„Amikor ott álltam a Utah pályáján, egyből beugrott Jordan meccsnyerő dobása az NBA-döntőben” – interjú a magyar edzővel, aki két előszezon-meccsen már a kispadon ült

– A Budapest Honvéd Kosárlabda Akadémia U18-as csapatától kerültél a német bajnokságban szereplő Brose Bamberg együtteséhez másodedzőnek. Mennyire volt nehéz kikerülni egy magasabban jegyzett bajnokságba Magyarországról, és milyen feltételeknek kellett megfelelned, hogy odakinn dolgozhass?

– A nemzetközi klubok óvatosan választanak szakembereket Magyarországról, mivel korábban nem nagyon voltak olyanok, akik kitaposták volna az ösvényt az innen induló edzőknek. A francia Paris Basketballnál dolgozó Kovács Adrián és én mondhatni úttörők vagyunk ebből a szempontból, mivel a saját tudásunk és kapcsolatrendszerünk segítségével kerültünk ki külföldre, egyébként éppen egyidőben. Az első körben egy alapos mustrán megy keresztül az ember: az adott csapat vezetőedzője referenciamunkákat kér, illetve vannak személyes állásinterjúk.

A Brose Bambergnél részt vettem egy meghallgatáson, és kellett tartanom egy próbaedzést is az idény kezdete előtt. Az tréning előtt egy órával kaptam meg az instrukciókat a vezetőedzőtől, hogy milyen fajta és jellegű edzésmunkát kell végeznem a játékosokkal. A referenciamunkám az egyik bajnoki ellenfél feltérképezése volt, ez teszi ki egyébként a másodedzői munka jelentős részét. A meghallgatáson kaptam olyan kérdéseket is, amelyekkel azt mérték fel, hogy mennyire széles a kapcsolati hálóm, kiket ismerek a kosárlabda világában.

Összességében elmondható, hogy aki egy nemzetközileg elismert klubhoz akar kerülni, annak egy bizonyos szempontrendszer alapján felállított, szigorú szűrési folyamaton kell keresztülmennie.

– Ha a vezetőedzőket és a másodedzőket tekintjük, akkor az előző idényben tizenkilenc nemzetiség képviseltette magát a német ligában. Így a néző láthatott spanyol, olasz, amerikai, szerb kosárlabdára jellemző stílusjegyeket is az idény során. Melyik nemzet játékfilozófiája volt a legmeghatározóbb a Bundesligában, és ennek mik voltak a legfőbb ismérvei?

– Minden csapatnak megvan a saját karaktere, játékfilozófiája és stílusa. Az általánosságban elmondható a német bajnokságban szereplő csapatokról, hogy nagy iramban próbálnak játszani. Ennek a statisztikai mutatója a pace (tempó), amire valamilyen szinten minden csapat hangsúlyt fektetett. Ha egy adott csapat nagy tempóval játszik, akkor többet birtokolhatja a labdát, és ezzel nyilvánvalóan több kosárszerzési lehetőséget biztosít magának.

A labdabirtoklás (possession) maximalizálása minden csapatnak szerepelt a stratégiájában. Voltak olyan gárdák, akik e szerint választották meg a taktikájukat. Amikor a német bajnokságba kerültem, és elkezdtük a közös munkát az edzőnkkel, akkor mi is nagyon sok támadó és védőelemet aszerint választottunk be a taktikai repertoárunkba, amit az analitikai eredményeink igazoltak. Egy konkrét példával élve: az egész pályás letámadás és csapdázás fontos volt számunkra, mivel a labdaszerzések egy újabb labdabirtoklást generáltak, és mi ezeknek a számát akartuk maximalizálni. Agresszívan mentünk a támadó lepattanóért (egyébként ez sok német csapatra jellemző), ami egy újabb lehetőség arra, hogy egy extra labdabirtoklást teremts magadnak.

Persze megvolt a stratégiánk arra is, hogyha nem sikerült megszerezni a támadó lepattanót, akkor hogyan lassítjuk az ellentámadásokat, és hogyan menjen át a csapat tranzíciós védekezésbe, azaz hogyan megy át egy csapat támadásból védekezésbe.

Ha a trendeket nézzük, ezt a kettőt, azaz a tempó és a labdabirtoklások maximalizálását emelném ki a német bajnokságban. Az is igaz azonban, hogy minden csapat más módszerrel próbálta ezt elérni. Például a Ludwigsburg elképesztően rövid támadásokat vezetett, és gyakorlatilag az első nyolc másodpercben, az ellenfél védekezésbe való visszarendeződése előtt szerették volna eldobni tiszta helyzetekből a hármasokat (ún. tranzíciós hármasok). Az előző idényben nekik a tempó mutatójuk 75,7 volt (ez az átlagosan elért labdabirtolások számát mutatja meg négy negyedre vetítve), ami nagyon magas szám, és ezzel másodikak is voltak ebben a rangsorban a mezőnyben.

(Forrás: BNZ Breakers)

– Korábban elmondtad az egyik interjúban, hogy tavaly év végére az oldal- és alapvonali bedobásokkal együtt közel hatvan játékot játszottatok a Brose Bambergnél. Ez most több vagy kevesebb az ausztrál ligában?

– Kevesebb. Az ausztrál bajnokságban a legtöbb csapatról elmondható, hogy próbálja másolni az NBA-ben látott trendeket. Megvannak hozzá a megfelelő játékosaik és edzőik. A New Zealand Breakers nem tartozik ezek közé a csapatok közé. Nekünk izraeli edzőnk van, aki az európai szemléletet képviseli. Azt gondolom, hogy mi strukturáltabbak vagyunk a többi csapathoz képest. A csapatom vezetőedzőjének, Mody Maornak határozott céljai voltak mindennel kapcsolatban, és már az első beszélgetésünk alapján kiderült, hogy minden egyes szituációra kész tervvel rendelkezik. Ez számomra nagyon imponáló volt, már a kezdet kezdetén felkészült szakember benyomását keltette.

– Régebben említetted, hogy a német egyesületnél minden egyes meccsre meghatározott számokat igyekeztetek megcélozni és elérni az egyes statisztikai mutatókban (game goals). Így van ez a Breakersnél is?

– Mondok egy példát, amiből jobban ki fog tűnni, hogyan érdemes megfelelően meghatározni a mérkőzésre felállított célokat: a Breakers csapatával nagyon konzervatívak vagyunk a támadó lepattanók tekintetében. Mi egyetlen embert küldünk a támadópattanóért, azt az ötös poszton játszó embert, aki a „festékben”, azaz a trapéz alakú büntetőterületen belül van. Ennek az az oka, hogy a tranzíciós védekezésünkre akarunk nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy ne kapjunk könnyű kosarakat. Bambergben gyakorlatilag majdnem mindenki harcolt a támadó lepattanókért (offensive rebounds), és ott fontos volt, hogy meghatározzunk egy bizonyos számot vagy százalékot, amit el akartunk érni ezen a téren.

A jelenlegi csapatomnál ez teljesen irreleváns, mert nem fektetünk hangsúlyt erre az elemre. Gyakorlatilag a csapat karaktere válogatja, hogy milyen célokat állítunk fel a játékosok elé. Jelenleg az az egyik célunk, hogy minél több egymást követő védekezés-megállítása (defensive stops) legyen a csapatunknak.

– Az adatok miatt nemcsak a játék változott meg, hanem az edzői munka is. Tudtál már olyat mondani egy játékosnak, amit nem tud a „gép”?

– Ezt korábban egy amerikai játékos-megfigyelő is felvetette már nekem, amikor egyszer a Zoomon keresztül beszélgettünk. (Nevet.) Olyan szinten mérhető már minden, annyi adattal dolgoznak a csapatoknál, hogy nem szükséges edző annak a ténynek a megállapításához, hogy valaki többször tör be jobbról, mint balról. Ám az edzői munkánál is fontos, a scoutok, azaz a játékos-megfigyelők munkájánál pedig különösen, hogy ne csak a száraz számok alapján hozzanak döntéseket és állítsanak fel téziseket. Én nagyon hiszek abban, hogy az edzői szem pótolhatatlan. Szóval nagyon remélem, hogy tudtam már olyat mondani korábban egy-egy játékosnak, amit nem tudott a gép.

– Az egyik feladatod másodedzőként, hogy feltérképezed az ellenfeleket, videóelemzéseket és beszámolókat készítesz. E mellett részt veszel a játékosok egyéni felkészítésében is. Ilyenkor milyen szempontok alapján térképezed fel az ellenfeleket?

– Az ellenfél feltérképezése egy meghatározott séma alapján működik. Ezt a vezetőedzővel egyeztetve találjuk ki, hogy mi alapján és hogyan kell az ellenfeleket kielemezni. Ebben már sok tapasztalatot szereztem korábban, de nyilván minden edzőnek vannak egyéni kérései, olyan témák, amelyekre szeret részletesebben kitérni, amelyek hangsúlyosabbak a számára.

Az ellenfél utolsó négy-öt meccsét megnézem, és figyelem a támadójátékot, illetve a védekezést. Utóbbinál főleg azt kell kipuhatolnom, hogyan tudjuk őket támadni, azaz melyek azok a dolgok, azok a területek, amikben gyengébbek és kisebb hatékonysággal védenek le. Erre javaslatokat is kell tennem az edzőnek. Például a feltérképezés során az derült ki, hogy az adott csapat a négyes poszton szereplő játékossal rosszul védi le a 2 a 2 elleni játékot, akkor a saját playbookból (a csapat által használt játékelemek, taktikai variációk gyűjteménye) megpróbáltuk azokat a játékokat hangsúlyozni a következő meccsen, amelyekkel a négyes poszton lévő kosarasra alakítottuk ki a 2 a 2 elleni szituációkat. Ha például a részletes statisztikák segítségével kiderül, hogy gyengén védekeznek alsó poszton, akkor az alsó posztra vonatkozó játékhívásokra koncentrálunk ellenük.

– Azt is elmondtad korábban, hogy jobban tudsz rendszerben és sémákban gondolkodni, és hogy sokkal nagyobb meggyőződéssel hiszel valamiben. Ahogy az U18-as fiú kosárlabda-válogatott szövetségi edzője, Pethő Ákos fogalmazott egyszer: az edzőség olyan, mint egy csónakban ülni, ahol több lyuk van, és be kell tapasztani őket, különben eláraszt minket a víz. Ha valahonnan elveszel, máshol hiány keletkezik. Ha ebből a szempontból nézzük a játékról alkotott filozófiádat, akkor inkább a védekezés vagy a támadásból adsz vagy veszel el, hogy egy csapat eredményesebb legyen? Vagy minden az alkalmazkodásról szól?

– Ákostól ez egy remek mondat. Bármilyen nagyszerű dolgot találsz ki védekezésben vagy támadásban, mindegyiknek megvan a hátránya, és a nap végén mindegyikért meg kell fizetni. (Nevet.) Minden egyes sémának megvan az előnye, ám még a legtökéletesebbnek hitt variációknak is megvan az a hátrányuk, hogy létezik egy recept ellenük, az ellenfél meg tudja találni a módját, hogy hogyan hatástalanítsa, és akár meg is „büntesse”, ha egysíkúan ezt használod. Azt gondolom, hogy itt van óriási szerepe a kivitelezésnek, azaz, hogy az egyes játékfázisokban milyen szinten, milyen sebességgel, mennyire precízen és mennyire egyenletesen tudod ezeket a dolgokat megvalósítani. Aki minden egyes mérkőzésen, minden egyes edzésen meg tudja ismételni a magas szintű teljesítményt, azt nevezhetjük profinak vagy élsportolónak.

(Forrás: BNZ Breakers)

Edzőként nagyon fontos dolognak tartom, hogy legyen egy megfelelő alap, amire lehet építeni. Ha ez megvan, akkor azt már könnyebb formálni. Támadásban szükségszerű egy színes playbook megléte. Ha azonban az adott ellenfél stílusa megköveteli, tudni kell bizonyos játékokat mellőzni egy mérkőzésre, más játékokat pedig előtérbe helyezni, hogy abból előny származhasson. Ez az alkalmazkodás része a dolognak, ami természetesen szorosan összefügg a scoutinggal is. Kell, hogy legyenek sémáid és egyfajta alapjátékod az egyes szituációkra, amelyekre azt tudod mondani, hogy a mi elveink szerint határoztuk meg.

– Ki a legjobb játékos a New Zealand Breakers keretében, és miért?

– Az egyik legjobb és legfontosabb játékosunk a 203 centiméter magas bedobó, Zylan Cheatham, aki sajnos még mindig sérült. Ő – pozitív értelemben – egy igazi hangadó, a pályán és azon kívül is vezető típus, aki tud hatni a többiekre. Másrészt Euroliga-tapasztalattal is rendelkezik, korábban a Bayern Münchenben játszott, marasztalták is, ám végül sikerült elcsábítanunk a Breakershez. A másik játékos pedig az NBA-t is megjárt Anthony Lamb.

– Lamb 68 NBA-meccsen lépett pályára a Golden State Warriorsban az előző évadban. Milyen kosárlabdázónak látod őt testközelből?

– Lamb nagyon gyorsan beilleszkedett a csapatba, mivel nagyon magas szintű a játékintelligenciája. Neki csupán egyszer kell megmutatni valamit, és rögtön megjegyzi. Ha nem tud visszakerülni az NBA-be, akkor szép karrier várhat rá Europában. Nagy előnye, hogy tud játszani hármas és négyes poszton egyaránt, kint és bent is. Többször bizonyította, hogy a labdás mezőnyjátékost is remekül nyomás alatt tartja védekezésben.

– Első magyar trénerként ülhettél a kispadon NBA-s előszezon-mérkőzésen. Először a Portland Trail Blazers volt az ellenfél, majd utána a Utah Jazz következett Salt Lake City-ben, a Delta Centerben. Mit éreztél, amikor ott ültél a kispadon? Mi ugrott be elsőre?

– Amikor annak idején a Sport Tv elkezdte adni az NBA-meccseket, az élő közvetítések mindig a himnuszokkal indultak. Amikor felcsendült az amerikai himnusz az általad említett meccseken, akkor tudatosult bennem, hogy »hú, én most egy NBA-meccsen vagyok«. Ezeket a csapatokat és játékosokat nem is olyan régen még élőben követtem a televízióban, felkeltem miattuk hajnalban, statisztikákat vezettem róluk és a többi. Ez valóban maradandó pillanat volt az életemben. A Blazers meccsén egy picivel többen voltak. A meccs előtt tippelgettünk is az edzőkkel, hogy mennyien lesznek a csarnokban. A többiek ezer nézőt jósoltak, de én azt mondtam: »Gyerekek, a Portland áprilisban játszotta az utolsó meccsét az alapszakaszban. Új csapatuk van, sokat cseréltek, most látják itt őket először a szezonban. Nincs más major sport a városban, szerintem lesznek vagy tízezren.« Tizenháromezren voltak kint. (Nevet.) A Utah Jazz otthona, a Delta Center ikonikus hely. Amikor a reptérről mentünk a szállodába, szinte ugyanaz a táj, ugyanazok a képek suhantak el mellettünk, mint amikor Michael Jordanék mentek a bajnoki döntőre. Amikor az ember belép a Delta Centerbe, akkor pedig egyből beugrik neki az 1998-as döntő utolsó mozzanata, az a bizonyos mindent eldöntő dobás.

– Az NBL kilenc ausztrál és egy új-zélandi együttesből áll, az auckland-i székhelyű Breakers a tavalyi kiírásban bejutott a bajnoki döntőbe, ahol 3–2-es összesítéssel kikapott a Sydney Kingstől. Idén döcögve indult a szezon. Van-e még esély az előző szezonhoz hasonló eredményt elérni?

– A világbajnokság miatt nem tudtunk teljes kerettel dolgozni az előszezonban. Öt játékost kellett nélkülöznünk a felkészülés elején. Amikor visszatértek, akkor nagyon gyorsan be kellett őket illeszteni a csapatba. Nem is nagyon tudtunk nekik pihenőidőt biztosítani. Erre pedig még rátettek a sérülések is. Emellett, bármennyire is fantasztikus élmény volt, az amerikai túra nagyon megterhelő volt. A harmadik fordulóra az Egyesült Államokból repültünk vissza Melbourne-be. Nagy távolságok, hosszú utazások, más időzóna. A szezonban egyébként sem tudtunk még kiállni teljes csapattal.

Ha elkezdjük megnyerni a meccseinket, gyorsan fordulhat a szerencse. Elnézve az első tizenhárom meccsünket, a kilenc vereségből hat vagy hét amolyan „egylabdás meccs” volt a végén. Ez meg is fordulhat a következő időszakban.

– Hanga Ádám nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a szerb szurkolók szeretik és értik is a kosárlabdát. Ebből a szempontból milyenek az ausztrálok?

– Ausztráliában a sport egy vallás, a kultúra része. Az egész társadalom nagyon aktív. Az ausztrál focin keresztül a rögbin át egészen a kosárlabdáig mindenért lelkesednek. A meccseken is sok néző van kint általában. Összességében nagy tisztelet övezi a kosarasokat, az egykori NBA-játékosokat pedig különösen elismerik. Ilyen például a négy éve visszavonult, 2015-ben a Golden State Warriorsszal bajnoki gyűrűt nyert Andrew Bogut, akinek érdekeltsége is van a Sidney Kingsben. Ő maga is nagyon közvetlen egyébként, ha bárhol feltűnik, szívesen ad interjút.

– Kicsit térjünk vissza a német kosárlabdához. A Brambergből Christian Sengfelder és a cseh Jaromír Bohacík ott volt a tavalyi Eb-n, de kiválóan teljesített az Alba Berlin irányítója, Maodo Lo, illetve a Bayern München hátvédje, Andreas Obst is a bronzérmes német csapatból. Van kedvenc játékosod az idei világbajnokságon aranyérmet szerző együttesből?

– A német válogatottban óriási kedvencem az a Franz Wagner, akit 2018-ban még az Alba Berlin csapatánál láthattam edzés közben. Azóta persze rengeteget fejlődött, a játéka letisztult és nagyon jó döntéseket hoz a pályán. Egyébként is kedvelem azokat a kosarasokat, akik az adott pozíciójukban átlagon felüli magassággal rendelkeznek. Ő egy 208 centiméteres magas bedobó a hármas poszton, akinek kint és bent is hatékony a játéka mérkőzésről mérkőzésre. A német kosárlabdának egy óriási lökést adott a világbajnoki aranyérem, mivel kis túlzással a semmiből indult el a sportág annak idején. Persze a labdarúgással nem lehet és nem is akarnak versenyezni, de az is igaz, hogy a német kosárlabdának nem voltak jelentős hagyományai az országban. Amikor 1993-ban megnyerték az Európa-bajnokságot a szerb Szvetiszlav Pesicsel a kispadon, akkor volt egy robbanás: külföldi edzők és játékosok érkeztek, emelkedett is a színvonal a ligában, és ugye később NBA-játékost is kitermelt a rendszer Dirk Nowitzki személyében. A jelenlegi vb-elsőség egy újabb szintre emelheti a német kosárlabdát. Kimagasló nézettségi adatokat produkált a torna és óriási médiavisszhangja volt a vb-címnek a szerbek elleni győztes döntő után az országban.

– Ha egy fiatal magyar kosárlabdázónak kéne ajánlanod, hogy mit nézzen, akkor az NBA vagy az Euroliga mellett tennéd le a voksot?

– Mindkettőt ajánlanám, mivel azt gondolom, hogy kosárlabdában nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Nagyon sajnálom, hogy Magyarországon nem elérhetőek az Euroliga-meccsek. Nézőbarát időzónákban szerda, csütörtök esténként rendszeresen magas színvonalú játékot tudnának nézni a sportág kedvelői, de akár a kosárlabdát kevésbé kedvelők is megtalálnák benne a szépséget. Így gyakorlatilag nem is lehet megismertetni a fiatalabb generációval az Euroligát.

Az NBA-vel szemben ez a versenysorozat itt van tulajdonképpen testközelben. Ha az ember belenéz valamelyik közvetítésbe, azt láthatja, hogy ez itt zajlik a szomszédban. Szerbiában, Olaszországban, Németországban. A játékosok közül vannak, akik Magyarországhoz közeli helyeken születtek és nőttek fel, mint például Nikola Jokics a déli határ menti Zomborban. A fiatal NBA-s sztárok helyébe nehezebb beleképzelni magunkat, hiszen tízezer kilométerekre vannak. Ha már példaképekről beszélünk, egy-egy olyan ideál sokkal valóságosabb lehetne, aki itt él vagy játszik a közelben.

(Forrás: bb1.hu)

– Feltételezem, az egyik lehetséges célod az, hogy egy nap az NBA-ben vagy az Euroligában dolgozhass. Mi lehet az a plusz dolog, aminek mindenképpen teljesülnie kellene ahhoz, hogy például az Egyesült Államokba kerülj?

– Igazából egy esély kell, egy lehetőség, hogy tudjon az ember bizonyítani. Legyen szó az Euroligáról, az NBA-ről vagy bármely más, sporthoz köthető területről, ez mindig így van. Ha ezt megkapom, hiszem, hogy élni tudok majd vele.

Kiemelt fotó: bhse.hu