A dzsúdótól a brazil dzsúdzsucuig: hogyan születnek új küzdősportok?

Mi, európaiak hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni az összes keleti harcművészetet a dzsúdótól kezdve a karatén és az aikidón át a kungfuig. A helyzet ezzel szemben az, hogy a bár az összes harcművészet több évszázados, ha nem évezredes múltra tekint vissza, az említett sportágak jelentős része egészen újnak tekinthető. Ilyen például a Kanó Dzsigoró (Jigoro Kano) által a 19. század végén megalapított sportág, a dzsúdó, az 1920-as években megjelent aikidó, a dzsúdóból kialakult küzdősport, a brazil dzsúdzsucu pedig szintén a múlt század húszas-harmincas éveiben kezdett formát ölteni. De hogyan is alakultak ki ezek a mára rendkívül népszerűvé vált küzdősportok?

 

Kezdetben vala a dzsúdzsucu

A dzsúdzsucu egy több száz éves japán harcművészet, pontosabban egy számos különféle iskolát magában foglaló harcművészet-család. (Jelen cikkben ezt az átírást használjuk, ugyanis így tudjuk a legkönnyebben összekötni a dzsúdóval és az aikidóval, de sok helyen a jiu-jitsu, ju-jitsu átírásokkal is találkozhatunk.)

 

Az első dzsúdzsucu-iskola Takenoucsi Hiszamori (Hisamori Takenouchi) nevéhez kötődik, de természetesen az általa tanított technikákat sokkal régebb óta oktatták Japán-szerte. Érdekesség viszont, hogy a dzsúdzsucu kifejezés ekkor még nem jelent meg, csupán később, vélhetőleg az 1620-as évek táján. De mit is jelent a dzsúdzsucu kifejezés? Két részre lehet bontani:

 

柔 (dzsú) ≈ lágy, hajlékony, rugalmas

術 (dzsucu) ≈ fizikai művészet, gyakorlati harcrendszer

 

A dzsucu kifejezést a praktikumot előtérbe helyező harcművészetekre használják.

 

A dzsúdzsucu tehát „lágy művészet”, amely egy gyakorlatias harcrendszer. A „lágy” itt egyértelműen arra utal, hogy a gyakorló a fizika erő ellen nem hasonló erővel, hanem technikával veszi fel a harcot. Nem ellenállni kíván ellenfele erejének, hanem okosan felhasználja azt ellene.

 

De mielőtt rátérnénk, milyen technikákra is épül a dzsúdzsucu, érdemes röviden szót ejteni a dzsucu kifejezés ellenpárjáról, a dóról. A dó ugyanúgy egy harcművészeti utat jelöl, de a dzsucuval szemben itt nem a praktikumon van a hangsúly, hanem a gyakorló testi-lelki épülése, személyiségfejlődése áll a központban. Ez a szótag is ismerős lehet, ugyanis a dzsúdónak és a kendónak is ez az utótagja. (A kendó jelentése: a kard útja.)

 

Milyen technikákat foglal magában a dzsúdzsucu? A harcelemek nagy részét alapvetően arra hozták létre, hogy egy fegyvertelen vagy könnyen (mondjuk késsel vagy súlyozott lánccal) felfegyverzett személy képes legyen felülkerekedni egy felfegyverzett harcoson, például egy szamurájon. Mivel ezekben a helyzetekben az állóharc szinte teljesen reménytelen, csupán a közeli technikákat alkalmazó belharc vezethet eredményre. Ezért bár néhány állóharcos elem is előfordul benne, a dzsúdzsucu inkább a földrevitelekre (pl. dobások, gáncsolás) és a földharcos technikákra (pl. földre szorítás, ízületi feszítések, fojtások), valamint a könnyű fegyverek használatára helyezi a hangsúlyt.

 

 

Aztán jött a dzsúdó…

A 19. század világszerte óriási társadalmi átrendeződéseket hozott, Japánban is. A Meidzsi-restauráció során Japán hátat fordított a feudális múltjának. A szamurájok, mint társadalmi osztály megszűnt létezni, ehelyett egy nyugatias államszerkezet alakult ki parlamenttel, minisztériumokkal. A szamurájokkal egyidejűleg a dzsúdzsucunak is lassan leáldozott, mivel többé nem volt szükség hagyományos harci készségekre, emellett az iskolák működését is számos esetben a gazdag szamurájcsaládok tették lehetővé a nagylelkű adományaikkal. Nem meglepő, hogy a tradicionális iskolák nagy része megszűnt, a dzsúdzsucu pedig idejétmúlt hagyománnyá kezdett válni.

 

Ekkor jött Kanó Dzsigoró, aki minden áron szeretett volna megtanulni dzsúdzsucuzni, de sehogy sem talált mestert, mert akiknek megvolt a megfelelő tudásuk, különféle okokból visszautasították. Hosszú évekig nem járt sikerrel, mire végül megtalálta Hacsinoszuke Fukuda (Fukuda Hachinosuke) mestert, akitől aztán elsajátította az alapokat. Miután az első mestere 1880-ban elhunyt, Kanó más mestereknél folytatta a tanulmányait, majd végül 1882-ben tanítani kezdett. Mivel a hagyományos dzsúdzsucu sok elemével nem volt elégedett, ezért elkezdett kidolgozni egy új rendszert. Az új harcművészet filozófiája két alapelvre épült:

• szeirjoku zen'jó ≈ minimális erőfeszítés, maximum hatékonyság; a hagyományos dzsúdzsucu egyik alapeleme, amely alapján az erősebb támadó lendületét, dinamizmusát fel lehet ellene használni, így egy gyengébb személy is nyerhet;

 

• dzsita kjóei ≈ kölcsönös jóllét, épülés: konfucionizmusból származó fogalom, amely az együttműködés előnyeit hangsúlyozza.

 

Bár Kanó szelektálta és egységesítette a hagyományos dzsúdzsucu-iskolák által tanított technikákat, az új rendszer mégsem a gyakorlati használhatóságot helyezte előtérbe, hanem a jellemfejlődést. Ezért úgy érezte, hogy a dzsúdzsucu kifejezés második tagja (dzsucu ≈ fizikai művészet, gyakorlati harcrendszer) már nem passzol, így az új iskolát átnevezte dzsúdóvá.

 

 

Az, hogy a dzsúdó ezután világszerte ismert és népszerű sportággá vált, nemcsak a technikai repertoár egységesítésének, finomhangolásának volt köszönhető. Kanó ugyanis nemcsak remek harcművész volt, hanem egy tehetős családból származó, kiváló neveltetést kapó polihisztor, aki pedagógusnak és diplomatának sem volt utolsó. Ő volt az, aki létrehozta a gyakorlók szintjét egységesen kifejező öves rendszert, valamint a haladók és mesterek közötti különbségeket kifejező danos szisztémát. (Amit azután számos más harcművészet átvett.) Kanó e mellett több fontos kormányzati pozíciót is betöltött, majd ő lett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság első ázsiai tagja. Egy egészen kivételes személyiségről beszélünk tehát, aki nemcsak egy kiváló harcrendszert állított össze, hanem képes is volt azt az egész világon elterjeszteni.

 

Az univerzum energiájával való egyesülés útja

Ha a különféle harcművészetek „leszármazási fáját” nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az aikidó majdhogynem a dzsúdó kistestvére. Szintén a tradicionális japán harcművészetekből, többek között a dzsúdzsucuból jött létre, és szintén egy nagy hatású alapítóhoz, Uesiba Moriheihez (Morihei Ueshiba) köthető, aki a huszadik század harmincas-negyvenes évtizedeiben hozta létre ezt az új harc- és filozófiai rendszert. Ugyanis a gondolatiság is nagyon fontos része az aikidónak, amely eszmeiségében a taoizmusra épül, és azt a célt szolgálja, hogy békét teremtsünk magunkban és a világegyetemben egyaránt.

 

Az alábbi módon lehet szétbontani ezt a háromtagú kifejezést:

 

• 合 (ai) ≈ harmónia, egységteremtés
• 気 (ki) ≈ egység, szellem
• 道 (dó) ≈ szellemi út

 

Az aikidó így nagyon durva fordításban azt jelenti, hogy az univerzum energiájával való egyesülés útja.

A technikái szintén ezt a filozófiát tükrözik: az alapító céljának megfelelően számos technika az ellenfél sérülés nélküli lefegyverzését célozza. A dzsúdzsucuhoz és a dzsúdóhoz hasonlóan fontos eleme a támadó lendületének felhasználása, emellett szintén számos dobást és ízületi feszítést alkalmaz. Az aikidó fegyver elleni technikákat is használ, illetve jellemző rá a körkörös mozdulatok alkalmazása.

 

Látszik, hogy mind a dzsúdó, mind az aikidó több mint versengésre lehetőséget teremtő küzdősport: sokkal inkább ősi keleti filozófiákat és különféle régebbi, illetve újonnan kidolgozott technikai elemeket magukban foglaló harcművészetekről, azaz a keleti felfogás szerint utakról van szó. A dzsúdóból leszármazott brazil dzsúdzsucura azonban már nem ez lesz a jellemző, hanem a funkcionalitás előtérbe helyezése.

 

A Gracie családtól Joe Roganig és Mark Zuckerbergig

A brazil dzsúdzsucu (BJJ) egyre nagyobb népszerűségnek örvendő önvédelmi rendszer és küzdősport, amelyért hírességek garmadája van oda Mark Zuckerbergtől Joe Roganen át Lex Fridmanig. Zuckerberget nem kell bemutatni, Joe Rogan a világ talán legnagyobb podcastjét viszi és Lex Fridman podcastje sem marad le sokkal, ő is csinált már adást igazi nagyágyúkkal, mint például az Amazon alapítójával, Jeff Bezossal vagy Donald Trumppal, a korábbi amerikai elnökkel, jelenlegi elnökjelölttel.

 

A BJJ kialakulásának folyamata is egy roppant érdekes történet, amely Kanó egyik legelső tanítványával, Maeda Micujóval (Mitsuyo Maeda) indul. Maeda 1904-ben elhagyta Japánt és világ körüli útra indult, hogy népszerűsítse a dzsúdót. Számos országot felkeresett, és az új harcművészet hatékonyságát demonstrálandó bemutató meccseket vívott különböző küzdősportokat űző sportemberekkel, például birkózókkal és bokszolókkal. Maeda 1916-ban jutott el Brazíliába, ahol kapcsolatba került egy tehetős üzletemberrel, Gastao Graciével. Gastao legidősebb fia, Carlos Gracie látta Maedát bemutatni az akkoriban inkább Kanó dzsúdzsucu néven ismert dzsúdó technikáit, és meg akarta tanulni azt. Maeda így elkezdte tanítani a fogékony Gracie fiúkat, többek között Carlos öccsét, Hélio Graciét is. Az utóbbi volt az, aki kis termete miatt nehezen boldogult a fizikai erőt igénylő dobásokkal, ezért a dzsúdó földharcos elemeire fókuszált, finomította azokat, illetve új elemeket adott hozzá. De Carlos és Hélio közel sem volt egyedül: a módosított önvédelmi és földharc-rendszer a népes Gracie család szinte összes férfitagját megfertőzte, akik közül aztán többen fontos szerepet töltöttek be az újszülött küzdősport fejlesztésében, népszerűsítésében, illetve a képzési rendszer kialakításában: így jött létre a Gracie család által Gracie dzsúdzsucunak, mások által inkább brazil dzsúdzsucunak vagy BJJ-nek nevezett új küzdősport.

 

 

A Gracie család tagjai rendszeresen részt vettek különféle küzdősport-mérkőzéseken, ahol hamar kiderült az új rendszer hatékonysága – és nagyrészt ennek köszönheti mai népszerűségét. Bár a család tagjai sorából számos prominens versenyző kikerült, közülük talán Rickson Graciét, illetve Royce Graciét érdemes kiemelni. Ők ketten voltak azok Hélio kilenc(!) fia közül, akik talán a legnagyobb ismertséget hozták a BJJ-nek, ugyanis mindketten számos MMA-mérkőzést vívtak a kilencvenes és kétezres években, a kevert harcművészetek sportágának hajnalán. Royce hármat is megnyert az UFC első négy gálájából, amely óriási fegyvertény azt figyelembe véve, hogy ezek súlycsoport nélküli versenyek voltak, Royce pedig a nagyjából 80 kilogrammos versenysúlyával eltörpült a nehézsúlyú ellenfelei mellett. Idősebb féltestvére, Rickson pedig, akit széles körben a brazil família legjobb dzsúdzsucusának tartottak, veretlenül vonult vissza, számos nagy győzelmet aratva Japánban, többek között az akkor óriási népszerűségnek örvendő, azóta megszűnt MMA-promóció, a Pride keretein belül. A sportágra gyakorolt hatásáról sok mindent elmond, hogy 2014-ben beválasztották az MMA Hírességek Csarnokába.

 

Konklúzió

Bár mi, európaiak sokszor azt gondoljuk, hogy a keleti harcművészetek mind több száz, ha nem több ezer éve léteznek, sokszor nem ez a helyzet. Bár alapvetően a japán harcművészeti hagyományból merítenek, a dzsúdó nincs még 150 éves, az aikidó pedig még száz éve sem létezik. Mindkettő egy-egy nagy hatású gondolkodó és harcművész nevéhez köthető, akiknek sikerült új formába önteni és új tartalommal megtölteni a kissé már idejétmúlt tradicionális japán harcművészeteket, valamint népszerűsíteni az új iskolát. A dzsúdó esetén pedig annyira jól sikerült ez, hogy csupán néhány évtized alatt egy további küzdősportot inspirált a tehetséges és ambiciózus brazil Gracie családnak köszönhetően. A dzsúdó azóta egy világszerte népszerű olimpiai sportág, az aikidó egy szintén sokak által gyakorolt harcművészet, a brazil dzsúdzsucu pedig a modern MMA egyik alapsportágává vált, amely egyre nagyobb tömegeket mozgat meg.

Kiemelt fotó: Demokrata