Akire Capello is felnéz – Giovanni Trapattoni
2005 novemberében az olasz állami televízió, a Rai adásában a Juventus akkori szakvezetője Fabio Capello, arra a kérdésre, hogy melyik szakembert tartja magánál sikeresebbnek, azt a választ adta: Giovanni Trapattoni. Trapattoni a legsikeresebb olasz edző a tekintetben, hogy négy országban összesen tíz bajnoki címet hódított el (hatot a Juventusszal, egyet-egyet az Interrel, a Salzburggal, a Benficával és a Bayern Münchennel). 1989-ben – esélytelenként – ő volt az Inter hosszú ideig utolsó bajnoki címének a kovácsa is. Ennek köszönhetően hét elnyert scudettóval szintén ő a Serie A történetének legsikeresebb edzője (Capellóval egyetemben, de Capellót megfosztották a Calciopoli miatt a Juventusszal elhódított két bajnoki címétől). Ezúttal az ő tevékenységét és legkiemelkedőbb eredményeit vizsgálom.
A Rocco vs. Herrera cikksorozatban részletesen elemeztem a catenaccio evolúcióját, ezért ezt nem tárgyalom újra. A hatvanas években az olasz klubok és a válogatott számos sikert értek el, de a hetvenes években ezt a vonalat eredményességben csupán a Squadra Azzurra tudta többé-kevésbé tartani: az 1970-es vb-ezüst és egy új korszakot nyitó, 1978-as negyedik helyezés emelkedik ki. A milánói együttesek dinamizmusa kifutotta magát, miközben az olasz rekordbajnok Juventus megpróbált minden követ megmozgatni, hogy ismét régi fényében tündökölhessen, és a hőn áhított nemzetközi áttörést is elvárták szurkolói az ekkoriban már Giampiero Boniperti elnöklése alatt újra tündöklésnek induló egyesülettől. A hatvanas évekbeli olasz sikereket megalapozó catenaccio ellen a versenytársak megoldást kerestek. Ekkoriban született meg a holland totális futball, amely egy kiismerhetetlenségre és állandó helyváltoztatásra építő játékelmélet.
Háttér
Egyszer minden játékrendszer felett eljár az idő, így volt ez a catenaccióval is: kiismerhetővé vált, és már nem volt elég hatékony. A holland totális futball végül átvette a vezető szerepet Európában minden más futballkultúrával szemben. Ezt az időszakot tökéletesen jellemzi a zsinórban négy Bajnokcsapatok Európa-kupáját elhódító holland uralom. Az Ajax háromszor ért fel Európa csúcsára, legyőzve többek közt az Intert és a Juventust is az 1972-es és az 1973-as finálékban.
A második világháborút követően a hetvenes évek jelentették az olasz futball legsikertelenebb időszakát. Ekkor született a legkevesebb gól a hazai pontvadászatban (a mérkőzésenkénti gólátlag nem érte el a kettőt), és ez egy újabb időszak volt, amikor az olasz futballnak választ kellett találnia a növekvő nemzetközi versenyhelyzetre.
Ahogy a talján futball történetében mindig, ezúttal is az innovatív szakvezetők taktikai felkészültségének köszönhetően lábaltak ki e kritikus helyzetből.
Megszületett a zona mista, amelyet a határokon túl leginkább csak gioco all’italianának (játék olasz módra) hívnak. Ez az elképzelés választ kívánt adni az európai uralmat átvevő totális futballal szemben. A szisztéma a Torino Calcio szakvezetője, Luigi „Gigi” Radice és Trapattoni nevéhez köthető magasabb szinten, és Enzo Bearzot is ezt alkalmazva jutott a világ tetejére a válogatottal. Ez a játékrendszer a holland totális futball stílusjegyeit ötvözte az olasz játékelmélettel. A zónavédekezés és az emberfogás egyszerre kapott szerepet, miközben a Ternana csapatánál dolgozó Corrado Vicini vezetésével a totális futballra oly jellemző kötetlen pozíciók alkalmazása is előtérbe kerülhetett Olaszországban.
Az eredeti holland elgondolásban a folyamatos elmozgásra és kiismerhetetlenségre építő támadófutballban a posztját elhagyó játékos helyét egy csapattársa foglalta el. Ennek köszönhetően az alapfelállás gyakorlatilag változatlan maradhatott, miközben e játék optimális esetben a követő emberfogást hatástalanná tette.
Trapattoni kezdetben egykori klubja, az AC Milan szolgálatában kezdte meg edzői karrierjét, majd egy KEK-döntőt és egy bajnoki harmadik helyezést követően vált meglepetésszerűen a Juventus szakvezetőjévé. A tréner a zona mista alkalmazásával egy defenzív, modernebb alapokra épülő Juventust irányított. Ebben az aszimmetrikus játékrendszerben minden egyes játékosnak megvolt a maga feladata, és tudnia kellett, hogy csapattársának elmozgása esetén hol kell tartózkodnia a pályán az adott pillanatban. Az irányító Michel Platini szabadságot kapott a támadások hatékonyságának érdekében, emellett személyre szabott feladatai is voltak.
Trapattoni szakmai munkájának köszönhetően a Juventus történetének legfényesebb időszakát ekkor élte. Az itáliai szakvezetőkre oly jellemző aprólékos, minden részletre kiterjedő felkészülés során olyan ábrák segítségével tanította játékosait, ahol a különböző játékhelyzetekben minden egyes csapattárs tartózkodási helyét felvázolta.
A cusanói szakvezető az alkalmazott, újragondolt Juventusában határtalan taktikai tudásáról és játékoskiválasztásáról vált ismertté. Játékelméletében labdarúgói – Massimiliano Allegri elképzeléseihez hasonlóan – támadásépítéskor rendre az ellenfél védelmi vonalai közt fellelhető, megjátszható üres területeket keresték. Ennek megfelelően a játékosok helyváltoztatásának is ütemszerűen úgy kellett történniük, hogy ezt a feltételt megteremthessék. Ekkoriban volt először felfedezhető a labda azonnali visszaszerzésére irányuló szándék, amennyiben a játékszert az együttes elveszítette. A zónavédekezést egyébként ekkoriban a kiváló Nils Liedholm vezette AS Roma fejlesztette tökélyre. A fővárosi együttes nem csupán Olaszországban jutott a csúcsra, de BEK-döntőt is játszhatott.
Trapattoninál rendre két belső középpályás játszott, miközben a pálya belső területeinek teljes kontrollját kérte játékosaitól. Támadóit állandóan mozgatva, Platini vagy Massimo Briaschi is mélységbe lépett vissza, hogy a védelmi vonalak közé beinduló társakat támadásba dobhassák. Amennyiben a belső védő a labda visszaszerzése érdekében fellépett presszionálni a középpályára, a libero a belső védő helyére lépett fel, lefedve ezzel az üresen hagyott területet.
Emellett az egyik szélsőhátvéd (Antonio Cabrini), amolyan Facchetti-szerepkörben fellépett a támadásokhoz, miközben a túloldalon társa tartotta a pozícióját. Ez egy olyan felállás, amelyben a négy védő a saját büntetőterülete előtti zónát szállta meg, és amely támadó fázisban háromvédős rendszerré vált.
A Bearzot-féle olasz válogatottban számos játékos kapott helyet Trapattoni Európa-verő Juventusából, de a világbajnok argentin válogatott is ebben a felállásban (3-5-2) uralta a világot a nyolcvanas években. Trapattoni legfontosabb állomása kétségkívül a torinói volt, ahol kezdetben a catenacciója Roccóéhoz hasonlóan félelmetes hatékonyságú kontratámadásokra épült, az ellenfelek számára azonban hamarosan kiismerhetővé vált.
Emellett az akkor első nemzetközi sikert Trapattonitól váró Juve-drukkerek is elégedetlenek voltak a védekező felfogást erőltető mesterrel. A sikerre nem kellett sokáig várni, hiszen rögtön debütáló torinói évében, 1977-ben ő volt az a szakvezető, aki a Zebrák történetében elsőként hódított el egy nagy nemzetközi trófeát, az akkori UEFA-kupát, amelyet később, második torinói edzői időszaka során megismételt 1993-ban, méghozzá Roberto Baggio kiemelkedő játékának köszönhetően.
Ekkoriban Boniperti Juventusa Európát szerette volna meghódítani, és bár a Hamburger SV ellen elbukott BEK-döntő súlyos csapásként érte a Zebrákat, a külföldről igazolható klasszis labdarúgók segítségével a nyolcvanas évek elején a Juventus már kreatívabb futballt mutatott. Trapattoni folyamatosan érő együttese előbb a Kupagyőztesek Európa-kupáját, majd a Bajnokcsapatok Európa-kupáját hódította el. Trapattoni edzői nagyságát mutatja, hogy a korábban általa beépített, a támadások gördülékenységéért felelő és a scudetto elhódításában oroszlánrészt vállaló Liam Bradyt képes volt elengedni egy még nagyobb siker érdekében. Edzői döntései később őt igazolták. Tökéletesen építette be a regnálása alatt háromszor Aranylabdát elnyerő Platinit és Zbigniew Bonieket is.
Trapattoni és a gioco all’italiana Európa és a világ tetején
1983–1985 között Trapattoni három egymást követő évben vezette európai fináléba együttesét. Az 1984-es FC Porto ellen elhódított Kupagyőztesek Európa-kupáját keretbe foglaló két BEK-döntőben (1983 és 1985) hasonló elképzeléssel küldte pályára játékosait. Míg 1983-ban a Hamburg ellen meglepetésre elveszített döntőben a Trapattonira oly jellemző aszimmetrikus, zónavédekezést és emberfogást elegyítő taktika nem vezetett sikerre, 1985-ben, a tragikus körülmények között lejátszott döntőben már igen.
A folytonosságot jól példázza, hogy 1985-ben a kezdőcsapatában csak három változtatást hajtott végre a két évvel korábbi fináléhoz képest.
Trapattoni rugalmas rendszerében a futballistáknak rendre ki kellett segíteniük egymást és felvenniük társuk eredeti pozícióját, ha a helyzet úgy kívánta. A tolódásos védekezés ellenére azonban Felix Magath találatával a németek gólt szereztek, ami végzetesnek bizonyult. A Platini vezette olasz támadások nem voltak kellően hatékonyak. Bár a libero Gaetano Scirea irányította támadásépítésben Cabrini felfutásai, Boniek és Platini villanásai javítottak a játékon, a világbajnok Paolo Rossi elszigetelt volt a csapat többi részétől, ennek is köszönhető Trapattoni változtatása a két évvel későbbi döntőben.
A Liverpool ellen azonos felállás mellett az új ember, a mélyen helyezkedő támadó, Briaschi kötötte össze Rossit az együttes többi részével, akik már Vicenzában is csapattársak voltak. A Liverpool erejét nézve a Juventus ugyanakkor jóval óvatosabban szervezte támadójátékát, miközben védekezésben továbbra is az emberfogást erőltette. A találkozót megelőző drámai események, a 39, többségében olasz halálos áldozatot követelő tragédia árnyékot vetett a mérkőzésre, ennek ellenére a vegyes lelkiállapottal egymásnak feszülő csapatok mérkőzésének színvonalára nem lehetett panasz. Trapattoni a rá jellemző szilárd védelemmel és az állandó mozgásban lévő támadótrióval lépett fel az angolokkal szemben. A támadásokban több szín volt, mint két évvel korábban. A Liverpool pedig különösen a kapott gólt követően vált agresszívvá támadásban.
A torinóiak elsősorban Massimo Bonini és Platini mélységi passzaival építkeztek, és keresték támadótársaikat, miközben kontratámadásokra rendezkedtek be. Az agresszív, dinamikus Juventus – hol Bonini, hol Scirea vagy Marco Tardelli – az ellenfél két védelmi vonala közé való beékelődésével kísérletezett megbontani az angolok védelmét (ld. az alábbi ábrákon).
Trapattoni e húzással fiatal szakvezetőként tarolt Európában. Edzői nagyságát mutatja, hogy eredményessége a nyolcvanas évektől a mai napig párját ritkítja. Ő az egyetlen szakvezető, aki ugyanazzal a klubbal (a Juventusszal) elhódította az Európa Labdarúgó-szövetség mindhárom nagy nemzetközi kupasorozatát: a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, a Kupagyőztesek Európa-kupáját és két ízben az UEFA-kupát is. Nem sokkal később az Európai Szuperkupát és a Világkupát is Torinóba szállította, ezzel a Juventus lett az első európai klub, amelynek sikerült ez a bravúr.
Trapattoni késői edzői korszakában szövetségi kapitányként megbukott az olasz válogatott élén. A 2002-es világbajnokságon a Koreai Köztársaságot segítő bírói tévedések és az azt jelentő kiesés után a 2004-es Európa-bajnokságon sem tudott továbbjutni csoportjából. Tény ugyanakkor, hogy ő volt az a szövetségi kapitány, aki 2012-ben az ír nemzeti tizenegyet 24 év várakozás után kivezette az Eb-re. Bár Írországban kritizálták, a 2010-es világbajnoki pótselejtezőre veretlenül juttatta ki együttesét, Thierry Henry kezezése pedig a mai napig téma a szigetországban.
Kvalitásának és sikereinek ékes bizonyítéka, hogy 2005-ben, első és egyetlen Portugáliában töltött szezonjában, 11 év után újra bajnokot csinált a Benficából. Harminc évvel első torinói bajnoki címe után pedig a – Benficához hasonlóan egy évtizede bajnoki cím elnyerésére képtelen – Salzburgot is győzelemre vezette Ausztriában, 2007-ben.
Konklúzió
Cusano Milanino büszkesége, a volt olasz szövetségi kapitány Trapattoni közel 40 éves szakvezetői pályafutása az olasz egyetemes labdarúgás egyik legkiemelkedőbb karrierje. Nereo Rocco egyik kedvenc tanítványa felnőtt mestere szintjére, és különösen a nyolcvanas és kilencvenes években számos komoly nemzetközi sikert ért el. A vicces nyilatkozatairól, a müncheni sajtótájékoztatók egyikén elhíresült kirohanásáról is ismert mester Boniperti Juventusának szakvezetőjeként vált edzőnagysággá. A Torinóban egy évtized alatt elhódított hat bajnoki cím, a lejátszott négy nemzetközi kupadöntő is hozzásegítették ahhoz, hogy együttesét minden idők legerősebb Juventusaként tartja számon ma a szakma. A játékot értő, érző szakvezető erénye a tökéletességre való állandó törekvés és a hatékony rendszerek alkalmazása a defenzív futballelméletére épült elgondolásában, amivel újdonságot teremtett a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek első felében. Első torinói edzői korszaka után győztes hadvezérré vált Milánóban az Internazionale, Münchenben a Bayern, Lisszabonban a Benfica, Írországban a válogatott vagy éppen Ausztriában a Salzburg vezetőjeként, Itália egyik valaha volt legnagyobb szaktekintélyeként.
A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője
Szerző
