„A Törőcsik, Nyilasi-párost a világ legjobbjai között említik ma is” – Buenos Airesben (több mint ajánló)

Szegénység és a futball

Aki élőben látta, a mai napig beszél az 1978-as argentin–magyar vb-meccsről. Én nem láttam, mégis ezen nőttem fel, édesapám elmesélésével. Mert ez volt az a meccs, ahol nyerhettünk volna a csoportkör elején a házigazda favorit ellen, legalábbis a kollektív tudat így őrizte meg. Csapó Károly góljával vezettünk, aztán egy óriási helyzetet elrontottunk, 1–1 után az utolsó tíz percben gólt kaptunk, majd piros lappal elveszítettük a kor két ikonját, Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort. És ezt sosem felejtjük el.

De nem felejtette el a meccset Argentína sem, amelynek világbajnokságát ugyanúgy meghatározta a nyitány, mint a miénket. César Luis Menotti válogatottja aranyérmes lett, Baróti Lajosé kiesett, de még így is akkora hírét vitte a magyar futballnak, amely nem múlt el.

Sőt „a Törőcsik, Nyilasi párost a világ legjobbjai között említik és tartják számon ma is” – legalábbis A Földgömb folyóirat néhány évvel ezelőtti helyszíni riportja szerint, hozzátéve, hogy Buenos Airesben egy kisvárosnyi magyar származású lakos él, a hatalmas dél-amerikai ország harmincezer főt számláló magyarságának többsége.

Persze a Büntetőn olvasóink Ficsura Ádámmal, a Futballtangó szerzőjével újra meg újra beavatást nyernek az argentin labdarúgás mélységeibe, ezzel együtt jó szívvel ajánlunk olyan helyszíni riportokat, mint amilyen az 1929-ben megjelent, ma is kézbe vehető magaziné, ami a Magyar Földrajzi Társaság kéthavi kiadványa. Visszatérő téma a futball, a földrajz és a társadalom kapcsolata, a fent idézett esetben Tangó és foci címmel, egyenesen Buenos Airesből. A gyönyörű képek között a város szépségeibe és gondjaiba is elkalauzolnak bennünket, a szegények futballszenvedélyébe, mint amilyen a bódéban élő tízgyerekes családé, ahol az édesapa számára „elég boldogság, ha egészségben együtt tudhatja a családját”. És közben élénken érdeklődik Magyarország felől.

Akárcsak mi Argentína iránt, így a hivatalosan bejegyzett Diego Maradona Egyházról is olvashatunk, akárcsak az El Superclásicóról, a Boca Juniors és a River Plate ellentétéről. És a kék-sárga Boca-negyedről, amelynek stadionjában a Coca Cola-felirat sem lehet piros, csak fekete.

Sarkvidék és futball

A Büntetőn többször elkalauzoltuk olvasóinkat a sarkvidékhez közeli csodához, a norvég bajnokcsapatot is adó Bodö városának projektjéhez, ám 500 kilométerrel északabbra is létezik tekintélyes futballkultúra, mégpedig Tromsőben. A földrajzi társaság lapja innen, „észak Párizsából”, a 74 ezer lakosú településről is helyszíni riporttal jelentkezett, ha már a helyi klubcsapat egy-egy korábbi bravúrjával európai hírnévre tett szert.

A szurkolói szokások pedig egészen különlegesek. A sport és társadalom kapcsolatát visszatérően vizsgáló Fekete István – fotóriporter, szerkesztő, szerző – emlékeztet az 1997-1998-as KEK-sorozatra, amely során a BBC szerint a „Chelsea megfagyott” a sarkvidéki futballcsatában. Történt ugyanis, hogy a Ruud Gullit vezette londoni kékek, a Gianluca Vialli, Gianfranco Zola csatársorral – csereként Mark Hughest is bevetve – 3–2-re kikaptak. Vialli a hómezőn kétszer is nagy szólóval szépített, de a hóvihar miatt kétszer kellett félbeszakítani a játékot és feltakarítani a pályát, hogy legalább a vonalakat látni lehessen. Ugyanakkor egymást nemigen láthatták a játékosok, amit Gullit élesen kritizált is a játékvezetőnél és a nyilatkozatában.

Elégtételként a visszavágón 7–1-re győzött a csapata.

A Tromsö a következő évtizedekben többször kiesett a norvég élvonalból, a szurkolói viszont sokkal barátságosabbak, mint a vendégeket fogadó időjárás. Az Isberget, vagyis Jéghegy nevet viselő helyi keménymag a hagyományok szerint rendre meghívja a vendégdrukkereket a főtéri Rogers Pubba, a meccs előtt itt közösen isznak és énekelnek, folytatásként pedig a stadionban sportszerűen szurkolnak. És ahogyan Buenos Airesben nem felejtik Törőcsiket és Nyilasit, úgy Tromsőben sem Kovács Pétert, a majdnem kétméteres válogatott csatárt, aki a hosszú-hosszú norvégiai légiós korszakát – a finnországi folytatásaként – éppen itt kezdte el.

Háború és futball

A szerző az egyik idei lapszámban már a háború sújtotta Koszovóból számol be a labdarúgás szerepéről: nemzetépítő mivoltáról, tengernyi bizonyítani akaró tehetségről, kevés képzett edzőről és jó pályáról. Miután a kis délszláv ország 2008 februárjában kikiáltotta a függetlenségét, a labdarúgó-szövetsége hamar benyújtotta tagfelvételi kérelmét az UEFA-nál és a FIFA-nál, de elsőre mindkét helyen nemet mondtak neki. Többek között koszovói származású albán klasszisok álltak az ügye mellé, így Xherdan Shaqiri és Valon Behrami Svájcból, közös levelet írtak a FIFA-nak. Az önálló állam hat évet várt az első hivatalos nemzetközi meccsre, 2014-ben Haiti ellen még nem látott gólt, de egyre erősebb csapatok ellen mérethette meg magát. 2016 óta tagja az európai és a nemzetközi szövetségnek, így az egykori Jugoszláviából egy újabb olyan válogatott került ki, amelyet komolyan kell venni. Ezt a csehek a saját bőrükön tapasztalták, Eb-selejtezőn maradtak alul.

És akkor még nem beszéltünk arról, milyen szintű nemzeti csapatot lehet építeni a koszovói kötődésű játékosok hazacsábításával, ami azért nem egyszerű feladat – Benet Rezniqi, a Qendra Sportive Prishtina vezetője szerint. A háborúk elől menekülő családok fiai gyakran már külföldön látták meg a napvilágot, ott nevelkedtek – és kerültek akár korosztályos válogatottakba –, így erősebb lehet a kötődésük a szülőföldjükhöz, mint az eredeti hazájukhoz. A koszovói bajnokság Európa középmezőnyének aljához tartozik, az infrastrukturális különbségek is Horvátországba, Törökországba vonzzák a jobbakat, Németországba, Olaszországba, Svájcba a legjobbakat.

Tegyük hozzá, idővel és szakértelemmel belőlük lehet még ütősebb nagyválogatottat építeni.

Sör és futball

És akkor meg is érkeztünk a jelenbe: München, Oktoberfest. És természetesen sör, BMW, Bayern München. A földrajzi folyóirat ősz előtti utolsó száma (2024. július-augusztus) megannyi aktuális és izgalmas téma mellett – mint az éghajlat- és környezetváltozás, a régi mesterségek tudásmentése vagy éppen a székely hoki – a bajor főváros mesteri brandépítését vizsgálja, többek között Tóth Dáviddal, a helyi repülőtér magyar terminálmenedzserével.

A történelem sötét lapjain át jutunk a fényre: München fekete hónapja ugyanis a szeptember, 1972-ben a nyári játékokat, 1980-ban a sörfesztivált rázta meg terrorista merénylet. Az életnek azonban folytatódnia kellett, az 1972-ben átadott Olympiapark pedig a zöldítés egyik mintahelyszíne lett, különösen ott, ahol a „Fekete szeptember” nevű terrorszervezet akciója fél évszázada lezajlott. Járunk a repülőtéren, amely idén nagy erőkkel készült a labdarúgó Európa-bajnokságra és irány az Allianz Aréna, ahol a legutóbbi szezon végén akkor is 75 ezren szurkoltak, ha a Bayern semmit sem nyert és már nem is nyerhetett.

A stadion körül azért literes korsókban csapolják a Paulaner sörgyár termékeit, tonnaszámra fogy a sós és sajtos bajorperec meg a sült fehér kolbász. A tömeg pedig a győzelmi mámorban is fegyelmezett marad, a lovasrendőröknek nem kell közbeavatkozniuk.

München már mintaváros.