Amikor Vinnie Jones a Wimbledon kapujában spárgázott

Szinte képtelenség nem egy tomboló őrülttel párosítani Vinnie Jonest, ha az ember felidézi a mozdulatait – lényegtelen, hogy a futballpályáról vagy a filmvászonról képzeljük magunk elé a korábbi futballistát. A filmjeiben renegátként aprítja, fenyíti a népet, és ha mezben, sportszárban keresünk rá, a virálissá vált felvételeken leginkább az ég bele a retinánkba, amint szegény Eric Cantonát jóformán kettétöri. Hirtelen nem is értjük, hogy a franciát miért nem hordágyon kellett elvinni a homokos-füves Selhurst Parkból. Pedig a Crystal Palace rajongói a tanúk rá, hogy Cantona sem ment a szomszédba egy kiadós kungfurúgásért, de Joneshoz természetesen nem érhetett fel.

Jones egészen különleges teremtmény, nagyon kevés hozzá hasonló Premier League-játékost ismerünk. Figurája azért válhatott érdekessé a filmes szakma számára, mert tőről metszett rosszfiú volt a pályán, aki önazonos maradt a moziban is. Izgalmas kérdés, hogy a sportolók közül kik azok a rosszfiúk, akiknél a gátlástalanság, az erkölcstelenség még elviselhető a szurkolók és közvélemény szemében, sőt épphogy ezek a jellemzők emelik fel az illetőt, és teszik egyfajta popkulturális jelképpé. Miért nem lett például hasonlóan rajongott sztár a börtönt is megjárt Joey Barton, és miért lett az mondjuk a Viszkis Magyarországon?

Ha Vinnie Jonesra gondolunk, nem az ütempasszai, a pazar bokamozdulatai, a labdaszerzései miatt ütjük majd be a nevét a YouTube keresőjébe, hanem azért, hogy huszadjára is megnézzük, hogyan csúszik rá öt méterről az ellenfelére térdmagasságban. Örökre ez marad az ő védjegye – ő akarta, hogy így legyen.

Pedig Jonesnak voltak felemelő pillanatai is. 22 angol bajnoki gólja közül akadt sorsdöntő – az Arsenal elleni például, a Wimbledonnal pedig 1988-ban 98 000 néző előtt megverte a Liverpoolt az FA-kupa döntőjében. Játszott több mint 300 ligamérkőzést a Premier League-et megelőző First Divisionben és a PL-ben, és egészen szép gólokat is lőtt. A walesi válogatottban kilenc alkalommal szerepelt, sőt, csapatkapitányként is vezette övéit.

De igazi önmagát a Crazy Gang tagjaként adta – durva, időnként brutalitásba hajló játéka miatt ezt a nevet aggatta az angol futball az 1980-as, 1990-es évek Wimbledonjára.

Jones az egyik legemlékezetesebb meccsét a Newcastle United ellen játszotta – annak ellenére, hogy csapata megsemmisítő, 6-1-es vereséget szenvedett. A Kevin Keegan irányította Newcastle abban az évben olyan játékosokat vonultatott fel, mint David Ginola, Les Ferdinand vagy Faustino Asprilla. Csodálatosan játszott a csapat, amely végül négy ponttal maradt le az aranyéremről a Manchester United mögött. A Wimbledon középcsapatnak számított, a bajnokságban a 11. helyen végzett.

Az 1995. október 21-i mérkőzésen a The Magpies Steve Howey és Les Ferdinand pazar fejesgóljaival 3-0-ra elhúzott, amikor az 57. percben Paul Heald kirobbant a kapujából, és a tizenhatoson kívül elgázolta Ferdinandot. A játékvezető kiállította a wimbledoni kapust, ám Joe Kinnear addigra már háromszor cserélt, így nem tudta beküldeni második számú hálóőrét. Vinnie Jones húzta fel Heald kesztyűjét, és a hosszú ujjú, zöld színű kapusfelsőt.

Ugyan csapata háromgólos hátrányban volt, és teljesen alárendelt szerepet játszott, Jones óriásit nyújtózva hárította Ginola távoli lövését. A kipattanóra viszont érkezett Lee Clark, és közepes erővel, laposan az alsó sarkot választotta, ám Jones villámgyors spárgával, a kapufa segítségével mentett. Szédületes bravúr volt, bármelyik kapusnak becsületére vált volna.

„Majdnem leszakadt a farkam az egyik védésnél. De nagyon élveztem, ahogy ránéztem a röhögő Ferdinand arcára az egyik hárítás után. A Newcastle-drukkerek fantasztikusak voltak, talán még azt is megbocsátják, hogy később letéptem Gazza mogyoróit”

– örömködött évekkel később a Twitteren a volt futballista.

A Gazzával, vagyis Paul Gascoigne-nal történt incidens úgy festett, hogy Jones egyik meccsén egyszer csak hátranyúlt, és megmarkolta a középpályás legérzékenyebb szervét. Nem tartotta magát lovagnak, annyi bizonyos.

Vissza a mérkőzéshez: Clark néhány perccel később a tizenhatos előteréből ballal lőtte ki a felső sarkot, a vészkapusnak esélye sem volt. Majd Marcus Gayle révén a Wimbledon megszerezte a becsületgólt. A newcastle-i támadók az ötödik hazai gólnál is úgy hatoltak át a védelmen, mint kés a vajon: egy lefejelt labdára Ferdinand az ötösnél robbant be, és bár Jones még bele tudott kapni a közeli lövésbe, nem tudta kipaskolni.

A középpályás nem az eredménnyel foglalkozott, valósággal pezsgett a kapuban. Ha kellett, kijött a kapujából kiöklözni egy beívelést, máskor felszedett egy céltalan előre ívelést, és dekázgatott egy kicsit. A kiugró csatár elől is elsodorta a labdát, a kapujából messze kifutva, amikor pedig Ferdinand a közelébe került, megpaskolta a hátát.

A hatodik gólt Philippe Albert szerezte egy kényszerítő végén, 15 méterről külsővel tekert a hosszú ficakba. A labda a hálótartó vasra vágódott – egy igazi kapus sem szedte volna ki. Jones pontosan úgy védett, ahogy a pályán viselkedett: nem hétköznapi módon.

15 éves pályafutása során játszott a svéd IFK Holmsundban, a Wimbledonban, a Leeds Unitedben, a Sheffield Unitedben, a Chelsea-nél, és végül a Queens Park Rangersből vonult vissza. Több mint 300 mérkőzést játszott az angol első osztályban, szóval amikor őt nézve rágjuk a pattogatott kukoricát a moziban, ez is jusson eszünkbe.

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2023. február 27-én jelent meg az oldalunkon)

Kiemelt kép: Getty Images