Del Piero, az Öreg Hölgy lovagja

Világbajnok, Világkupa- és BL-győztes, de nem csupán az elért eredményei miatt vált a nemzetközi futball egyik ikonjává. A San Vendemianóból származó Alessandro Del Pierót kivételes technikai adottságai, játékintelligenciája és a pályán mutatott vezetői tulajdonságai emelték a labdarúgás történetének egyik legkiválóbb játékosává. Hosszú pályafutása során számos trófeát elnyert a Juventusszal, illetve a korosztályos és felnőtt olasz válogatottakkal. Del Piero játékolvasása, labdakezelése, rúgótechnikája, cselezési készsége, emberi tulajdonságai emelték őt a kortársai fölé. Egyes túlértékelt játékosokkal szemben ő nem csupán esztétikailag gazdagította csapata játékát, de az igazi klasszis jelzőt kiérdemlő labdarúgókra jellemző hasznosság és hatékonyság nagy hatással volt a Juventus teljesítményére az évek során.

A KEZDETEK

 Az 1974. november 9-én született Del Piero a San Vendemianóhoz tartozó Saccon pályáján kezdte a futballt társaival. Még nem töltötte be a 14. életévét, amikor 1988. augusztusában a Padova – elsősorban Mauro Gibellini közbenjárására – átigazolta őt. Az évek során nem volt nehéz magára irányítania a szakma figyelmét. A feltűnően jól cselező fiatalember kiemelkedett kortársai közül, látványos gólokat lőtt, nem véletlenül kapott hamar meghívót az U 17-es korosztályos válogatottba.

Del Piero középen, a Padova szerelésében

Időközben, egészen pontosan 1992. március 15-én a Padova felnőtt együttesében bemutatkozott a másodosztályban, majd május végén Mauro Sandreani vezetőedző a Modena elleni idegenbeli bajnokin már a kezdőcsapatba jelölte. Ha lehet hinni a visszaemlékezéseknek, a Padova sportigazgatója, a Juventus egykori fáradhatatlan játékosa, Piero Aggradi ekkoriban győzte meg az akkori torinói elnököt, Giampiero Bonipertit, hogy látogasson el hozzájuk és tekintse meg élőben a tehetséges játékost.

Boniperti eleget tett a kérésnek, és jelzésértékű volt, ahogyan a szokásával ellentétben a mérkőzés második félidejét is a lelátóról követte, Del Pierót figyelve. (A padovai ügyekben jól értesült újságíró, Sergio Gavardi viszont azt állítja, a középpályásra már e látogatás előtt opciós vásárlási jogot szerzett magának a Juventus.)

A KEZDETI LÉPÉSEK TORINÓBAN

 Az biztos, hogy hősünk 1993. június 28-án szerződött Torinóba. Az elnök húzása, miszerint 24 órával azelőtt szerződtette őt, mint hogy a fiatal tehetség megállapodott volna Berlusconi AC Milanjával, döntő jelentőséggel bír a klub és a játékos életében. A távozó klubelnök egyébként Del Pierót a klub számára „vásárolt” utolsó ajándékának titulálta.

Ezt követően a későbbi ikon 19 éven át szolgálta szeretett klubját, ő lépett pályára a legtöbbször a Juventus színeiben (705 találkozó, ezen 290 szerzett gól).

Talán sokak számára ismert, hogy Edoardo Agnelli révén még 1923. július 24-én lett először az Agnelli család a klub tulajdonosa. Az ő fiai, Giovanni és Umberto is becenévvel látták el az új érkezőt. Előbbi Pinturicchiónak nevezte el a Raffaellónak titulált Baggio mögött a mestert követő, feltörekvő fiatal tehetséget, Umberto pedig kevésbé hízelgő módon a Mama kedvencének nevezte.

Torinóban Alex először Antonello Cuccureddú Primavera-csapatához került, amellyel azonnal bajnok lett. A felnőttek vezetőedzője, Giovanni Trapattoni is bízott benne, 1993. szeptember 12-én vetette be először. Tizenhat percet játszott, először volt együtt a pályán az abban az esztendőben a maximális 150 megszerezhető szavazat pontból 142-t kapó, ezáltal Aranylabdássá, majd FIFA Év Játékosává választott Roberto Baggióval. Del Piero egy héttel később, 1993.szeptember 19-én, a Reggiana elleni bajnokin Angelo Di Livio átadásából megszerezte első gólját a Juventus mezében.

Sokat fejlődött, érett a játéka Trapattoni kezei alatt, első mesterhármasát pedig a Parma elleni bajnokin jegyezte 1994 márciusában.

A nagy áttörés számára az új szakvezető, Marcello Lippi idején jött el. A Luciano Moggi, Antonio Giraudo, Roberto Bettega alkotta klubvezetői trió (Triade) és minden idők egyik, ha nem legkiválóbb talján szakvezetője, Lippi elképzelései, illetve az új igazolások segítették hozzá a Juventust ahhoz, hogy egy rendkívül hosszú időszakot követően ismét bajnoki álmokat szövögethessen a klub.

Lippi a hárompontos rendszer bevezetésével támadó futballt kívánt játszani, és a Serie A-ban szokatlan 4-3-3-as hadrendben Baggio és Del Piero tudását kamatoztatva támogatta meg a csatárait, főként Gianluca Viallit és Fabrizio Ravanellit. A nem túl magas Baggio Milan elleni győztes fejese jelzésértékű volt a bajnokság erőviszonyait tekintve, azonban a Padova elleni csodálatos szabadrúgását követően november végén megsérült.

1994. december 4-én az őt helyettesítő Del Piero a Fiorentina elleni fordítás során pályafutása egyik legszebb gólját lőtte, amikor egy „hulló” labdát mozgásban, érzésből tökéletes ütemben helyezett Francesco Toldo felett a Fiorentina hálójába.

A mérkőzés első félidejében kétgólos hátrányba kerülő együttes Vialli második félidőben szerzett duplájának köszönhetően visszajött a mérkőzésbe Claudio Ranieri együttese ellen, ezek után pedig a már említett mozdulattal Del Piero teremtett különbséget a két csapat között – talán először a pályafutása során ezen a szinten. A találatot egész Európában csodálattal szemléli a közönség és a szakma.

Aztán 1995 márciusára Roby Baggio felépül, és a bajnokság hajrájában ismét ő irányítja a támadásokat, az UEFA-kupa elődöntőjében a fináléba lövi a Juventust a Dortmunddal szemben. A bajnoki címet eldöntő, Parma elleni rangadón három gólpasszt oszt ki, a Juve kiüti közvetlen üldözőjét (4-0) és megszerzi az aranyérmet. A bajnokság során számos fontos találatot szerző, és Baggio távollétében hónapokon át kiemelkedően teljesítő Del Piero így átmenetileg háttérbe szorult a szezon végére, de az már akkor egyértelmű volt: övé a jövő!

BAGGIO ÉS DEL PIERO TORINÓBAN

Baggio és Del Piero kapcsolata mindig is a kölcsönös tiszteleten alapult. A fiatal Alexet már Trap idejében szárnyai alá vette Baggio. Sokat beszélgetett vele, segítette a beilleszkedését, gyakorolta vele a pontrúgásokat is. Később, amikor Del Pierót választja a Juve, Baggio nem tesz negatív megjegyzést a társára.

Megfelelő időben a megfelelő helyen - időzítés, mint szerencsefaktor

Az igazsághoz és a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Del Piero és a már sérülésekkel bajlódó, pályafutása utolsó jobb éveit taposó Baggio karrierje eltérő időszakában találkozott egymással.

Del Piero akkor került be a Juventusba, amikor a Trapattonit váltó Lippi munkájának köszönhetően Itália, majd pedig Európa legerősebb együttesévé vált a Juventus. Amikor Roberto Baggio a pályafutása fénypontja tündökölt, sem az akkori szakvezető (Luigi Maifredi), sem az együttes nem volt kellő potenciál birtokában, és akkoriban épp Fabio Capello AC Milanja uralta az itáliai és az európai futballt.

Alex szerencsésebb volt abból a szempontból, hogy az első csapatba kerülésének időszaka épp azzal a korszakváltással egyezett meg, amely az európai futballt is érintette. Pályafutása legjobb időszakában (1995-1998) nemzetközi szinten is versenyképes együttesben játszhatott, így góljai és játéka trófeákat érhettek. Ekkor ugyanis a korszakos Milant Lippi korszakos Juventusa váltotta fel.

Del Piero játéka természetesen nagyban hozzájárult a sikerekhez, de neki is segítségül szolgált, ahogyan már egy működő csapatjátékba építette be őt Lippi. A Moggiék által létrehozott tudatos stratégiának és szervezettségnek köszönhetően a klub és a csapat is sokkal erősebb lábakon állt ekkoriban, mint a kilencvenes évek elején identitásgondokkal küszködő egyesület.

Baggio első idényében (1990-91) például hiába szerzett 17 gólt az első 18 mérkőzésén (a szezonban összesen 27-ig jutott, miközben a KEK-ben az elődöntőig jutó együttes legeredményesebbjeként a sorozat gólkirálya is lett 9 találattal), Maifredi játékelképzelése megbukott, a csapat rosszul szerepelt, és így Baggio kivételes teljesítménye, azaz annak jelentősége is „elveszett” egy hatékony csapatjáték hiányában.

Ahhoz már Trap kellett, hogy a Juve felzárkózhasson a Milan mögé és trófeát nyerjen, kamatoztatva Baggió klasszisát (ld. UEFA-kupa-győzelem 1993-ban). Del Piero Traptól is sokat tanult, de a legjobb időszakban került Lippi kezei közé, aki képes volt kihozni belőle a maximumot. Az új tréner egyre kevésbé épített Baggióra, aki sérüléssel is bajlódott, és érezhető volt, hogy a klubnál már inkább Del Pierónak szavaznak bizalmat. Ettől függetlenül az 1994-1995-ös bajnoki címet megszerezte a Juventus, a nyáron Baggio pedig az AC Milanhoz szerződött.

A SIKERKORSZAK (1995-1998)

Alex rövid idő leforgása alatt minden létező jelentős trófeát elhódított a Lippi első időszaka alatt rendkívül domináns, ellentmondást nem tűrő Juventusszal

Az egykor Platinit csodálattal szemlélő Alessandro Del Piero 22 évesen berobbant a nemzetközi futball vérkeringésébe. 1996-ban a Juventussal Bajnokok Ligáját nyert, majd november 26-án eldönti a tokiói Világkupa sorsát a River Plate elleni fináléban, ahol a találkozó legjobbjának választották meg.

Az Európai Szuperkupa-mérkőzésen a Juve a PSG idegenbeli megsemmisítő 6-1-es legyőzésével már az első találkozón eldöntötte a trófea sorsát, majd a visszavágón, 1997. február 5-én Del Piero kétszer is betalált (3-1).

Időközben megválasztották a legjobb 21 éven aluli európai labdarúgónak, és negyedik helyen végzett egymást követő két évben az Aranylabda-szavazáson is (1995,1996).

Ekkoriban született meg az a találat, amelyet a szakma csak úgy hív, hogy „gol alla Del Piero”. A Juve 10-esének védjegyévé vált mozdulatsor és a szemet gyönyörködtető befejezés elsősorban első torinói éveiben lesz gyakori, a súlyos sérülését megelőzően. A tizenhatos bal oldali csücskén kezeli le a labdát, befelé húz, majd jobb lábbal (legtöbb esetben) a hosszú felső sarokba, a keresztléc és a baloldali kapufa találkozásának pontja alá tekeri a labdát. Az ikonikus találatot először az európai porondon, a BL-cím felé vezető út elején láthatta a publikum, 1995 szeptember 13-án Dortmundban.

Majd ezt rövid időn belül további hasonló találatok követték, köztük például a Steaua Bucuresti vagy a Verona ellen.

A kilencvenes évek második felében bivalyerős volt a Juventus. Zinedine Zidane érkezésével Del Piero játéka is változott, a francia játékszervezőnek köszönhetően kevesebbet kellett visszalépnie a játék szervezésébe, és Lippi elsősorban a támadások befejezését irányozta elő a számára.

Del Piero hátára vette a Juventust, és döntő szerepe volt abban, hogy az egymást követő három BL-döntőbe jutással (1996, 1997, 1998) Lippi együttese beállította Fabio Capello Milanjának rekordját (1993, 1994, 1995).

Hősünk ekkoriban volt a pályafutása csúcsán, mind az egy-egy elleni párharcokban, mind a játék ritmusának diktálásában világklasszis teljesítményt nyújtott. És ekkor, a

24. születésnapjához közeledve, 1998. november 8-án szenvedett súlyos sérülést, amely – mint később kiderült – az egész karrierjére kihatással van. Del Piero ezt követően – bár továbbra is kivételes futball-teljesítményt nyújt –, többé nem volt képes a sérülését megelőző időszakban mutatott fantasztikus színvonalat újra elérni.

A bevezető részt követően a második epizódban írok majd Alessandro Del Piero emberi és szakmai jellemzőiről, a pályafutását meghatározó súlyos sérülésről, illetve karrierjének további szakaszairól. Megvizsgálom azt is, miért nem nyert Aranylabdát, illetve a válogatottnál eltöltött sikeres és kevésbé sikeres időszakait is érintem.

(Folytatjuk!)

Kéri András Dániel a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője.