Cantona kung-fu-rúgása, Shearer gólparádéja, Merson kábítószer-függősége – a Blackburn győzelmével záruló 1994-1995-ös PL-idény nem volt éppen unalmas

462 mérkőzés, 1195 gól, 11 millió 203 ezer 236 néző a helyszíneken, Alan Shearer gólkirálysága és a Blackburn Rovers bajnoki címe. Így festett zanzásítva az 1994-1995-ös Premier League-idény – bár ennél sokkal több minden történt abban az igazán különleges évadban.

Egyfelől a Leicester City csodaszámba menő, 2016-os bajnoki címét megelőzően akkor fordult elő utoljára, hogy nem egy topcsapat koronáztatott meg Angliában. Hanem bizony a Rovers, leginkább zseniális edzőjének, az addigra a Liverpoolt háromszor már a csúcsra juttató Kenny Dalglishnak, a szezonban 16 clean sheetig jutó remek kapusnak, Tim Flowersnek, valamint a gólkirályi címet 34 találattal begyűjtő Alan Shearernek hála (az egymást követő három angliai Aranycipőjének az volt az első darabja). Ami igazán bámulatos: a legendás angol csatár eközben 13 gólpasszt is kiosztott, gyakorta éktársát, az akkor 21 esztendős Chris Suttont keresve a labdáival. Utóbbi sem szerepelt le: 15 gólja mellett 10 asszisztot jegyzett, úgyhogy megérte a szezon előtt a Norwich-nak ötmillió fontot kicsengetni érte. Ma már nevetséges summa, de akkor angol átigazolási rekordnak számított!

Apropó, transzferek. Néhány nagy volumenű biznisz már azt az idényt is megelőzte, jóllehet nagyon távol voltak még azok a pénzek a mai csillagászati összegektől. Az ötmillió tehát csúcsot jelentett, hamar megdöntötték azonban: januárban a Manchester United 7 millió fontot költött el a newcastle-i Andy Cole-ra, de hiába rámolt be kereken egy tucat gólt 18 bajnokin, a manchesteriek a drámai utolsó játéknapon egy ponttal lemaradtak a Blackburntől. Erről bővebben majd később, az átigazolások is tartogattak elég szenzációt.

Akkoriban a milliós ügyletek már jelentősnek számítottak, nos, a Tottenham 2 millió fontért vette meg a Monacótól a világbajnok Jürgen Klinsmannt, és ha a többiek nem is számítottak hasonlóan nagy névnek, ugyanennyit fizetett az Everton a Spursnek Vinny Samwaysért, a Newcastle pedig a derbys Paul Kitsonért, 3,5 milliójába fájt a Liverpoolnak a Wimbledont elhagyó John Scales, a Chelsea-től 1,25 millióért vette meg David Rocastle-t a Manchester City. Utóbbi, az Arsenal-legenda, aki két bajnoki címet nyert az „ágyúsokkal”, hét évvel később, mindössze 33 évesen hiábavalóan igyekezett megküzdeni a rákkal.

Tragédiát szerencsére nem, drámát bőséggel tartogatott a ‘94-95-ös idény is. Ha már az Arsenal: Paul Merson novemberben vallotta meg alkoholizmusát a nagy nyilvánosság előtt, ahogyan azt is, kokain- és szerencsejáték-függő. A futballszövetség segítségével háromhónapos rehabilitációs programon vett részt, februárban pedig már újra a pályán lehetett, ahogy a KEK-döntőben is Párizsban, bár csapata nem tudta megismételni az egy évvel korábbi diadalát, és a fináléban kikapott a Zaragozától a máig emlékezetes, a hosszabbítás utolsó percében úgy 40 méterről rúgott Nayim-góllal. Abban a fináléban már nem George Graham ült az Arsenal kispadján, minthogy kilenc év többnyire becsületes szolgálat után (két bajnoki cím, egy FA-kupa-győzelem, két Ligakupa) egy kevésbé tisztességes manőverére fényt derítvén menesztették. Mint kiderült ugyanis, három évvel korábban 425 ezer fontnyi jutalékot/kenőpénzt fogadott el (nyilván illegálisan) a norvég játékosügynöktől, Rune Haugétól, az FA egy évre el is tiltotta. (Hogy kiknek az átigazolásáért cserében kapta ezt, ahhoz tessék kikeresni, mely norvég, illetve dán játékos került akkoriban a Highburybe. Az egyik történetesen Európa-bajnok.)

Egy másik londoni klub, a Chelsea középpályása, Dennis Wise ugyancsak bajba került, miután októberben rendesen helybenhagyott egy taxisofőrt. Hogy pontosan miből lett a perpatvar, nem tudni, de az angol válogatott középpályást nagyon morcossá tette, hogy barátnője megsérült a taxiajtótól (a sofőr csapta volna rá?). Wise mindenesetre megütötte a 65 éves taxist, autóját pedig kissé átalakította. Márciusban született ítélet, amely szerint Wise 965 fontot köteles fizetni áldozatának a megrongált autóért, 169 fontot a tönkretett szemüvegért, 100-at az okozott lelki szenvedésért, 370-et pedig a bíróságnak a perköltségért. Mindezeken túl három hónap börtönbüntetést is kapott, azt azonban a fellebbezése után ejtették.

De minden más botránynál nagyobb publicitást kapott a ‘95 januári eset, amikor Eric Cantona az őt szapuló nézőt egy kung-fu-rúgással terítette le. A történet közismert, a francia Selhurst Parkbeli kiállítása után, a pályáról lefelé ballagva elégelte meg az egyik Crystal Palace-szurkoló szidalmát, a United ászát 8 hónapra tiltották el, az eredeti, 14 nap börtönt előíró büntetését azonban kiváltotta 120 óra közmunkával. Meglehet azonban, ezen – mármint egyik legjobbja hiányán – is múlt a Manchester United bajnoki címe. Sőt, alighanem ezen múlt. Cantonával a csapatban a Spurs, a Leeds vagy a Chelsea elleni hazai meccsek egyikét (mindhárom 0–0-ra végződött) csak megnyeri a Ferguson-csapat, így azonban kétpontos hátrányban készülődhetett az utolsó fordulóra. A Blackburn Liverpoolba látogatott, a nagy kérdés az volt, az Anfield királyát, Kenny Dalglisht trónra emeli-e a Liverpool azzal, hogy odaajándékozza csapatának, a Roversnek a győzelmet. Vagy a fair play szellemében futballozik, nyer, és az ősi rivális MU-t tolja a dobogó tetejére. Nyert. Alan Shearer góljával még vezetett a Blackburn, John Barnes azonban egyenlített, a 90. percben pedig Jamie Redknapp úgy felvarrt egy szabadrúgást a rövid felsőbe, hogy lehet, az a Liverpool-drukker is felugrott, aki tartva a United bajnoki címétől amúgy nem akart. A Liverpool győzelme után a figyelem az Upton Park felé fordult.

A Unitednek ott, az utolsó játéknapon is lett volna módja megvédeni bajnoki címét, feltéve, hogy nyer a West Ham ellen Londonban. Michael Hughes gólját az 53. percben kiegyenlítette Brian McClair, így több, mint fél órájuk maradt a „vörös ördögöknek” bevinni a győztes tust. Ha van Cantona, alighanem a gól is megérkezik („csak” 18-at rúgott az azt megelőző idényben, a korábbi három szezonban pedig az a klub lett a bajnok, amelyikben Cantona futballozott), de hiába passzírozta kapuja elé a West Hamet a manchesteri United, képtelen volt begyötörni a győztes gólt.

Az Anfield triplán ünnepelhetett: a győztes meccs mellett korábbi legendáját, a Blackburnt PL-aranyéremmel megajándékozó Kenny Dalglisht is, valamint a tényt, hogy nem a gyűlölt szomszéd város reprezentánsa lett a bajnok. 1914 után, történetében harmadszor szerzett bajnoki címet a Rovers, és először indulhatott a Bajnokok Ligájában. A tulajdonos Jack Walker igencsak jelentékeny befektetése végül virágzott: öt év alatt a másodosztályban is csak szenvedő egyletből angol bajnokot faragott. Igaz, az uralom tiszavirág életűnek bizonyult: a következő szezonban a hetedik helyen zárt a Rovers, 1999-ben pedig kiesett a PL-ből. (Leicesterben ismerősen csenghet a sztori…)

A szezonban nyilván a fenti párharc, és az utolsó játéknap drámája jelentette a csúcsot, de néhány egyéb rekordra is érdemes egy-egy pillanat erejéig visszaemlékezni:

• abban a szezonban szerepelt utoljára 22 csapat az élvonalban, az azt követő idénytől 20-an indulhattak csak;
• Peter Schmeichel 20 kapott gól nélküli meccset produkált;
• a legnagyobb különbségű győzelmet a Manchester United aratta a kieső Ipswich felett (9–0), ami azóta is rekord, Andy Cole egy meccsen szerzett öt gólja szintén (mindkettő holtversenyben az);
• a Blackburnnek sikerült a leghosszabb győzelmi szériát produkálnia hét egymást követő megnyert bajnokival, de a leghosszabb veretlenségi sorozatot a Nottingham hozta össze (13 meccsel);
• a legtöbben a Manchester United–Sheffield Wednesday mérkőzésen foglaltak helyet, 43 868-an; azok ugye még a bővített, illetve újonnan épült modern stadionok előtti idők voltak;
• a Blackburn rúgta a legtöbb gólt (80-at), a Manchester United kapta a legkevesebbet, 28-at (42 bajnokin!), és az Ipswich szedte be a legtöbbet (93 gólt);
• 12 mesterhármasnak tapsolhatott a publikum, egyedül Shearernek sikerült többször tripláznia, neki történetesen háromszor (a QPR, a West Ham és az Ipswich ellen), a leggyorsabb mesterhármas azonban Robbie Fowler érdeme volt: 19 évesen, négy perc és 32 másodperc alatt hintett hármat az Arsenalnak;
• a legtöbb sárga lapot (12-t), a Francis Benali, Ken Monkou (egyaránt Southampton), Andy Pearce (Sheffield Wednesday) hármas gyűjtötte be, csapatként naná, hogy a Crazy Gang, azaz a Wimbledon (72-t);
• pirosból senki nem kapott többet kettőnél, csapatszinten a Leicester bizonyult a legfegyelmezetlenebbnek (nyolcszor mutatták fel City-játékosnak);
• Kevin Keegan kétszer is a hónap menedzsere lett, a Newcastle mégis csak a hatodik helyen zárt;
• 15 asszisztjával Matt Le Tissier lett a gólpasszkirály, a southamptoni császár a spursös Darren Andertont előzte meg eggyel.

De nem csak ezek voltak a nagy számok, a mezek szintén. Ki ne emlékezne az Arsenal ikonikus, JVC feliratú dresszére! Ugyancsak Japánból kapott szponzort a Palace (az a TDK-feliratú dressz!), a két manchesteri együttes (Sharp és Brother), valamint az Everton (NEC); sörös lett a Chelsea (a Coorsszal), a Liverpool (Carlsberg) és a Tottenham (Holsten).

Nosztalgia a köbön, ahogy az év csapata is azzal tölthet el bennünket. Így festett:

Tim Flowers (Blackburn) – Rob Jones (Liverpool), Gary Pallister (Manchester United), Colin Hendry (Blackburn), Graeme Le Saux (Blackburn) – Tim Sherwood (Blackburn), Matt Le Tissier (Southampton), Paul Ince (Manchester United) – Jürgen Klinsmann (Tottenham), Alan Shearer (Blackburn), Chris Sutton (Blackburn)

Micsoda egy PL-szezon volt az (is)!

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2024. szeptember 05-én jelent meg az oldalunkon)