nem bíró csoportmérkőzésen.

A Hollandia elleni elődöntőt végre végigjátszhatta, majd a döntőben csereként beállva két óriási helyzetet puskázott el, amely jelentősen befolyásolja azt, hogy a mérkőzés végén Franciaország szerezte meg az aranyérmet.

Del Piero ezt követően elképesztő támadásnak volt kitéve Itáliában. Újságírók és szurkolók kiáltották ki bűnbaknak, sokan megkérdőjelezték azt, hogy egyáltalán klasszis labdarúgó-e. ű

A kritikák ellenére Del Piero a későbbiekben mind klubcsapatában, mind a válogatottban bizonyította kivételes képességeit, de tény, hogy rendkívül nehéz út vezetett a vb-győzelemig.

Trapattoni bár centrális szerepkörben kívánta szerepeltetni Alessandrót, a játékos visszautasította a számára felkínált, két ék mögötti irányító szerepkört. Del Piero – bár kvalitásai egyértelműen predesztinálják a posztra – önmagát csatárnak tartja, és nem vállal fel egy eltérő szerepkört az együttese (és valljuk be, önmaga helyzetének) segítésére. Trapattoni ettől kezdve ódákat zengett a kétségtelenül kiváló teljesítményt mutató Tottiról, amely nem esett jól Alex számára.

Del Piero megszenvedte azt, hogy bár posztjából adódóan kompatibilisabb volt a pályán Tottival, mint Baggióval, de nem ő számított az első számú hivatkozási pontnak a nemzeti csapatban, hanem az AS Roma játékosa. Del Piero sérülése után ugyanis már nem volt a régi, miközben Francesco éppen akkoriban jutott pályafutásának (egyik) csúcspontjára.

Del Piero ezzel a háttérrel a 2002-es világbajnokságon pár perccel beállását követően sorsdöntő gólt fejelt Mexikó ellen. Bár Trapattoni Horvátország ellen nem szerepeltette, és a közép-amerikaiak ellen is csak a 77. percben állította be, Alex a 84. percben továbbjuttatta a válogatottat.

A Byron Moreno játékvezető által botrányosan fújt nyolcaddöntőben kezdőként kapott szerepet Traptól. Vieri és Totti mellett Alex azonban (az 1996-os Eb-n és az 1998-as vb-n tapasztaltakkal egyetemben) csalódást keltett, lecserélték. Trapattoni a 2004-es Eb-n is számított rá, de ahogyan egykor Baggio, ezúttal Totti homályosította el. Del Piero és a csapat nem teljesített jól sem a svédek, sem a dánok ellenében, Trapattoni megbukott, Olaszország hamar búcsúzott a tornától.

Világbajnoki cím: egy karrier megkoronázása

A sors úgy hozta számára, hogy pályafutása azon szakaszában lett világbajnok, amikor Torinóban komoly formaingadozás hátráltatta. Elmúlt 30 éves, és az új szakvezető, Fabio Capello idővel a saját játékelképzeléséhez jobban idomuló, fizikális támadóduót szerepeltetett. David Trezeguet mellett Zlatan Ibrahimovic került előtérbe. Baggióhoz hasonlóan Del Piero is egy érzékeny személyiség, aki akkor tud kiemelkedőt nyújtani, ha élvezi a szakvezető bizalmát, így megszenvedte Capello rideg személyiségét és kiválasztási elveit.

Lippi kapitányi időszaka ugyanakkor nagyban segítette Alexet. A viareggiói szakember – bár érthető okokból nem rá építette a válogatottat – a vb-t megelőző évben (2005) behívta szeretett játékosát, aki Írország ellen jól teljesített.

A hollandok elleni idegenbeli 3-1-es, és a németek elleni hazai 4-1-es siker alkalmával Alex élvezte a futballt és Trappal ellentétben Lippitől elfogadta azt, hogy Amszterdamban Totti hiányában a középső trequartista pozícióban, az általa kevésbé preferált irányító szerepkörben futballozzon.

Totti súlyos sérülése a tornát megelőző hónapokban kihatott a római karmester vb-n mutatott teljesítményére, még akkor is, ha hatékonyság szempontjából döntő szerep jutott neki a sikerben. Alex szívósságát, kitartását és mentális érettségét bizonyítja, hogy bár csak perceket kapott a csoportmérkőzések során, és Ausztrália ellen sem alkotott maradandót, képes volt Dortmundban és Berlinben is hozzá tenni a Squadra Azzurra végső sikeréhez.

A dortmundi Signal Iduna Parkban, az elődöntőben szerzett góljának szimbolikus jelentősége volt. Egyrészt a Del Piero védjegyévé vált, a hosszú felső sarokba, kivételes technikai kivitelezésnek köszönhetően elhelyezett tekerés felszabadító hatással volt rá és minden olasz szurkolóra, amelynek hatására minden korábbi hányattatása feledésbe merült.

Új alapokra került a hazai közvélemény és klasszis kapcsolata, amely addig a pillanatig soha nem volt felhőtlen a mérsékelt válogatottbeli szerepléseinek köszönhetően. Ezzel a találattal a futballvilág egy pillanatra visszakapta az a játékost, aki ugyanebben a stadionban, 1995-ben hasonló gólt szerzett. Akkor az a találat a BL-csoportmeccsek során volt az a mérföldkő, ahonnan a nemzetközi sajtó a Gol alla Del Piero kifejezést felvette a szótárába.

A németeknek lőtt gólját követően az önfeledten ünneplő futballista feltörő frusztrációját egy reklámtábla és a mögötte ülő fotóriporter bánta, miközben – Lippi hathatós emberi és szakmai lépésének köszönhetően – Alex lelkileg eljutott arra a pontra, ahova mindig is szeretett volna.

A döntőben rendkívül fontos tizenegyest értékesít a párbaj során, amellyel hozzájárult a végső sikerhez, és világbajnokként már számos korábbi bírálója is kivételesen elismerő hangnemben nyilatkozott róla. Az általános tisztelet kivívásáért (amelyet a Juventus szurkolói mindig is megadtak neki), elképesztően sok munka, küzdelem, szenvedés és Alberto Gilardino önzetlen lekészítése révén bizony a szerencse is vezetett.

Del Piero a legnagyobb ikonjává vált a Juventusnak, de a válogatott szerelésében soha nem volt hasonló súlya. Csalódást keltő módon szerepelt a korábbi tornákon, és a 2006-os vb-n kiegészítő szerepet kapott.

Ezt a tendenciát jól szemlélteti, ahogyan 27 szerzett góllal, Alex és Baggio a negyedik helyen osztoznak a válogatott mindenkori góllövőlistáján. Amíg Robertónak 56 találkozó elég volt ehhez, Del Piero 91 mérkőzésen képviselte hazáját. Alex góljainak jelentőségét is érdemes vizsgálni: amíg Baggio, Vieri és Rossi olasz rekordnak számító kilenc-kilenc világbajnoki gólt szerzett, Del Piero csak Mexikó és Németország ellen talált be. Bár négy Eb-n is játszott, de csupán egyetlen találatot szerzett. E számok tükrében még inkább felértékelődik a 2006-os vb elődöntőjében szerzett találata, amely biztosította a fináléba jutást. Ez és a franciák elleni büntetőpárbajban értékesített tizenegyese azonban elfeledtette a közvéleménnyel a korábbi megpróbáltatásait és azt, hogy a tornán nem számított igazán kulcsembernek. Ezt alátámasztandó, 2008-ban Roberto Donadoni keretében is ott volt az Európa-bajnokságon kezdőként Románia ellen, de ismét halovány teljesítményt nyújtott.

Világbajnok a Serie B-ben

Alessandro Del Piero az olasz és egyetemes futball történetének egyik legkiválóbb technikai adottságokkal megáldott játékosa, aki méltán vált az európai topfutball egyik legpatinásabb klubjának, a Juventusnak a szimbólumává. Pályafutása során mind válogatott-, mind klubszinten a létező legjelentősebb trófeákat hódította el, vagy játszott döntőt az adott sorozatban. A világbajnoki címet követően Del Piero maga vallott arról, hogy megnyugodott, és hűségéről tanúbizonyságot téve előbb követte együttesét a másodosztályba, majd részét képezte annak a rendkívüli megpróbáltatásokkal megterhelt hat esztendőnek (2006–2012) és újjáépítésnek, amely számos buktatót hordozott magában. Amely azonban egy új sikerkorszak (2012–2020) eljövetelét ágyazta meg a Juventus számára.

Ebben a sikerkorszakban vezető szerepet betöltő, a klubot 2010-től elnöklő Andrea Agnelli a későbbiekben nyugdíjazni szerette volna a korosodó Del Pierót, Antonio Conte az egykori játékostárs pedig elvétve adott neki játékperceket. Ennek ellenére pályafutása utolsó torinói bajnoki címében – a Juventus kilenc éven át tartó egyeduralmának első sikerében – elévülhetetlen szerep jutott Alexnek is. A 2011–2012-es szezon során, az utolsó 19. torinói évében a Coppa Italia küzdelmeiben fontos gólokat szerzett a legnagyobb vetélytársak (AS Roma, AC Milan), a bajnokság hajrájában pedig az Inter és a Lazio ellenében.

Utóbbit a tőle megszokott szenzációs szabadrúgásának köszönhetően, amellyel a mérkőzés hajrájában hozzásegítette együttesét a bajnoki cím bebiztosításához.

Ladányi-Pára Gergelyt, a Juventus Hungary  főszerkesztőjét arról kérdeztem, hogy mit jelent egy magyarországi juventinónak Del Piero?

„A korosztályom szurkolói számára mindent! 2006-ban a világbajnoki sikert követően kedvenc csapatunkat a földdel kívánták egyenlővé tenni. Szerencsénkre volt egy vezérünk, aki irányt mutatott számunkra. Egy lovag sohasem hagyja el a szíve Hölgyét – üzent nekünk a másodosztályba hűségesen a csapatot követő Del Piero. Példát mutatott gerincességből, hűségből, felelősségtudatból Buffonnal, Trezeguet-vel, Nedveddel, Camoranesivel karöltve, akik abban a pillanatban egycsapásra a Juventus modern kori történelmének legnagyobb ikonjaivá váltak. Del Piero egy pillanat alatt adott reményt minden Juve-szurkoló számára. Azt sugallta számunkra, hogy van innen visszaút, és hogy én ezt a visszautat is lelkesen fogom végigkövetni. Azt gondolom, hogy megformálta, meghatározta a jellememet az a pár év, amit Del Pieróval és a csapattal mi ott, együtt megéltünk. Ennél többet egy játékos nem tehet. Jutalma a két esztendővel később, 2008-ban a teljesítményét állva vastapssal díjazó Bernabéu közönségének tiszteletadása volt, amikor két góljával eldöntötte a Real Madrid elleni párharcot. Del Piero sokkal több, mint egy játékos. Ő a Juventus-szurkoló barátja, aki kézen fogva vezetett végig mindenen, amit egy juventino a klubjával kapcsolatban átélhet.”

A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője.

Megnyeri a Juventus az idei bajnoki címet?

10,00 – Igen

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Olaszország/Serie A/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.