Amikor Fortuna betalált, avagy egy őrült olimpiai verseny

A síugró versenyeket a mai napig erősen befolyásolják a külső körülmények, így az időjárás, különösen a szél. Míg manapság a különböző kompenzációs pontoknak köszönhetően a lehetőségekhez képest a legigazságosabb eredményt igyekeznek kihozni, régebben sokkal nagyobb mértékben alakították a versenyek alakulását az aktuális szélviszonyok.

Történt ez a sportág egyik legnagyobb viadalán is, a szél által erősen megkavart 1972-es szapporói nagysáncos olimpiai versenyen. Az első négy helyezett egy ponton belül zárt, a győztes személyéről a létező legkisebb különbség, mindössze 0,1 pont döntött a lengyel Wojciech Fortuna javára. A vezetéknevét nem választja, hanem örökli az ember, Fortuna esetében azonban úgy tűnik, a sors nem véletlenül ezzel a névvel jutalmazta, több szempontból is óriási szerencsére volt szüksége az aranyéremhez. Második helyen a kultikus svájci síugró, Walter Steiner zárt, a bronzérmet pedig a győzelemről három tizeddel lemaradó NDK-s Rainer Schmidt vitte el. A finn Tauno Käyhkö hét tizeddel kapott kevesebbet Fortunánál, de még a dobogóra sem fért fel ezzel.

Japán örömünnep helyett hatalmas meglepetés

A szapporói nagysáncos síugró versenyt óriási figyelem kísérte, több mint 50 000 néző látogatott el a helyszínre. A hazai szurkolók újabb japán győzelemben reménykedtek, teljes joggal, normálsáncon ugyanis letarolták a dobogót, és hármas japán siker született. Az a Kasaja Jukio nyert, aki a Négysáncversenyét is beáldozta a hazai olimpiai aranyért: három állomás után vezetve utazott haza a legendás versenysorozatról, hogy részt vegyen a válogatóversenyen, és a létező legjobb állapotba kerüljön a szapporói olimpiára.

A nagysáncos viadal változó szélviszonyok között zajlott, ami több nagynevű síugró versenyét is tönkretette. Az első sorozat nagy szenzációját egy 19 éves lengyel, Wojciech Fortuna szolgáltatta, akire senki sem tekintett esélyesként az olimpia előtt, hiszen alig volt tapasztalata, ráadásul egészen odáig nem rendelkezett kiemelkedő eredményekkel, miként a lengyel síugrás is nagyon távol volt attól a szinttől, ahol most tart. Maguk a lengyelek is csak az utolsó pillanatban döntöttek Fortuna mellett, a Négysáncverseny után még nagyon úgy állt, nem utaztatják ki a fiatal ugrót, végül egy Zakopanéban rendezett háziverseny megnyerésével győzte meg a sportminisztert és az edzői stábot, hogy helye van a csapatban.

Fortuna jó szelet kapott, s élete repülését mutatta be, amikor az első sorozatban 111 méterig elszállt a 90 méteres sáncon, és miután a zsűri erős stíluspontokkal jutalmazta, 130,4 pontot kapott ugrásáért. Akkoriban ez rekordpontszámnak számított, addig a pillanatig egyetlen síugró sem gyűjtött be ennyi pontot egyetlen ugrásért az olimpiák történetében. Jól mutatja, mennyire váratlan volt a lengyel érem, hogy a lengyel televízió nem is közvetítette a versenyt.

A zsűri vitája és a vitatott mérések

A kanadai és a norvég zsűri a folytatás mellett kampányolt, azzal érvelve, hogy Fortuna ugyan eddig nem ért el kiemelkedő eredményeket, de már a normálsáncos versenyen is jól teljesített az olimpián, ahol a pontszerző, hatodik helyen végzett, így ugrását nem lehet csupán a szerencsére fogni. Végül a japán zsűritag szavazata döntötte el a kérdést. Miután a hazaiak kedvence, Kasaja a második helyen állt, esze ágában sem volt törölni a sorozatot, Fortuna megtarthatta a vezetést, ugyanakkor még mindig az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy a második körben a favorit Kaszaja levadássza a lengyelt.

Fortuna második ugrása nem is sikerült túl jól, mindössze 87,5 méterig jutott. A hozzá közel álló versenyzők közül azonban többen is visszaestek, a japánok kedvence például egészen a hetedik helyig csúszott vissza. Fortuna mellé állt a szerencse, így a létező legminimálisabban, de gyenge második kísérlete ellenére is megőrzött valamennyit előnyéből. Az őt követő svájci Walter Steiner, akit hazájában Vogelmenschként (madárember) becéztek, és a szapporói olimpián már a próbasorozatok során is folyamatosan hozta a 100 méteres ugrásokat, az első körben a szélviszonyok miatt csak a 13. helyen zárt, másodikra azonban 103 méterig jutott, így előrejött a második helyre, és csupán 0,1 pont hiányzott neki az aranyéremhez. A mai napig vannak olyan hangok, miszerint Steiner valójában 103,5 méterig jutott, ami elég lett volna a győzelemhez, de a kelet-németek nyomására végül a helyszíni mérő 103 méterre „korrigálta” az eredményt.

Steiner, elmondása alapján, erről csak évekkel később hallott. Miként a végül bronzérmes Rainer Schmidt esetében is igyekeztek az NDK illetékesei meggyőzni a bírákat, hogy valójában egy méterrel többet ugrott, és őt illeti az olimpiai bajnoki cím.

Miután az olimpia akkoriban világbajnokságnak is számított, Fortuna az olimpiai aranyérme mellett világbajnoknak is nevezheti magát. A nagy sikert nem tudta megközelíteni a következő években, ötkarikás győzelme egyszeri kiugró eredménynek bizonyult. Fortunának versenyzői pályafutása során is akadtak már alkoholproblémái, emiatt edzői még a hadseregbe is elküldték, abban bízva, ott leküzdi ezeket a gondokat. Végül néhány évvel olimpiai aranyérme után, 1975-ben visszavonult. Karrierje lezárása után többször meggyűlt a baja a törvénnyel, és alkoholgondjait hosszú éveken át nem sikerült orvosolnia, végül állítása szerint leszokott, és az utóbbi időszakban többször is szerepet kapott síugró szakkomentátorként.

A beülő-, és szélkompenzációknak köszönhetően ma már ritkább, de nem példa nélküli, hogy a szél első számú döntőfaktorrá váljon egy síugró versenyen, az 1972-es téli olimpia az egyik legemlékezetesebb esemény volt ebből a szempontból.

Kiemelt fotó: polskieradio.pl