A kudarctól a flow-ig: Szilágyi Áron és Koch Máté sikerhez vezető útja Párizsban

Japán, Egyesült Államok, Dél-Korea, Hongkong. Így fest ma a világ négy legsikeresebb országának sorrendje vívásban a párizsi olimpia fényében; többek között ezzel a még mindig megdöbbentő ténnyel szembesültünk a TF-en, a Sport és innováció konferencián. A sportág hagyományos nagy nemzetei csak az 5. helytől jönnek: a franciák, az olaszok és a magyarok – az oroszok pedig sehol, fegyvereik háborús használata miatt a lehetséges érmeik a vetélytársak között szóródnak szét, többek között ukrán segítséggel.

Orosz tudás ukrán kézben

Meg is érkeztünk az innovációhoz kapcsolódó tartalomhoz: a globalizációról Boczkó Gábor szövetségi kapitány elmondta, az európai edzők Amerikától a Távol-Keletig kiemelkedő körülmények között kiemelkedő fizetésért dolgoznak már – Európa ellenében is.

„A 2016-os riói olimpia előtt a férfi párbajtőrcsapattal mi még simán vertük Japánt, aztán egy ukrán srác az ázsiai szorgalmat összerakta az orosz technikai tudással. A tokiói olimpiát már megnyerték, Párizsban pedig csapatban ezüstérmesek lettek”

– érzékeltette a fejlődés sebességét a szakvezető, és mindehhez vegyük hozzá, hogy a fegyvernem egyéni olimpiai bajnoka is japán immár.

A felkészülés változásáról pedig hozzátette:

„Mi még orrba-szájba vívtunk, hiába mondtuk, hogy egy kis gyógytornára vagy rehabilitációra is szükségünk lenne. Azt a választ kaptuk, hogy a szabadidőnkben azt csinálunk, amit akarunk.”

Cserélni tudni kell

Hogy a koreaiak mit csinálnak a szabadidejükben, azt nemigen tudjuk, de azt is inkább kitalálni lehetett, hogy mit az edzéseken, amikor úgy másfél évtizede a japánokhoz hasonló sebességgel átvették a férfi kardcsapat versenyszámban az uralmat. Ők nem szerződtettek európai edzőt, nem is tudtak angolul, vagy legalábbis nem beszéltek, de a pástra olyan robbanékonyságot, gyorsaságot, ruganyosságot hoztak, amellyel azóta is minden olimpiát megnyertek.

Az egyéni megint más, annak a 2012-es londoni játékoktól 2024-ig csak egyetlen főszereplője volt, Szilágyi Áron, Párizsban azonban megszakadt a káprázatos sorozat. Mi történt? Ezzel kapcsolatban Nemcsik Zsolt moderátor – egyéni olimpiai ezüstérmes kardvívó – kérdésére a jelenlegi frontember a következőket mondta:

„A legerősebb érzés bennem, hogy egyéniben mintha ott sem lettem volna. Mintha lekéstem volna. A 15:8-as vereséget egy kanadai vívó ellen nem igazán tudom megmagyarázni. Pedig körülbelül ugyanolyan érzésekkel kezdtem el vívni, mint az előző három olimpián.”

Az elmúlt években az egyéni és a csapatsikerek egymást húzták előre, mindkét versenyszámban nyert például világbajnoki címet, a tokiói játékok óta eltelt időszak pedig egy „nagy flow-élmény” lett. A legutóbbi játékokon a csapat bronzérmet nyert, ami azt jelentette, hogy huszonöt év (!) után sikerült dobogóra állni egy olyan műfajban, amelyben Magyarország az olimpiatörténet legnagyobb specialistája. De maradt hiányérzet a versenyzőkben, fényesíteni akartak a bronzon, ez pedig előbb a vb-ken sikerült.

Párizsban viszont az egyéni szokatlan kudarcélményt hozott, és nemcsak Szilágyi Áronnak, hiszen az egyéni világbajnok Szatmári András sem jutott a dobogó közelébe. Csupán Gémesi Csanád vívott jól, éppen az a versenyző, aki pár nappal később furcsa helyzetbe került. De előbb fel kell dolgozni együtt a történteket.

„Csalódottak voltunk az egyéni miatt, másnap be is zárkóztunk, a következőn pedig edzettünk és várost néztünk, hogy más ingerek is érjenek bennünket

– folytatta Szilágyi Áron. –

Az edzés megadta azt az érzést, hogy nem felejtettem el vívni, Rabb Krisztián pedig katalizátor lett számunkra, látszott rajta, hogy ő a csapatversenyért jött Párizsba.”

A csapat pedig az első körben – még Szilágyi, Szatmári, Gémesi összeállításban – visszavágott az olaszoknak a tokiói elődöntőért, majd váratlan helyzetbe került, hiszen a párizsi döntőért Irán következett.

„Egy videót sem láttunk róluk, hiszen biztosak voltunk abban, hogy az amerikaiak megverik az irániakat, és ők lesznek az ellenfelek

– mondta Szilágyi Áron. –

Az első három asszó után 15:8 volt oda. Már korábban is tudtuk, hogy fogunk cserélni, hiszen érmet csak az kap, aki legalább egy tus erejéig a pástra lép. Az is biztos volt, hogy Gémesi Csanád helyére jön majd Rabb Krisztián. Az irániak ellen nem eldönteni volt nehéz a cserét, hanem közölni Csanáddal. Azt a tekintetet senkinek sem kívánom, amivel rám nézett, de csak másfél másodpercig tartott.”

„Jó nagy hátba verést kaptam Csanádtól

– vette át a szót a kvartett egyetlen harmincon aluli tagja, a huszonkét éves Rabb Krisztián, az olimpia előtt megnyert Európa-bajnokság főhőse. –

A csapattagokkal én is átéltem a lelátóról az egyéni kudarcot, majd ahogy bezárkóztunk az apartmanba, átéltem a felívelést is. Számomra a legnehezebb csapatmérkőzés az olaszok elleni lett, amit még kívülről néztem. Utána a verhető irániakkal szemben kellő magabiztossággal szálltam be, azzal az érzéssel, hogy végre itt vagyok.”

Nyerő húzás lett a becserélése, a tokiói bronzot pedig végül ezüstre sikerült fényesíteni.

„A koreaiak ellen már az is eredmény, hogy pariban voltunk, akkor nekik lett olyan cseréjük, mint nekünk Krisztián volt”

– zárta rövidre a döntőt Szilágyi Áron.

Mennyei csönd a pokolban

Örömtől sugárzó kardcsapat drukkolt ezek után a lelátón a férfi párbajtőrcsapatnak, amely különböző nagy generációkkal fél évszázadon át próbálta visszaszerezni az aranyérmet. Azt a medált, amely Kulcsár Győző fénykorában még természetes módon került magyar kézbe. Boczkó Gábor és Imre Géza az olimpiákon ezüstig, bronzig jutott, a jelenlegi együttesben viszont ott van két ifjú egyéni világbajnok is: Koch Máté és Siklósi Gergely. Párizsban viszont az egyéni ugyanolyan megrázkódtatást hozott, mint a kardvívóknak, itt is a harmadik ember, Andrásfi Tibor jutott a legmesszebb, az érem kapujába.

„A junior kor után nagyon vártuk már a lehetőséget a felnőttek között, olyanok voltunk, mint akiket a karámból engedtek ki

– mondta Koch Máté, akinek az edzője is Boczkó Gábor. –

Az első sikerek után már nagyon figyeltek ránk, sokkal fegyelmezettebben kellett vívnunk. Miután a világranglista negyedik helyéről kijutottunk Párizsba, az utolsó fél évben jókor kaptunk pofonokat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy felálltunk belőlük az olimpián, az elődöntőben pedig elégtételt vettünk a franciákon az elmúlt évtizedekért.”

„Az egész olimpia legmegdöbbentőbb élménye lett az a csönd, amely a párizsi lelátón eluralkodott

– emlékezett vissza Nemcsik Zsolt, aki a Grand Palais-ban szakkommentároként dolgozott, általában a dugig telt lelátó hangorkánja közepette.

„A kilencezer néző talán a franciákat nyomasztotta, nem minket. Húsz tus különbségnél már az jutott az eszembe, nehogy tíz tussal kikapjak, de annyira akartam nyerni, hogy sikerült

– tette hozzá Koch Máté, aki az egyéni verseny kudarcába és a kudarcfeldolgozásba is beavatott minket.

„Az egyéni értékelhetetlen. Vizet facsartam a pengémből, annyira stresszes nap lett, pedig Gergővel a világranglista első két helyén álltunk. Fejben kellett volna jobbnak lenni, kizárni az olimpiát, nem pedig fotózkodni az ötkarikával. Utána már rá se néztem.”

Úgy tűnik, két egyéni világbajnokunk az egymás elleni aranyasszót tervezte Párizsban, a csalódás után így az edzőteremben vívtak egymással azzal a gondolattal: mi lett volna, ha a döntőben néznek farkasszemet?

„15:4-es vereség lett belőle a számomra, ezek után elvonultam, ami a fordulópontot jelentette nekem

– folytatta Koch Máté. –

A csapatverseny előtt a melegítőszobában ugyan a falat sem találtam el, mondta is Dancsházy-Nagy Tamás vezetőedző, hogy hagyjuk, de aztán a versenyen kilenc asszómból nyolcat megnyertem. A döntő flow élmény lett, olyan, ahogyan magamnak elképzeltem. Ott voltak a lelátón a kardvívók, ott az egész vívóküldöttség, ami még inkább erősítette bennem a csapatérzést.”

Kiemelt fotó: Barta Gergely / Testnevelési Egyetem