A debreceni mezről és lélekről – vélemény
Debrecenben minden szinten hatalmas a baj: a csapat sorozatban öt vereséget követően a kiesőzónába süllyedt, az öltöző még a bajnokság egyharmada előtt elfogyasztott két edzőt, a vezetők kétségbeesetten próbálják korrigálni a korábbi hibás döntéseiket új hibás döntésekkel, a szurkolók pedig nem csak csalódottak, de dühösek is látva a kedvencek(?) hétről-hétre nyújtott teljesítményét.
Látva a vasárnap menesztett Máté Csaba öt Debrecenben megadatott mérkőzését, egyre többször jutott eszembe az elmúlt időszakban kiváló kortárs költőnk, András László Mikor van vége? című verse.
„És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van”
– írja egy ponton András, és bizony hiszik vagy sem, számomra ez teljesen analóg a DVSC mostani helyzetével. Ugyanis Máté Csaba debreceni karrierje nem a Fehérvár elleni 2–0-s idegenbeli vereséggel pecsételődött meg, ő oda már egy „halott” edzőként utazott. A Paks elleni 0–5 végérvényesen kinyírta, hiába is próbálkozott esetleg hétközben beszélgetésekkel, új edzésgyakorlatokkal, érződött, hogy erre a csapatra ő már képtelen hatni.
Szeptember elején nagy reményekkel érkezett, gyönyörű sajtótájékoztató keretében mutatták be, ahol nem csak néhány mosolygós fotó készült, de hosszú ideig válaszolgatott a sajtó munkatársainak kérdéseire a Nagyerdei Stadion médiahelyiségében. Én nem kétlem, hogy tervei voltak, mi több, konkrét elképzelései is, hogy miként rángathatja ki a csapat kátyúba ragadt szekerét, de azt is tudnia kellett, hogy egy edzőváltáskor az új tréner nem a nulláról indul, hanem általában egy önbizalomhiányos, mentálisan mélyen lévő társaságot vesz át, így nem a földszinten száll be abba a bizonyos liftbe, hanem minimum a mélygarázsban. Így volt ez Debrecenben is, de most, alig két hónap elteltével látjuk, hogy ez nem ereszkedés, nem zuhanás, hanem teljes szabadesés, és ha nem volna egy, még az övéknél is gyengébb csapat a ligában (a Kecskemét), akkor a tabella legutolsó helye nézne ki a hajdúságiaknak.
„És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem.”
A versnek ebben is igaza van. Máté érkezésével nem lett vége annak, ami előtte rossz volt. Anélkül, hogy pontos belső információk birtokában lennénk, csak annyit láthatunk hétről-hétre, hogy az öltözői hangulat nem éppen tökéletes mostanság a Hajdúságban és ennek tökéletes tanúságát adta Dzsudzsák Balázs, aki a már említett Paks elleni fiaskót követően nem túl disztingváltan ordítozott az egyébként végtelenül korrekt módon nyilatkozó Megyeri Balázsnak, hogy „a klub az első, nem a tévé”. Pedig egyébként neki kellett volna a legkevésbé szégyellnie magát, mármint Megyerinek, mert ha azon a napsütötte októberi délutánon nem ő áll a debreceni kapuban, a különbség könnyen kétszámjegyű is lehetett volna. Hogy ez a hangulatkeltő óbégatás a kapitánytól mennyire szólt Megyerinek, mennyire szólt a közvéleménynek és mennyire szólt a saját maga egója megnyugtatására, az egy másik cikk témája lehetne, az azonban tény, hogy ezt a hévet, amivel leordította tapasztalt csapattársát, a pályára is illendő lett volna kivinni az elmúlt hetekben. De nem csak neki, nem akarom én a válogatottsági rekorderen elverni a port, egyszerűen döbbenetesen gyenge teljesítményt nyújtanak az úgynevezett „ősdebreceniek”, Ferenczi János, Szécsi Márk vagy éppen ide sorolható Bárány Donát is, akiknek ha mással nem, a küzdeni akarásukkal példát kellene mutatniuk később és máshonnan odakeveredett társaiknak.
Csakhogy ennek nyoma sincs. Az egész csapat teljes apátiában van, küzdésnek nyoma sincs, nem csak a futball alapvető kívánalmainak nem felelnek meg a jelenlegi labdarúgók, de mintha a sportemberi mibenlétük is hagyna kívánnivalót maga után. Mert lehet rossz napja és rossz szériája egy-egy játékosnak, de még csapatnak is, az azonban elfogadhatatlan, hogy ne akarjon, ne akarjanak. Legalább ütközzenek, faultoljanak, állítsák meg valahogy az ellent, ha az a kapu közelébe megy, de nem, semmi sincs. Könnyű gólokat kap az együttes, a védelem átjáróház és ez nem edzőkérdés, itt a karakterek léte vagy nem léte a döntő.
„Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul.”
Ezzel el is érkeztünk egy nagyon fontos állomáshoz a Loki kudarcait kiveséző úton. Van-e értelme annak, amit a DVSC vezetése csinál? Az átigazolási szisztémára gondoljunk elsősorban, ami meglehetősen különös. Két helyi ikon, Varga József és Bódi Ádám is meglehetősen különös körülmények között távozott a nyáron, ráadásul láthatjuk, hogy egy osztállyal lejjebb, Kazincbarcikán éppen nekik köszönhetően szárnyal az együttes és a bajnokság egyharmadán túl feljutást érő helyen áll a táblázaton, utóbbi ráadásul hat gólnál és tíz gólpassznál jár. Ennek a felére sem volt képes senki Debrecenben eddig ebben az idényben, de a copfos szélsőnek egy megalázó szerződéshosszabbítási ajánlatot tettek le a vezetők nyáron, amit a klub iránt érzett szeretete miatt még így is aláírt volna, ám erre inkább visszavonták azt. Egyértelmű jele annak, hogy szabadulni szerettek volna tőle, mint ahogy fél évvel korábban Varga Józseftől is, akinek a kvalitásai elférnének a mai Lokiban is. Az esetében legalább védhető álláspont, hogy fiatalabb játékosokra szavazott a szakmai stáb és Hamzat Ojedirant másfél millió euróért sikerült is eladni a francia RC Lensnak, ami szép teljesítmény, de a januárban érkezett Szuhodovszki Soma nem csak Marco Rossi válogatottjától, de a DVSC kezdőcsapatától is egyre messzebb van, Neven Djurasek hol egészséges, hol nem, Victor Braga pedig eddig nem túl meggyőző.
Bódi kapcsán pedig beszélhetünk a szélsőkről is. Vajda Botond az előző idény nagy felfedezettje volt, aki Szrdjan Blagojevics vezetése alatt meghatározó emberré nőtte ki magát, különösen a tavasszal – ebben a szezonban említésre méltó momentuma sem volt. Januárban szerződtették a Honvéd egyik legnagyobb tehetségét, Kocsis Dominiket, ám egy, a Ferencváros elleni kupameccsen elvégzett flegma tizenegyesen kívül aligha volt emlékezetes pillanata piros-fehérben. A nyáron elhozták az egyik legjobb örmény játékost kölcsönbe az Ararat-Armeniától, a 14-szeres válogatott Zsirajr Sagojan eddig 7 meccsen csak 84 percet kapott. Illetve van még egy rejtélyes igazolásuk, a japán Szenaga Naoaki, akit a montenegrói középcsapatban, az FK Jezeróban fedeztek fel 26 évesen, de annyira még egyik edző sem volt bátor, hogy az NB I-ben bevesse. A mérlege eddig négy NB III-as találkozó és nyolc kispadozás az OTP Bank Ligában.
„Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart.”
Én nem kételkedem abban, hogy a vezetők jót és jól akarnak. Hiszen ahogyan egy másik versből tudjuk, ebben áll a nagy titok. De a csalódott szurkolók is miért a játékosokról vetetik le a mezt? Miért nem azokat keresik meg, akik rájuk adták? Félreértés ne essék, én és a szerkesztőségünk minden tagja a verbális és a fizikai erőszak minden formájának ellenzői vagyunk, de a futball olyan játék, ahol az igazság általában utat tör magának, és ha más nem, az idő eldönti, hogy ki alkalmas egy adott mez viselésére és ki nem. A szurkolónak joga van dühösnek lenni, joga van csalódottnak lenni, joga van véleményt nyilvánítani, ha nem tetszik a produktum, de levetetni a mezt? 2024-ben ezt már illene meghaladni. Máskor inkább ne menjenek ki a meccsre, ha úgy érzik, nem éri meg ezért a teljesítményért pénzt adni, készítsenek drapériát, üzenjenek, de ne a mezt vetessék le. Madridban talán levetették a mezt Modricékról a hétvégi 0–4 után? Aligha. Vajon mit érezhet az a játékos, aki tényleg akar, tényleg hajt, mindent belead és a végén pár tucat dühös ultra leveteti a mezét? Gondolok itt elsősorban Szűcs Tamásra, aki Megyeri mellett talán az egyetlen dicsérhető játékos a szezonban, és akinek szintén van kötődése a városhoz, a régióhoz. Vajon milyen hangulatban készülnek így a játékosok a következő bajnokira? Ilyen embereknek akarnak megfelelni, akik félelmet keltenek bennük? Nem hiszem, hogy ez az az út, amit követni kellene. Mint ahogy korábban Újpesten vagy Diósgyőrben sem vált be a mezlevételes akció. Ugyanez igaz a szankciókra, a pénzbüntetésekre. A vezetőség egy hete dörgedelmes közleményben jelezte, hogy ha a vesszőfutás tovább folytatódik, elzárnak bizonyos pénzeket a labdarúgók elől, olyanokat, amely a sikerek esetén megilletné őket. Volt már olyan, hogy valahol ez bevált? Futballozott jobban bármelyik labdarúgó, akit a pénzével zsaroltak? Értem én, hogy a vezetőknek lépniük kellett, mert a közhangulat egyre fullasztóbbá vált, de látjuk az eredményt: Fehérvár–DVSC 2–0. Máténak pedig megköszönték a Nagyerdőben töltött időt.
„Akkor van vége, amikor vége van.”
Máté Csaba debreceni munkájának most vége és nagy kérdés, hogy a Debrecen NB I-es szereplésének vége lesz-e. Pillanatnyilag száguld a másodosztály felé a korábbi hétszeres bajnokcsapat, de annyira sok van még hátra a bajnokságból, hogy még minden menthető. Igaz, nem vár könnyű menet az átmenetileg ismét beugró Dombi Tiborra, mert előbb kedden, Mezőkövesden jön egy nehéznek ígérkező kupacsata, majd a hétvégén utaznak a Ferencvároshoz, amely még félgőzzel is gólokkal jobb csapatnak tűnik a jelenlegi Debrecennél. A korábbi szélvészgyors jobb oldali középpályás valahol azt nyilatkozta, hogy ez a helyzet sokkal rosszabb, mintha egy-két ember hülye lenne az öltözőben, mert most konkrétan mindenki maga alatt van. De ahelyett, hogy egymásban keresnék a hibát, magukban kellene. Fontos szavak ezek egy sokat látott legendától.
Debrecenben pillanatnyilag sokkal több a probléma, mint amennyit egyidőben orvosolni lehet. Akárki is ül le hosszabb távon a kispadra, lesz dolga bőven. Önbizalmat, hitet adni a futballistáknak, akik ha csak ennyire képesek, az legalább akkora baj, mint ha csak nem tudnak többet kipréselni magukból. De a vezetőkre is kulcsszerep hárul, egy újabb rossz döntés a Loki NB I-es tagságába is kerülhet, több pedig csak növeli ennek a valószínűségét. Ami biztos: valahogyan egységet kell kovácsolni és erőt kell mutatni, na meg persze mindenkinek a szívét és a lelkét kitenni a pályára.
Akkor talán a mez is maradhat.
Kiemelt kép: DVSC
Szerző
