Dagadék Foulke, avagy a Chelsea első kapusának története

Ha valaki azt gondolná, a marketing, hogy hogyan adjuk el a termékünket, korunk találmánya, bizony téved. A Chelsea-nél például ennek jelentőségét már a múlt század elején, az 1900-as években felismerték, amikor 50 fontért szerződtették a Sheffield Unitedből a 140 kilót nyomó William „Fatty” Foulke-ot. A „Dagadék” minden fizikai törvényszerűség ellenére igen jó kapusnak számított akkortájt, elvégre kétszeres FA-kupa-győztesként és egy angol válogatott szerepléssel a háta mögött igazolt a fővárosba. Mégsem csak ezért, hanem a közönségvonzó ereje miatt szerződtette 1905-ben London épp akkor alakuló klubja, mintegy annak reményében, a már-már cirkuszi figura a Stamford Bridge-re csábítja a népeket. Nem is kellett csalatkozniuk az elöljáróknak: elég sokan kíváncsiak voltak arra, hogyan véd a 193 centi magas óriás, aki egymaga nagyjából annyit nyomott, mint a két szélsőhátvéd együtt. Visszaemlékezések szerint egyébként a Chelsea két vékonydongájú fiút állított a kapu mögé, hogy azzal is megzavarják az ellenfelet, de lehet, csak azt akarták megakadályozni, hogy a túlsúlyos kapus kimerüljön a pályát elhagyó labdák összegyűjtésében. Az ötlettel mindenesetre megszületett a labdaszedők intézménye. 

No de nem illik tovább piszkálni a dagit – egyrészt mert ma már amúgy sem lenne „píszí”, másrészt mert tényleg nem csak mint valami szörnyszülött félemlítette meg a csatárokat, hanem a védéseivel is. Mert bizony védeni is nagyon tudott, hála a súlyát meghazudtoló atletikusságának. Hovatovább forradalmasította a kapusjátékot, minthogy az első hálóőrnek tartják, aki kibokszolta a kapu előterébe érkező labdákat. Sőt mindjárt az első Chelsea-mezben megvívott meccsén kivédett egy tizenegyest. Az egyetlen londoni szezonjában 35 mérkőzésen lépett pályára, és 28 gólt kapott mindössze, ez akkoriban különösen jó mutatónak számított.

Fotó: Getty Images

Ami azt illeti, pályafutása csúcsán a Sheffieldben még csak 90 kilóval repkedett kora egyik legtehetségesebb kapuvédőjeként, meglehetősen fürgén, de hát a több mint 190 centijéhez dukáló 90 kilóval még lehetett is az. Nem csak az öklözéseivel vállalt azonban úttörő szerepet, agresszív stílusa és lábbal való tisztázásai szintén forradalminak bizonyultak. Egyszer, épp a saját klubja stadionjában, a Bramall Lane-en ölthette magára a válogatott mezt, Anglia 4–0-ra győzött vele a kapuban. A Sheffield United egyik történetírója talált rá azokra a feljegyzésekre, amelyek az „akkora, mint egy hegy, olyan fürge, mint egy macska” leírással aposztrofálták. Ugyanezen krónikás, bizonyos John Garrett jegyezte meg a BBC weboldalán, hogy Foulke-ot méltán lehet a futball első szupersztárjának nevezni. A korabeli csapattársak közül az Anglia legjobbjának számító fedezet, Ernest Needham jegyezte meg,

„Foulke messze a legjobb kapus azok közül, akiket valaha futballpályán láttam megfordulni”. 

A Foulke-ról szóló legendárium pedig legalább annyira széles, mint a csípője volt egykor. A Derbyshire megyei Blackwellben hívta fel magára először a figyelmet a futball mellett bányászként dolgozó gólem, olyannyira, hogy a helyi újság sokat is cikkezett a Blackwell Miners’ Welfare FC kapuját védő 19 éves talentumról. Abból az időből származik az egyik, némi kétkedéssel fogadott sztori, amely szerint 1893-ban a Derby County ellen játszva igyekezett kibokszolni a labdát, sajnos azonban nem azt, hanem az angol válogatott John Goodall fogait ütötte ki. Hiába, gyakorlás teszi a mestert…

Onnan vezetett az útja Sheffieldbe, a helyi United 20 fontért szerezte meg (ma az 2500 fontnak felel meg), és vált a jövőbeli sikerek motorjává. A Sheffield United vele a kapuban ünnepelhetett bajnoki címet (1898-ban), végzett kétszer a második helyen (1897-ben és 1900-ban), és nyerte meg az FA-kupát kétszer (1899-ben és 1902-ben). Az utóbbi, azaz az 1902-es kiírás döntőjének első meccsén elért döntetlen után, azt követően, hogy egy vitatott góllal egyenlített kevéssel a vége előtt a Southampton, szakadt el nála a cérna, olyannyira, hogy meglátva a játékvezetőt a zuhany alól kilépve meztelenül kezdte el kergetni, dühét nyomatékosítva a helyéről kiszakított szekrényajtót tartva a feje felett. Szép látvány lehetett. Az újrajátszást mindenesetre behúzta a csapata.

És hiába nőtt az évei számával a súlya is, a Sheffieldből továbbállva is kapósnak bizonyult, a Chelsea örömmel csapott le rá. Az ekkora látványosságnak márpedig a csillogó Londonban volt a helye. Egy évet töltött csak a fővárosban, az északon maradó családja nélkül ennyit bírt.

Fotó: Empics Sport

Egy újabb akkortájt formálódó klub, a Bradford City hívta a csapatába – négy évvel a megalakulás után –, ott azonban már a 140 kilót közelítő súlya olyannyira megterhelte a testét, hogy a sérülések egyre inkább gyötörték. Lábsérülése mellett betegségek is kínozták, elsősorban a később a halálát okozó májzsugor.

Alighanem csak mítosz, hogy utolsó éveiben eléggé legatyásodva azzal igyekezett keresni a kenyerét, hogy a blackpooli partokon az ott nyaralóknak és turistáknak lövésenként egy fontért védett tizenegyeseket, merthogy Sheffieldben töltötte utolsó éveit, ahol egy kis boltot is vezetett, sörházat szintén. Mindeközben pedig szokásává vált, hogy a neki szabott öltönyében, a saját kezűleg készített nyakláncán az FA-kupa-aranyérmet viselve járt-kelt büszkén a városban. Büszke is lehetett magára.

42 évesen, 1916 májusában hunyt el. 

Kiemelt fotó: Rex Features