Bikaerős harmatsúly és harmatgyenge nehézsúly: miért van ekkora különbség az UFC divíziói között?
A ketrecharc a többi küzdősporthoz hasonlóan súlycsoportos rendszerben működik. Az MMA-promóciók, például az UFC különféle kategóriái között azonban jelentős különbségek vannak – presztízsben is, ám technikai tudásban még inkább. Melyek a UFC legerősebb és leggyengébb súlycsoportjai, és mi áll a különbségek hátterében?
A küzdősportok ma már elképzelhetetlenek súlycsoportok nélkül. Bár vannak kivételek, például a Kyokushin karate világbajnokságon súlycsoportok nélkül állnak tatamira a versenyzők, ezek inkább kuriózumnak számítanak. (A sportág magyarországi helyzetét, illetve két meghatározó alakját bemutató interjúnkat ide kattintva olvashatja el.) Ahol vannak súlycsoportok, ott sincs egyenletes figyelem ezek iránt, a nehézsúlyt mindig kiemelt érdeklődés övezi. Így van ez a bokszban, ám az MMA sem kivétel, akármelyik promócióról is beszélünk.
Miért a nehézsúly jelenti a királykategóriát?
A küzdősportok jó részénél megfigyelhető, hogy a nehézsúlyúak mérkőzései a legnépszerűbbek: a rajongók nagy részét jobban megmozgatják a 110-120 kilós izomkolosszusok összecsapásai, mint a kisebb harcosok bunyói. A nagydarab vasgyúróknál sokszor csak egy villanásnyira van a kiütés, ami roppant izgalmassá teszi a mérkőzéseket. Bár a kisebb súlycsoportokban – néha még légsúlyban – is vannak látványos kiütések, magasabb kategóriákban a nagy átlagot nézve azért jóval több a látványos K. O. Emellett könnyebb is követni ezeket a mérkőzéseket, mert valamivel lassabbak az ütésváltások, illetve a földharcban is lassabb a technikák kivitelezése.
És persze hiába torzítás ez, küzdősport-rajongóként nem tudja az ember kikapcsolni azt a hüllőagyból származó gondolatot, hogy a nehézsúlyú világbajnok szinte biztos, hogy az összes többi világbajnokot elverné egy súlycsoport nélküli mérkőzésen. Még akkor is, ha sokkal kevésbé technikás. (Persze fontos megemlíteni, hogy a fenti állítások alapvetően a férfi harcosok esetén igazak, a nőknél sokszor nincs is nehézsúly. Az UFC-ben például a harmatsúly a legnagyobb női kategória, ami a férfiaknál kis súlycsoportnak számít.)
A nehézsúlytól a kisebb kategóriák felé haladva is megfigyelhető, hogy a nagyobb súlycsoportokra azért kicsit több rivaldafény hárul, bár nagyobb részt persze az adott harcosok tudása, harcstílusa és személyisége határozza meg, hogy mennyien nézik őket.
Az alsóbb súlycsoportokban is rengeteg a nagy név, kezdve a harmatsúlyú ex-bajnok Sean O’Malley-től a pehelysúlyú bajnok Ilia Topurián át a muzulmán világban szupersztárnak számító könnyűsúlyú bajnokig, Islam Makachevig. Talán egyedül a legkisebb súlycsoport, a légsúly bunyósai szorulnak kicsit a háttérbe – de szerencsére ők is egyre többször kerülnek fel az MMA térképére.
Nem csak a méret a lényeg
Persze számos egyéb tényezőtől is függ, hogy mennyire népszerű egy-egy kategória. Rengeteget számít, hogy nagy átlagban mennyire képzettek, technikásak a harcosok, ahogy az is, hogy hány igazán magas szintű bunyós van egy-egy súlycsoportban; minél több harcosnak van esélye elhódítani a bajnoki övet, annál izgalmasabb nyomon követni a meccseket. És persze az is rengeteget számít, hogy hány sztár, húzónév, illetve – néhol személyes ellentét fűtötte – rivalizálás van az adott súlycsoportban. De nézzünk is néhány példát!
A UFC pehelysúlyú súlycsoportjában például roppant izgalmas időket élünk: a veretlen, félelmetes boksz- és kiemelkedő jiu-jitsus tudású Ilia Topuria október végén védheti majd meg az övét a szintén korszakos klasszis, nagyrészt állóharcos Max Holloway ellen. Hollowayt pehelysúlyban időtlen idők óta csak a már most az egyik legnagyobb pehelysúlyúként számon tartott ausztrál ex-bajnok, Alexander Volkanovski verte meg, a három címmeccsből kettőt szoros pontozással húzva be. (A lassan kiöregedő Volkanovski még mindig rangsorolva van pehelysúlyban, de könnyen lehet, hogy a karrierjét majd könnyűsúlyban fejezi be.) Aztán rajtuk kívül ott van még a feltörekvő, veretlen orosz Movsar Evloev, illetve a nemrégiben a harmadik kihívói pozícióba fellépett nagyon ígéretes brazil harcos, Diego Lopes is.
Legalább ennyire erős a harmatsúly, ahol rengeteg fantasztikus bunyós van a nemrégiben bajnokká avanzsált grúz birkózóterminátortól, Merab Dvalisvilitől kezdve az amazonasi papagájfajokat megszégyenítő színekben pompázó O’Malley-n át a legendás Khabib unokatestvéréig, a szintén veretlen Umar Nurmagomedovig. Sokak szerint a harmatsúly és a könnyűsúly az UFC két legerősebb divíziója, itt a legmagasabb a színvonal, illetve itt van a legtöbb bajnokesélyes és tehetséges fiatal bunyós.
Ezzel szemben nehézsúlyban ott van a vitathatatlan bajnok – és sportági legenda – Jon Jones, a félelmetesen gyors és képzett időközi bajnok, Tom Aspinall, utánuk pedig szinte érdektelenségbe fullad a mezőny. (A nehézsúlyú bajnoki öveket övező roppant furcsa mizériáról már írtunk részletesebben.) Persze vannak érdekes bunyósok és jó párosítások, de nem látszik, ki győzhetné le a fent említett kettőst, így túlságosan sok izgalmat nem tartogat a súlycsoport. Arról nem is beszélve, hogy a nehézsúly egyértelműen a legkevésbé technikás kategória. Joneson és Aspinallon kívül alig van olyan harcos, aki az összes harcelemben értékelhetően képzett. Talán még Curtis Blaydes tartozik ide, de őt egy perc alatt eltakarította Aspinall júliusban… Még a 42 éves, matuzsálemnek számító Stipe Miocic az, aki bokszolni és birkózni is jól tud, a többiek állóharcban vagy földharcban jók csak igazán. Persze a nehézsúlyban mindig az állóharcosok voltak többségben, ugyanis ezen a szinten elég egy jó ütemben eleresztett ütés, és zsebben is van a meccs. A bunyósok jó része azonban szinte kizárólag erre épít, és ha csak fegyvert nem tartanak a fejéhez, esze ágában nem lesz megpróbálkozni egy-egy földre vitellel, submissionről nem is beszélve. Ez persze azt jelenti, hogy az a maroknyi harcos, akinek van értelmezhető földharctudása, sokszor gond nélkül elintézi a tiszta állóharcosokat. Remek példa erre a brazil Jailton Almeida, aki jiu-jitsu specialistaként Derrick Lewistől kezdve Jairzinho Rosenstruikig több régi motorost elintézett, egyedül Blaydestől kapott ki egy meglehetősen buta hiba következtében. Mind Lewis, mind Rosenstruik hosszú évek óta a nehézsúly elitjébe tartozik, mégis elég egy jól képzett földharcos, és gond nélkül legyőzi őket, még úgy is, hogy jó tíz kilóval könnyebb náluk…
A felhozatal tehát egyértelműen a nehézsúlyban a legkisebb. A félnehézsúlyban sem sokkal jobb a helyzet, igazán kiemelkedő földharcos nincs is a mezőnyben, egyedül a dagesztáni Magomed Ankalaevet szokták jó birkózóként emlegetni. A többi félnehézsúlyúhoz képest valóban sokkal jobb, ám így is csupán 31%-ban sikeresek a földre vitelei, submissiönnel pedig nem is nyert még mérkőzést…
Innen lefelé haladva az látszik, hogy a kisebb súlycsoportok irányába lépkedve egyre képzettebbek a bunyósok és versengőbbek a kategóriák, talán a légsúly kivételével. A legerősebb kategória egyértelműen a harmatsúly (135 font /61 kg), a pehelysúly (145 font /66 kg) és a könnyűsúly (155 font /71 kg).
Miért ezek a súlycsoportok a legerősebbek?
Erre a kérdésre nehéz pontos választ adni, csupán találgatni lehet. Összeszedtünk néhány tényezőt, ám azt, hogy melyik milyen mértékben járul hozzá az összképhez, lehetetlen lenne feltárni.
Bár pontos számok nem állnak rendelkezésre, valószínűsíthető, hogy a nehezebb súlycsoportokban kevesebben versenyeznek, mint az átlagosabb testalkatoknak megfelelő kategóriákban. E mögött állhat az is, hogy a magas, atletikus fiatalok jó része inkább a labdajátékok és más népszerű csapatsportok felé mozdul el.
Egy másik egyértelmű ok az, hogy a nehezebb súlycsoportok nagyobb méretű versenyzői természetszerűen lassabbak, esetlenebbek, mint a kistermetű bunyósok.
Akármilyen koordinált és robbanékony egy nehézsúlyú, az emberi testnek vannak korlátai – egy 120 kilós embertől a legtöbb esetben valószerűtlen lenne villámgyors lábmunkát elvárni. Természetesen vannak kivételes bunyósok (pl. Ciryl Gane, Tom Aspinall), ám ők valószínűleg nem csak képzettek, hanem kivételesen előnyös genetikával is bírnak.
A harmadik fő tényező pedig az lehet, hogy mivel a nehezebb súlycsoportokban könnyebben meg lehet nyerni egy mérkőzést egy-egy jól eleresztett ütéssel, sokkal inkább az alap boksztechnikákra fókuszálnak a harcosok, mint arra, hogy többféleképpen legyenek képesek befejezni egy mérkőzést. A sparringok során is könnyebben megszokják, hogy a technikájuk helyett inkább az erejükre támaszkodjanak – ezzel szemben a kisebb bunyósoknak, akik gyakran nagyobb, nehezebb edzőpartnerek ellen gyakorolnak, az a természetes, hogy technikai tudással ellensúlyozzák az erőnlétbeli különbségeket. Persze ez messze nem mindenkire igaz. Aki igazán profi, az nem így gondolkodik – de van, akinek nem sikerül legyőznie a fiatalkortól kialakult berögződéseket, és bizony a nehézsúlyú bunyósok egy része ebbe a kategóriába tartozik.
A fentiek persze csak találgatások. Ahogy az is igaz, hogy az MMA fiatal sportága rohamléptékben fejlődik, és a nagy átlagot nézve egyre jobbak a bunyósok. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a régi nagy öregek egy része ne tudná legyőzni a mai generáció tagjait, csupán azt, hogy a harcosok technikai tudása összességében nézve egyre magasabb. Ami a súlycsoportok közötti különbségeket illeti: a kisebb MMA-sok valószínűleg mindig technikásabbak lesznek a nagyobb bunyósoknál, akik viszont éppen azért vonzzák a nézők figyelmét, mert nagydarabok és nagyot ütnek. Valamit valamiért… Pont ez a szép a bunyóban: mindenki megtalálhatja azt a súlycsoportot és azokat a versenyzőket, akikért lelkesedni tud.
Kiemelt fotó: USA Today Sports
Szerző
