A filozófia nyújtott lábas becsúszása, avagy mitől szép a futball?

Futballfilozófia. A szóalkotás, amely talán leginkább megmutatja, hogy mekkora változás történt a futballról való gondolkodásban az elmúlt évtizedekben. E kikerülhetetlen fogalom érdeme többek között abban ragadható meg, hogy háttérbe szorította a Messi versus Ronaldo-éra jellemző felfogását, mely szerint egyéni statisztikákban érdemes mérni a csapatsportbeli teljesítményeket.[1] A futballfilozófia nemcsak a játéknak adta meg/vissza azt a méltóságát, amely nem akarat (értsd: „Nem akarták eléggé!”) és a Transfermarkt.com információi (értsd: pénz!) alapján értelmezte a futballtudást, hanem a néző szemében szándékkal ruházta fel a játékosokat, sőt, éppen nem „csak” játékosként, hanem játékosok közötti kölcsönhatások megtapasztalásaként engedett hozzáférést a meccsekhez. Ráadásul láthatóvá tette a futballszakma háttérembereit (videóelemzőket, scoutokat, az edzői stábot és leginkább a vezetőedzőket), akik egy filozófia kialakításában és alkalmazásában felbecsülhetetlen szerepet játszanak. Mégis a futball újraértésére a legkiemelkedőbb hatással valószínűleg az volt, ami a futballfilozófiát filozófiatörténetté emelte. Vagyis az a belátás, hogy lehetséges egyfajta hagyománytörténetként tekinteni a játékra, akár taktikai stílusok szintjén, akár egy-egy újszerű mozdulatban, hiszen valahol minden ravaszságban ott rejlik a labdarúgás összes tanulsága, amit a valaha pályára lépők (Esterházy Péterhez hasonlóan) a bőrükön érezhetnek:

„[A] Zoli. Albert volt az érettebb, a nagyobb, Varga a zseniálisabb, az új. Szemmel nem lehetett követni, amit csinált, hisz ha evvel a lábával cselez, a másikkal támaszkodik, akkor kell még egy harmadiknak is lenni stb. Megjelent például általa egy olyan lövésszerű passz, ami addig hiányzott a teremtésből. Ma szakmai közhely, még a hátvédek is tudják.”[2]

Nem azt állítom, hogy eddig ne lettek volna mindezek a futballszakma részei, sem azt, hogy egyedül e szó megalkotása lenne felelős mindazért, amit analitikus futballszemléletnek nevezünk, sokkal inkább a futballfilozófia szimbolikus tőkéjére, közbeszédformáló erejére hívnám fel a figyelmet, amely a nagyközönség számára tette jobban vagy máshogy érthetővé a sportágat.

Bármekkora haszna is volt e fogalom bevezetésének, de mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalom (talán a két leghíresebb példa Michael Cox és Jonathan Wilson) nem reflektál arra, hogy itt valójában nem filozófiai szempontok alapján kerül értelmezésre a sport, hanem a futball csupán (ki)használja a filozófia szót, elferdíti, félremagyarázza és saját közbeszédének ad általa egyfajta magasztos hangvételt. Bár Hans Ulrich Gumbrecht Szépség a sportban – Tömeg a stadionban című kötetének nem kizárólag, csak hangsúlyosan áll a futball a középpontjában, mégis mintha témájából adódóan az előbb felvetett problémára reflektálna, hiszen a könyvben éppen a filozófia egyik ágazata, az esztétika szempontjából vizsgálja a sportot és keres választ arra a kérdésre, hogy mitől szép a futball? Ez az írás nem vállalkozik arra, hogy teljes egészében ismertesse a rendkívül olvasmányos és tanulságos könyv teljes anyagát, mindössze kiemel néhány részletet és alkalmazza az abban megszerezhető ismereteket.

(Forrás: Műút)

Gumbrecht amellett, hogy irodalom- és kultúratudománnyal foglalkozik, szenvedélyes sportrajongó. Érdeklődési köreinek tökéletes ötvözete a nemrégiben magyarul is megjelent két részből felépülő kötet, melynek második egysége a nyugati filozófia azon rosszindulatú képzetével kíván leszámolni, miszerint a tömeg kizárólag a hatalomhoz és az erőszakos tettekhez kapcsolódna, teszi mindezt a stadionkultúra és a szurkolók viselkedésmintáinak elemzésével. A Szépség a sportban című első részben pedig egy erős értelmezési ajánlatot tesz arra, hogy a sportot mint az Immanuel Kant-féle esztétikai tapasztalatot mutassa meg. Gumbrecht az esztétikai tapasztalat fogalmát egy sportolótól származó idézeten keresztül szemlélteti, ami így hangzik: „Elmerülni a koncentrált intenzitásban.”[3] Az elmerülni szóban ugyanis benne rejlik a felszíntől, a mindennapi élet szintjétől való elválasztottság érzése, hiszen nem leszünk jobbak a munkánkban vagy nem lesz több pénz a bankkártyánkon a kedvenc csapatunk győzelme miatt – kivéve, ha nem túl etikusan fogadunk rá. Továbbá az elmerülés azt a szabadságot is jelenti, amikor nem érdekel minket a külvilág véleménye és nem törekszünk arra, hogy pontosan, szépen fejezzük ki mondanivalónkat, ami szintén a szépség-tapasztalat sajátja, elvégre ki is akarta volna Fiola Attila franciák elleni góljánál arra pazarolni az idejét, hogy szofisztikáltan definiálja és analizálja azokat az érzelmeket, amiket egy jobbal a rövid alsóba visszahúzott lövés okozott? Viszont Gumbrecht arra is rámutat, hogy a szép bármennyire is szubjektív, de provokál arra, hogy megosszuk másokkal, például amikor nem tudjuk nem megnézni a meccs utáni értékeléseket, mert kíváncsiak vagyunk az edző és a játékosok szép szóval kommersz (de tulajdonképpen unalmas), valamint a Sípszó után szakértőinek valódi ízlés- és értékítéleten alapuló véleményére.

Szintén a szépség megosztása érdekében történik, hogy kijelölünk sporteseményeket és valamilyen közös identitást próbálunk formálni belőlük. De valójában ilyenkor nem a sportpillanat tulajdonsága az, hogy felejthetetlen, hanem a szépség provokálja ki, hogy küzdjünk a felejtés ellen, tehát egymás folytonos emlékeztetése teszi az adott pillanatot felejthetetlenné – ilyen emlékeztetési aktus, mondjuk, a Puskás-díj intézménye.

Ha haladunk tovább a futballt, mint esztétikai tapasztalatot mintázó mondatban, akkor a koncentrált szó fut velünk szembe. E koncentráció nemcsak azt jelentheti, hogy a játék komolyság és koncentráció nélkül elveszti játék jellegét, de arra is emlékeztet, hogy hiába vannak leszögezve a szabályok, egy akkora szerencsefaktorral működő sportban mint a futball, mindig 100 százalékos jelenlétre van szükség, legalább annyira a nézők, mint a sportolók részéről. Teszem azt, nem lennék azon „szurkolók” helyében, akik 2017-ben elindultak haza a Camp Nouból Edinson Cavani 62. percben szerzett gólja után, minden idők egyik legnagyobb fordítása előtt. Gumbrecht ezen a ponton joggal figyelmeztet arra, hogy ő a futballra egyáltalán nem művészetként tekint, sőt ebben látja leginkább elkülönülni a művészet és a sport által megtapasztalható esztétikai élményt. Ugyanis a sportnak azzal a tulajdonságával, hogy a cselekvőt és a nézőt egy hasonlóan felfokozott koncentrációs élményben részesíti, a műalkotás befogadási tapasztalata nem tud versenyre kelni. Csak hasonlítsunk össze a lelkiállapotát egy tragikus jelenetben felfelé néző színésznek, aki a reflektor fényétől akarja megkönnyeztetni magát és az őt lelkesen bámuló színháznézőnek, valamint egy olyan tömegnek, amely a rigmusok közös harsogása következtében közösséggé, szurkolókká alakul, pontosan úgy, ahogy a pályán lévő tömeg is feloldódik a játékban és csapatokká szerveződik. Nem véletlenül szögezi le az előszó, hogy a sporttevékenységre nem tettként, hanem performanszként kell tekintenünk, ha annak szépségét keressük. Ilyen esetben nem a szándékok megállapítása a fontos, például nem azért gyönyörködünk egy-egy Antonio Conte által irányított csapat labdakihozatalában, mert sémaként, előre begyakorolt figuraként ismerünk rá, hanem mert a játékosok egyfajta magától értetődő természetességgel, embertelen gyorsasággal és hibát nem ismerő pontossággal, azaz rendkívüli intenzitással hajtják azt végre. Mikor Gumbrecht elemzése végére ér, rátesz a rendes játékidőre még pár perc hosszabbítást, amelyben arra keresi a választ, hogy miért okoz függőséget a sport? Ehhez a német Gelassenheit, tehát a higgadtság szót használja kulcsfogalomnak, amit szó szerinti fordításban ’lenni hagyásnak’ mondhatnánk. Míg sportnézői szempontból ez a nyugalom egy olyan egyedi formájában ragadható meg, amelyben a szurkoló azáltal lesz része az élménynek, hogy tudja, nincs valódi hatása a játékra, sőt még az eseményekre adott saját reakcióit sem képes uralni. Addig Gumbrecht a sportoló higgadtságát a teljesítmény fokmérőjének nevezi: „a nagy sportolók véghezvisznek dolgokat azáltal, hogy hagyják, hogy dolgok történjenek velük.”[4] És valóban nehéz lenne mást mondani Dennis Bergkampnak az 1998-as világbajnokságon Argentína ellen bemutatott lélegzetelállító labdakezelésére, a játékszert lepattintva visszahúzó lövéselőkészítésére, majd dropból, külsővel ellőtt találatára, mint, hogy higgadt, „magától értetődő” befejezés.

A Szépség a sportban bár a Gumbrechthez hasonló sportfüggők számára élvezetes olvasmány, de tudománytörténeti haszonnal is kecsegtet. Ugyanis az elemzés kimutatja, hogy mennyivel többről van szó Az ítélőerő kritikája című Kant-műben, mint arról, hogy a szép a „minden érdektől mentes tetszés”[5] vagyis ráirányítja a fókuszt arra, hogy félreértjük Kantot, ha elméletét szélsőségesen szubjektívnek gondoljuk. Gumbrecht egy olyan esztétikai szempontrendszert állít fel Kant nyomán, amely az érdekmentességen túl az élmény megosztására való provokációban, illetve az elsősorban nem nyelvi, tehát nem fogalmakon alapuló tapasztalatban ragadja meg a sport szépségét, hanem a közös jelenlét megélésében. Továbbá fontos a − terjedelmi keret miatt eddig nem tárgyalt – fenségestől való különbségtevés, valamint az is, hogy a szépség nem valamilyen célért létezik, ellenben az nagyon is a szép futball jellemzője, hogy annak célját rengetegen próbálják meghatározni, így mintha a sport szépségében mégis benne rejlene a cél definiálására való felhívó jelleg. Viszont hangsúlyosan a sport szépségéről beszélünk, ugyanis a könyv állásfoglalása szerint külön kell választani a művészetben és a sportban felfedezhető szépséget. E gondolat a futballról való közbeszéd és gondolkodás számára kimondottan tanulságos lehet, hiszen kritikával illeti azokat, akik pontatlanul, több kérdést a levegőben hagyva, mint ahányat megválaszolva hasonlítják össze a labdarúgást a művészetekkel. Szemléletes példa lehet a megérzéseire nagyban támaszkodó Massimiliano Allegri edzői tevékenysége, amit az olasz tréner a futball és a művészet hasonlóságának hangsúlyozásával magyaráz. Igaz, talán a Juventus 2021–2022-es szezonban mutatott játéka a legfőbb bizonyíték arra, hogy miért kevésbé hasznos „futballfilozófia” a művészet és a futball összekeverése.

Gumbrecht könyve egy olyan alternatív olvasatát kínálja fel a futballfilozófia szónak, amely nem a futball felől értelmezi a filozófiát, hanem fordítva.

[1] Érdekes, hogy a (német) filozófiában már 1960-ban megszületett a nem egyénközpontú játékszemlélet és a játékon belüli kölcsönhatások gondolata, miszerint a játszó ember mint önálló személyiség megszűnik, ahogy belép a játékba, hiszen viselkedni, viszonyulni kezd vagy épp nem kezd a játékhoz, mindenesetre „[A] játszó maga fölött álló valóságként tapasztalja a játékot.” Vö. Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat, Bp., 1984, 93.

[2] Esterházy Péter, Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, Bp., 2006, 16.

[3] Hans Ulrich Gumbrecht, Szépség a sportban – Tömeg a stadionban, Kijárat, Bp., 2022, 47.

[4] Uo., 50.

[5] Immanuel Kant, Az ítélőerő kritikája, Pergamen-Text Bt., Gödöllő, 1997, 125.

Kiemelt fotó: pixabay.com

(Ez a cikk újraosztott tartalom, ami eredetileg 2022. augusztus 25-én jelent meg az oldalunkon)