„A játékosok és az edzők közötti összhang megtalálásában voltam segítségére a csapatoknak” – interjú Váradi Benedekkel, a Lengyelországban remeklő válogatott kosárlabdázóval
A magyar férfi kosárlabda-válogatott irányítója, Váradi Benedek tavaly nyáron a litván bajnokság ezüstérmesétől igazolt Lengyelországba. A Falco KC Szombathely saját nevelésű játékosa korábban kulcsszerepet vállalt a vasi együttes három bajnoki címéből, most a Trefl Sopot sikereiért küzd. A 28 éves Váradi a legjobb gólpasszadó az európai kupaindulásért harcoló gárdában, amelynek edzője egy egyedülálló rekorddal is büszkélkedhet. A válogatott kosarassal a lengyel bajnokságról, a hosszú buszutakról, az Eb-selejtezőkről és az olvasás fontosságáról is beszélgettünk.
– A Rytas Vilnius sportigazgatója a szerződtetésed előtt azt nyilatkozta, hogy egy jól védekező játékost kerestek, aki a támadások irányításában is nagy szerepet vállal, s emellett nem ismer elveszett labdát. Vezéregyéniség, mégis nyugodt, sok a nemzetközi tapasztalata. A litván bajnokságban végül ezüstérmesek lettetek, és a Bajnokok Ligájában is jó szezont produkáltatok. Miért lett vége a litván történetnek?
– A BL-ben a legjobb 16 csapat között végeztünk, a bajnokságban másodikok voltunk, de a klubnál végül egy másik koncepciót helyeztek előtérbe: igazoltak egy litván irányítót, és a tavalyi légiósok közül mindössze egy játékost tartottak meg. Nem váltunk el haraggal, ők akartak egy másik irányba elindulni. Ez a légiósélet velejárója, ha egy klubnak más az elképzelése, akkor a legjobb megoldás, ha távozol. Voltak olyan dolgok, amikkel karrierem során most először találkoztam. Én voltam az egyedüli magyar játékos, más szerepkörben is játszottam a korábbi csapataimhoz képest. Azok a kapcsolatok, amelyeket a szezon alatt kialakítottam, később még kifizetődők lehetnek.
– Mi volt a döntő szempont, hogy végül a lengyel Trefl Sopothoz igazoltál? Csak nem a Falco alapszínei?
– Már két éve is kaptam tőlük ajánlatot, a klub mellett a vezetőedző Zan Tabak is szerette volna, ha náluk játszom. Én voltam a második légiós, akit leigazoltak. Az, hogy ők is sárga-feketék, akárcsak a Falco, mindössze a véletlen műve. Ez csak egy plusz adaléka a dolognak.
– Zan Tabak az egyetlen európai játékos, aki két különböző csapattal is döntőt játszott az NBA-ben, 1995-ben a Houston Rocketsszel meg is nyerte a bajnokságot. Milyen edző hírében áll, mit lehet tudni a játékról alkotott felfogásáról? Neked milyen a kapcsolatod vele?
– Rengeteg mindent hoz abból, amit játékosként a pályafutása során jellemezte. Tipikusan olyan edző, aki jól beszél a játékosok nyelvén, érti őket, s ezzel többet tud segíteni nekünk a pályán. Tudja, hogy a terhelés hogyan hatott rá, s az most hogyan hat ránk. Bárhol is dolgozott korábban, ott bajnokságot vagy kupát nyert, így Lengyelországban is pozitív a megítélése, elismerik. Talán emiatt is kicsivel nagyobb nyomás van rajta. Az idény elején rosszul kezdtünk, mindenki azon gondolkozott, hogy mi lehetett a probléma. Aztán beérett a munka, ő is jobban megismerte a játékosokat, s ezáltal gördülékenyebb lett minden. Én sosem voltam fegyelmezetlen játékos, remek kapcsolatom van vele, sokszor kikéri a véleményem egy adott szituációról, hiszen a pályán teljesen másként látjuk a történéseket, mint a kispad mellől vagy videóról. Nemcsak a kosárlabdáról, hanem az élettel kapcsolatos dolgokról is hasznos tanácsokat ad, például, hogy a karrier után mihez kezdhet majd az ember.
– Te vezeted a gólpasszlistát a csapatnál, öt asszisztot adsz átlagosan meccsenként. Elégedettek veled?
– Mindig van hova fejlődni, és legfőképpen a védekezésben próbáljuk a maximumot nyújtani, az edző ezt próbálja mindenkinél erőltetni. A bajnokság elején jóval szűkebb rotációnk volt, s akkor nekem is voltak olyan mérkőzéseim, ahol 30-35 percet kellett a pályán töltenem. Októberben négy győztes meccsen is 18 pont felett dobtam. Később érkezett egy hazai irányitó, Jakub Schvenk, akivel gyakran együtt vagyunk fenn a pályán. Kellett a segítség felső poszton, mivel a másik opciót jelentő játékos inkább kettes pozícióban játszott. Igazoltunk még egy centert, a 213 centiméter magas Geoffrey Groselle-t, s ezek után sokat változott a játékunk, több dologhoz tudunk nyúlni. A Lengyel Kupában bejutottunk a legjobb négy közé, és csak a későbbi győztes Legiától kaptunk ki, a bajnokságban viszont egy idegenbeli győzelemmel sikerült visszavágnunk.
– Milyen stílus jellemzi a lengyel bajnokságot?
– Általánosságban elmondható, hogy minden csapat a büntetőterület környékét nagyon védi. Sokan arra építenek, hogy az ellenfél kihagyja a külső dobásokat, így annyira üresen hagyják a játékosokat, hogy azok túlgondolják a szituációt, hibáznak. Három vereségünk is ilyen helyzetekből született. Amíg a tiszta helyzeteket bedobtuk, addig vezettünk 15 ponttal. Amikor kihagytuk azokat, akkor visszajött az ellenfél, és mindössze két-három ponttal kerekedett felül.
Alapvetően nagyon fizikális a játék, sok az ütközés. Van néhány csapat, amelyek uptempo-game-ben (védekezésből támadásba való gyors átmeneti játék, ahol kevesebb a hangsúly a védekezésen, a gyors kosárszerzés a lényeg – a szerk.) hisznek, de ebből kevesebb van. Többen építenek az amerikai hátvédekre, és az egy-egy elleni szituációkból is több van. Litvániában hét-nyolc csapat volt, amely kemény ellenfélnek bizonyult. Itt viszont 13-14 csapat is óriási küzdőszellemmel lép pályára hétről hétre, nagyon fizikális és kiegyenlített a bajnokság.
– Az Ergo Arena 15 000 férőhelyes. Milyen a hangulat, szenvedélyesek a szurkolók?
– Változó. Az alapszakasz meccseinek felén az Ergo Arenában fogadjuk az ellenfelet, a többin egy régebbi sportlétesítményben, aminek a neve százéves jubileumi csarnok. Oda körülbelül 2000-2500-an férnek be, sok telt házas meccsünk volt ott. A rangadókat mindig az Ergo Arenában játsszuk. Ott volt olyan bajnoki mérkőzésünk, amikor majdnem telt ház volt, és akadt néhány találkozó, amikor 8000 szurkoló jött ki. A legnagyobb rangadónkat, a Gdynia ellen, szerencsére sikerült megnyerni. A bajnokságot vezető Anwil Wloclawek minden meccsén telt ház van, nagyon jó hangulatú a csarnokuk. Lengyelországban a labdarúgás, a röplabda és a kézilabda a kosárlabdázás előtt van a rangsorban, de minden mérkőzésen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy családok és a gyerekek jól érezzék magukat. Van felfújható állóvár, a legfiatalabbak kosarazhatnak is közben, nagyon családcentrikusak. A röplabdameccseken is odaadnak 10-12 röplabdát, és a kicsik elütögetik az alapvonalon.
– Az első trófeáját, a Lengyel Kupát két éve nyerte meg a csapat, ami tavaly is sikerült elhódítani. A Szuperkupa-döntőn a te tripláddal egyenlítettetek, de végül nem nyertetek.
– Az egy nagyon ki-ki meccs volt. Jó lett volna megnyerni, azzal kezdeni a szezont. Egy utolsó másodperces kosárral kaptunk ki.
– A vezetőség előre meghatározott céljai között mi szerepelt?
– Azt tűztük ki az idény előtt, hogy a Trefl Sopot kijusson az európai porondra. Minden csapat, így a Sopot is változott, minden légiós új igazolás, s csak egy-két lengyel játékos maradt. A klubvezetés és az edző is úgy állt hozzá, hogy majd a bajnokság megkezdése után látjuk, hogyan alakulnak a dolgok, miképp változnak az erőviszonyok, hova tudunk beférni. Senki nem számolt azzal, hogy csinálunk egy hét-nyolc győzelemből álló sorozatot, és egyből a legjobb négy között találjuk magunkat. Jelenleg a második helyen állunk, de ha nem figyelünk, ezt még el tudjuk veszíteni. Ettől függetlenül elégedett a szezonnal a vezetőség.
– Kik lehetnek a keményebb ellenfelek a rájátszásban?
– Mindenki. Az a célunk, hogy a hazai pálya előnyét megőrizzük, a legjobb négyben benn tudjunk maradni. Így kaphatnánk a kupagyőztes Legiát, a Dabrowa Górniczát vagy a Spójnia Stargardot is, mind-mind kemény dió. A rájátszásban megjósolhatatlan, hogy mi lesz.
– Kit tartasz a legjobb játékosnak a csapatból, kivel jössz ki a legjobban?
– Irányítóként mindenkivel jó kapcsolatot kell ápolnom. A belga Andy van Vliettel nagyon jóban vagyok, de a lengyelekkel is remek a viszonyom. Amikor megtudják, hogy magyar vagyok, mindenhol megkapom az ismert mondást: lengyel, magyar, két jóbarát… Egy jó közösség alakult ki, remek kosarasokkal. Mindenki tudna dobni 20 pontot a rotációból, de nyilván nem az a cél, hanem a győzelem. Mostanra csak 20-22 perceket játszom meccsenként, s azt gondolom, hogy ennél többet magas szinten, de kevesebb hibával nem lehetne játszani. A modern kosárlabdában 20-25 percet már nagyon megterhelő a pályán tölteni.
– Ki a legviccesebb csapattársad?
– Auston Barnes, aki az előző szezonban még Szolnokon játszott. Rengeteget dumál, beszél, mindig viccelődik.
– Sokat kell utaznotok a meccsekre, és úgy tudom, hogy a legtávolabbi út 11 órányi buszozást jelent.
– Szerencsére kényelmes a busz. Sokan visznek magukkal összehajtható szivacsot, felfújható matracot. Én egy jógamatracot szoktam használni, ez kényelmesebbé teszi az utazást. Amikor tavaly ajánlatokat kaptam más csapatoktól és a Sopottól, akkor megkérdeztem válogatott csapattársamat, Keller Ákost (a center játszott a lengyel Slask Wroclawban – a szerk.), hogy mi a véleménye Lengyelországról. Ákos először nem a kosárlabdáról vagy az életről beszélt, hanem arról, hogy rengeteget kell utazni. A nagy távolságok miatt a rájátszás rendszere is más. Két hazai, két idegenbeli meccs, és még egy hazai mérkőzés. Három győzelemig tart a negyeddöntő és az elődöntő, a finálé négy győzelemig. A harmadik helyért oda-visszavágó van.
– A magyar válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Gasper Okorn szerepeltetett téged először irányítóként, még a szombathelyi Falcónál. A válogatottban milyen szerepet szánhat majd neked?
– A szombathelyieknél volt egy külföldi irányító, utána következtek a rangsorban a magyarok. Szerencsére nem kellett sok, hogy felvegyem azt a stílust, amit látni szeretett volna a pályán. Amikor bejelentették, hogy ő lesz a magyar válogatott kapitánya, akkor engem is felhívott, s a kosárlabda mellett több más dologról is beszélgettünk. Tőlem soha nem azt várta egyik edzőm sem, hogy pontgyáros leszek. Okorn regnálása alatt a Falcóban sem ez volt a feladatom. Irányítóként próbáltam szervezni a csapatot, gólpasszokat adni, és persze én is fejlődtem évről évre. A játékosok és az edzők közötti összhang megtalálásában voltam segítségére a csapatoknak. Ezért igazoltak a lengyel bajnokságba is. Egyébként Okorn irányítása alatt a védekezésre már az első meccseken nagy hangsúlyt kellett fektetnem, az izlandi Fridriksson ellen például egész pályán védekeztem.
– Két vereséggel kezdtétek az Eb-selejtezőt. Mit gondolsz, miben kell fejlődnie a magyar válogatottnak?
– Látni kell a teljes képet. Okorn lett a szövetségi kapitány, de a négynapos összetartás alatt még nem lehetett világmegváltó dolgokat csinálni. Egy alapot tudott adni, de sajnos nem sikerült győzelmekkel zárnunk az említett két találkozót. Új dolgokat nem lehetett behozni, nekünk játékosoknak is új volt az edző, még ha többen dolgoztunk is vele korábban. Aki pedig nem dolgozott vele, annak meg természetesen teljesen új volt a szituáció. Idővel majd jobban működhet minden, nem megy minden egy csettintésre. Azt sem szabad elfeledni, hogy a FIBA és az ULEB megegyezésének értelmében az Eurocup- és az Euroliga-játékosok is többször fognak játszani a hazájuk válogatottjaiban. Több csapat is jobb játékosállománnyal rendelkezik majd a jövőben, ami megnehezítheti a dolgunkat.
Ezekkel együtt volt reális esélyünk nyerni az izlandiak elleni első meccsen. Izland nagyon jó csapat, több Spanyolországban és külföldön szereplő kosarassal. Nálunk mindenki máshonnan jön, és lehet, hogy teljesen más szerepe van a klubcsapatában, mint a válogatottban. Pillanatnyilag nincs más teendőnk, minthogy amit az edző kér, megtegyük. Még négy kemény mérkőzés vár ránk, és egyik meccsen sem fog az ölünkbe hullni a győzelem. Egyik pillanatról a másikra nem megy, nemcsak a sportban, hanem az élet egyik területén sem.
– Somogyi Ádámmal jóban vagy, ahogy korábban fogalmaztál, az ő pályafutásának kezdeti szakaszát hasonlónak érzed, mint a tiéd volt. Mindenkivel ilyen jó a viszonyod a válogatottban?
– Amikor Magyarországon játszottunk, akkor az évi egy-két meccs után néha összefutottunk Hanga Ádámmal, Golomán Gyurival vagy Perl Zolival. A válogatottnál kialakult egy olyan családias atmoszféra, hogyha például most felhívnék valakit, azzal simán el tudnék beszélgetni akár egy órát is. Mindig is erősségünk volt ez, és ezt tovább kell tudnunk vinni az előttünk álló, kihívásokkal teli időszakra. Olyan ez, mintha mindennap oda léptünk volna be, és minden ugyanonnan folytatódik.
– Több könyvet olvastál sportolókról, színészekről, de pszichológiával kapcsolatos műveket is forgatsz. Lengyelországban is folytattad ezt a szokást, hogy így próbálj kiszakadni?
– Igen, a hosszú utakon szoktam olvasni. Pont gondolkodtam rajta, hogy egy kalandosabb történetbe, mint a Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter, bele fogok kezdeni. Az életrajzi könyveket azért kedvelem, mert más emberek szemszögéből tudok látni bizonyos dolgokat, és ezt fontosnak tartom, mivel az én látókörömet is szélesíthetik, és nekem is segíthetnek. Egyébként hatalmas parkok vannak Gdanskban és Sopotban is, ahol gyakran sétálunk a párommal. Az egyik Lengyelországban élő magyar családdal is volt, hogy összefutottunk. Ez is egyfajta kikapcsolódás, hogy a természetben vagyunk, és a kosárlabdázás mellett számomra ez mindig is egy fontos dolog volt.
Kiemelt fotó: Trefl Sopot
Szerző
