Adrien Rabiot és a többiek: nagy ellenlábasok mezében
Ma már nem feltétlenül azokat az időket éljük, amikor a futball a klubhűségről, az elkötelezettségről, a szurkolók iránti lojalitásról szól, noha egy-egy átigazolásnál fantasztikus nyitóbeszédekkel tudják odaígérni magukat a játékosok új csapatuk drukkereinek. Az pedig már talán szintén nem számít olyan eretnekségnek, hogy egy-egy labdarúgó a korábbi klubja legnagyobb riválisához szerződjön, mint volt az egykoron. Következzen egy összeállítás azokról, akik jól érezték magukat egy korábbi klubjuk ádáz ellenségének mezében is.
Huszonkilenc éves, 48-szoros válogatott, az olykor kissé talán nehezen kezelhető középpályás, Adrien Rabiot az egyik legfelkapottabb portéka volt ezen a nyáron, miután szerződése lejártával távozott az olasz Juventustól. A híradások a szaúdi (pénz)sivatagtól kezdve olyan nagycsapatoknak „adták el” a játékjogát, mint az Atlético Madrid, az AC Milan vagy a Manchester United, ám ezek helyett a nagyon ígéretes marseille-i projekthez csatlakozott.
Valószínűleg a játékos ügynökeként közreműködő, a megelégedettséget még csak hírből sem ismerő édesanyja, Veronique volt az akadálya annak, hogy a kék-fehéreknél is jegyzettebb csapatba szerződjön a gyermek, ám mostantól majd az OM mezében kell keresnünk, Roberto De Zerbi irányítása alatt. Na persze ebben sokáig nem is volna semmi pikáns, ha nem tudnánk, hogy az Olympique annak a Paris Saint-Germainnek a legnagyobb riválisa, amely a kicsi Rabiot-t nevelgette. 2010-től kezdve kilenc éven át volt a párizsiak pazar akadémiájának növendéke, majd anélkül, hogy egy eurocent haszna lett volna belőle a klubnak, továbbállt Torinóba, miután az édesanyja ekkor is többet követelt annál, amennyit adni akartak. Ha ez nem lett volna elég a párizsi ultráknak, most még egyszer megforgatta a szívükben a kést…
A bemutatkozásakor azt mondta, hogy „az életben semmi sincs kőbe vésve.” Nos, úgy tűnik, tényleg nincs.
A legnagyobb port kavart transzfer
Talán ez a kollektív futballemlékezet legismertebb árulása. Aligha van olyan olvasónk, aki ne látta volna a portugál klasszist, Luís Figót a Real Madrid habfehér mezében, miközben whiskys üveggel és disznófejjel(!) próbálták megdobni egy sarokrúgás elvégzése közben a barcelonai Camp Nouban. Ha semmi mást nem is tud az aranylabdás varázslóról, ez biztosan megmarad egy átlagos drukker tudatában is. A lisszaboni Sporting nevelése 1995-ben szeződött az FC Barcelonához, ahol remekül játszott, közönség-kedvenc lett és nem csak Spanyolország, hanem az egész kontinens egyik legkeresettebb játékosává vált. Az ezredfordulón a Manchester United is szerette volna szerződtetni, a pletykák szerint egy bizonyos David Beckham játékjogát is bevonva az üzletbe, ám ez végül meghiúsult, a játékos pedig 65 millió eurónak megfelelő összegért cserében, általános meglepetésre Madridban kötött ki. Mondhatjuk, hogy ő volt az egyik első előfutára Florentino Pérez galaktikusokról szőtt álmainak, később csatlakozott az együtteshez a kor nagyjai közül Zinédine Zidane, a brazil Ronaldo vagy éppen Becks is. Figo 2002-ben felért az európai csúcsra a blancókkal, miután 2–1-re megverték a Bayer Leverkusent a glasgow-i fináléban, így mondhatjuk, hogy hamar törlesztette a vételárát. Katalóniában azonban sosem sikerült megbocsátást nyernie, még egy rövid életű weboldalt is létrehoztak a leleményes drukkerek, az antifigo.com-ot, ahol különösebb kontroll nélkül lehetett gyalázni a világsztárt. Végül 2005-ben távozott Madridból és az Inter játékosa lett.
Dühből a riválishoz
Figo korábbi barcelonai edzője, Johan Cruyff neve összefonódott a katalán együttessel, na meg főképp Hollandiában az Ajaxéval, miután játékos-karrierje legszebb éveit ebben a két együttesben töltötte, közel negyedszázadon keresztül. A legendás 14-es, akiről egyébként az amszterdamiak stadionját is elnevezték később, 1964 és 1973 között 240 meccsen 190 góllal boldogította a piros-fehér drukkereket, mielőtt megreformálta volna a futballt Katalóniában is. Ezeken a hasábokon kimondottan nehéz feladat lenne pontosan visszaadni, hogy mit is adott ő a holland, a barcelonai és az egyetemes labdarúgásnak, viszont a karrierje derekán úgy érezte, hogy szeretett nevelőegyesülete elárulta. 1981-től kezdődően – jócskán túl a harmincon – két évre ismét az Ajaxhoz igazolt, aztán úgy érezte, a formája alapján megérdemelne még egy esztendőt. A klubvezetés máshogy látta, így a dühös Vézna (El Flaco volt a beceneve Spanyolországban) húzott egy merészet, és aláírt a legnagyobb hazai riválishoz, a Feyenoordhoz. Innen is vonult vissza 1984 tavaszán.
Akinek egy furcsa mesterhármas is összejött
William Gallas korának egyik legjobb és legkeresettebb védője volt, de nem tűnt túl simulékonynak és megértőnek, ha a klubhűség szóba került. Marseille-ből került az akkor az olasz Claudio Ranieri vezette Chelsea-hez, ahol szépen beleerősödött a Premier League-be és részese volt az Abramovics-éra kezdeti sikereinek. 2006-ban kurta-furcsa módon állt tovább, ugyanis az Arsenal szerette volna szerződtetni, de a Kékek nem igazán rajongtak a transzferért, így vonakodva mentek bele. Az akkori mende-mondák szerint a francia játékos az edzések szabotálásával fenyegette meg a klub menedzsmentjét, és szándékos öngólokat(!) lengetett be, így a vezetőség beleegyezett az átigazolásba. Később Gallas ezeket a vádakat tagadta. A városi rivális Ágyusoknál egészen a csapatkapitányi rangig vitte és módfelett különös volt, ahogy 10-es mezben állta a sarat a védelem tengelyében. Már-már elfeledték Észak-Londonban a chelsea-s múltját, amikor négy év után Arsene Wenger nem kínált neki új szerződést. A másik nagy londoni rivális, Tottenham azonban igen és két szezonra a White Hart Lane-t tette meg otthonául, ahol még 61 mérkőzésen szerepelt. Ezzel a 84-szeres francia válogatott az egyetlen futballista, aki mindhárom csapat mezét viselte tétmérkőzésen.
Akire végül talán sehol sem haragudtak
Különleges pályafutást járt be Európában a Fenomén, azaz Ronaldo Luís Nazário de Lima, aki azok után, hogy a holland bajnokságban (PSV Eindhoven) zsákszámra ontotta a gólokat, Barcelonába igazolt. Itt 49 meccsen 47-szer köszönt be és fel is keltette a kék-fekete milánói óriás, az Inter érdeklődését, amely nem sajnálta a pénzt a robbanékony és gólerős brazil csatárért. 1998-ban UEFA-kupát nyert, de sokkal emlékezetesebb esemény vele kapcsolatban erről az időszakról, hogy a nyáron a világbajnokság döntőjében csak lézengett a pályán, olyan volt, mintha igazából ott sem lett volna. Epilepsziás rohamtól kezdve mérgezésig, sokfajta teória napvilágot látott, ami azonban tény, hogy Franciaország nagyon simán, 3–0-ra nyert Brazília ellen. A csatárlegenda személyes tragédiája még csak ezután jött, két súlyos sérülés után a 2002-es vb-re épült fel csak igazán – ahol revansot vett a sorson a négy évvel korábban történtekért. Friss világbajnokként a Real Madridhoz szerződött, miután egyre nehezebben találta a helyét Héctor Cúper öltözőjében, de a korábban már emlegetett galaktikus-korszak végül nem zárult BL-győzelemmel. Barcelonában közel sem fogadta akkora gyűlöletcunami, mint korábban Figót, igaz, nem is közvetlenül igazolt át a nagy riválishoz a történelem egyik legjobb góllövője, sokan inkább elfogadták, hogy a spanyol bajnokság képes vonzerőt jelenteni ilyen kaliberű klasszisoknak. Na meg a katalánoknál ekkoriban már formálódott egy legendás alakulat Ronaldinhóval, Decóval, Puyollal és a többiekkel, így talán nem is érezték annyira a sérülékeny brazil hiányát. 2007 elején visszatért Olaszországba, és ismét félő volt, hogy magára vonja a közvélemény haragját, miután az Inter városi riválisához, a Milanhoz szerződött. Az ekkor már súlyproblémákkal is küzdő csatárt mégsem kezdték ki annyira, mint az várható volt, annak ellenére sem, hogy oda-vissza gólt rúgott a rivális csapatok mezében. Lehet, hogy egy ekkora játékos bármit csinálhat, mindenütt kijár neki a tisztelet?
A sor természetesen folytatható lenne, több cikkre való olyan játékost találunk, akik könnyűszerrel vették le és fel egy-egy rivális mezét, akár Magyarországon, akár a világ más részein. Peter Schmeichel például mindkét manchesteri klub szolgálatában is állt, de a Bayern is legalább egy csapatra való játékost szipkázott el például Dortmundból, elég, ha csak a közelmúltból Robert Lewandowskira, Mario Götzére vagy az egyébként müncheni nevelésű Mats Hummelsre gondolunk. Andrea Pirlóra leginkább a Milanból és a Juventusból emlékezhetünk, pedig hajdanán az Interben is megfordult, csak úgy, mint Zlatan Ibrahimovic. Milánó mindkét csapatát erősítette például Christian Vieri, Clarence Seedorf is, de hogy mást ne mondjunk, Filkor Attila is megfordult mindkét csapat utánpótlásában. A 2004-es görög Eb-hős kapus, Antoniosz Nikopolidisz Panathinaikosz-nevelésként lett Olympiakosz-legenda és Horvátországban Niko Kranjcar is megjárta a két helyi gigászt, a Hajdukot és a Dinamót. Ha egy kicsit távolabbra tekintünk, Argentínában híres-hírhedt a River Plate és a Boca Juniors ellentéte, nincs is nagy átjárás a csapatok között, ám például Oscar Ruggeri vagy Gabriel Batistuta azon kevesek közé tartozik, akik mindkét csapat dresszét viselték.
Kiemelt fotó: Olympique de Marseille
Szerző
